V. Hogy jut az ember a legelső kanászkalaphoz?

„Nem adnám száz forintért, hogy semmim sincs;“

Ugyan ki találta volna ki ezt a paradox mondást, ha nem magyar ember?

Pedig igaza van.

Neki nincsenek gyárai, mik egy amerikai háboru által gyapot nélkül hagyassanak, neki nincsen kereskedése, a mit a világesemények tönkre juttassanak; neki nincsenek féltett üzlet-papirjai, a mikért a tuileriák ujévi köszöntőit, s a londoni börzetelegrammokat remegéssel várja; neki minden gazdagsága az istenadta föld.

Az igaz, hogy biz ezzel igen „földhözragadt“ ur az ember, de egyébhez azután nincs is nagyon ragadva. És végtére, ha az egész esztendei aratást mind elvesztette is, ha ugy maradt is, mint a fárul leesett veréb; másik esztendőben megint csak kikel az uj vetés: s ha egy évben mosolyog az ég a földmüvesre. jó termés van, kiheveri a multak veszteségeit s megint csak ott van, a hol volt.

Egy ilyen mennyei mosolygás alatt ért esztendő volt az 185*-iki, a gabona szépen igért, a repcze is jól beütött; ez a megforditott uzsorása a magyar embernek, a ki ezeres kamatot fizet a kölcsönadott tőkétől.

Hozzá még az a szerencse, hogy épen ez idő tájon a világ nagy urai jónak találták egymás mulattatására egy kis szomorujátékot rendezni, a mi a termények árát fölrugatta.

– No, ha a repczét hiba nélkül betakarithatjuk, akkor megint „eb ura a fakó!“ Nem lát bennünket több hitelező.

E szókkal vigasztalá meg Garanvölgyit Kampós uram, egy nyári délután izzadtan térve meg a rétről; hol épen a széna-gyüjtést végezteté, a miután rohamlépésben következik a repcze-takaritás.

– Mennyire számithatunk? Kérdezé Garanvölgyi.

– Lesz a vagy tizezer mérőcske. Vendelin pátronus két akkora táblán, nem hiszem, hogy nyolczezeret arasson. (Vendelin pátronusnak hitta Kampós Ankerschmidt morva jószágigazgatóját.)

– Miért?

– Mert nem hallgatott rám, mikor mondtam neki, hogy vesse el jókor a repczét. Azt mondta, hogy azt jobban tudja ő, mert könyvből olvasta. Aztán szakkermentirozott, mikor látta, hogy a földi bolha mind neki esik a vetésnek. Hahaha! Valahányszor összejött velem, mindig szidott, hogy tudok valami babonát, a mivel elküldöm a magunk vetéséről a férgeket s az övékére utasitom. Mondtam neki, hogy ő meg küldje őket mi hozzánk vissza. A féreg persze mindig a fiatalabb vetést keresi.

– Hát hogy lehet ennek örülni?

– Mikor olyan nagyra van a maga tudományával! Mindent jobban tud ő. Majd ő mutatja már meg, hogyan kell aranyat csinálni?

– Hanem hát csak intézkedni kell, hogy a dolog idejére minden rendében legyen.

– El van az már végezve, tessék megnyugodni felőle. Ma este beszélek a tiszteletessel, hogy a jövő vasárnap egy kis napfényért imádkozzék; s holnap paszulyt főzetek, hogy kiürüljön a tál.

(Elárultam, hogy a magyar ember oly tudatlan és babonás, hogy mikor kedvencz étele van az asztalon, azzal az indokolással szokta magát és vendégét rábiztatni a fogyasztásra, hogy „ha üres lesz a tál, holnap szép idő lesz.“ Adatok barbár létünkhöz).

A kik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak az a takaritás, cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost, részredolgozót nagyon megbecsülnek; konyhában üstökben fő a drága étel, a mit pontosan kivisznek utánuk déli harangszóra; ember és állat izzad és siet; kasznár, tisztartó alig ér rá pipára gyujtani.

Nem igy van ám az a miveltebb világban.

A hol sok az ember; válogatni lehet a munkásban öt garasért; aztán vannak arató, cséplő, szénagyüjtő gépek. Három négy ember egy nap alatt levágja, behordja, kicsépli, fel is méri, a mivel az óhitü táblabiró egy hétig tábor-sokaság mellett birkózik; még sem éri végét.

Például Ankerschmidt lovag gazdasága mindjárt oly remekül van berendezve, hogy az egészen függetlenné van téve a népszokásoktól.

Maxenpfutsch Vendelin, a lovag jószágának igazgatója, igen tudós férfiu volt. Ankerschmidt pénztára pedig győzte a tudományos kisérleteket.

Mikor Kampós uramnak legjobban izzadt az üstöke, az inspector ur porczellán pipáját akkor próbálta ki legkényelmesebben verandája alatt ülve, s szürcsölgetve mindennapi theáját. Kövér vizslája a pad alatt hevert, kiöltött nyelvvel lihegve; a puska a szegletbe volt vetve; meleg idő ez nagyon – fürjezni. Egyéb dolog meg nincs.

Egy öreg paraszt jön be az udvarra, s kérdezősködik a legalsóbb cselédtől, hogy merre van az inspector ur. Az mutatja neki, hogy ott ül a hüssön s theát iszik.

A vadember szépen leteszi a kalapját a nyitott veranda lépcsőjére s beköszönt egy jó szivü „adjon Istennel“ az inspector urhoz. Talán bizony beteg? hogy herbatét iszik, jó is biz az, mikor az embernek hasrágása van, kivált – a friss bodza.

– No, mit akar kend? mondja röviden! riad rá az inspector.

Persze, mintha az nem sorjában jönne.

– Hát nemzetes uram. Én, meg a pajtásaim innen a szomszédból valók vagyoonk; innen a palóczságból: de mi nem vagyoonk palóczok, mert mi kálvinyisták vagyoonk, csak egynehányan vagyoonk pápisták, a többiek lutyéránosok.

– Hát mi nekem ezzel a bajom? kérdi erre bámulva az inspector.

A jámbor vállat vonit.

– Nem tudom biz én? Nem vagyok én tilógus. Tán a nehézség töri?

– Mit akar kend? rivall rá az inspector.

A vadember nem hagyja magát kihozatni a sodrából s csak folytatja szépen.

– Hát hogy épen tizennyolczan volnánk, aztán huszonkét lóval volnánk, aztán mindenikőnknek van magának kaszája is, vellája is, meg gerebléje is.

– De hát az ördögbe is, mi közöm nekem ahoz, hogy kentek hányan vannak lovastul, s mijük van?

– No, mert csak azért, hogy hetfőre verradóra, ha Isten megéltet, lekaszálnók a tekintetes Garanvölgyi uram ő kegyelme repczeejét, szombatyig be is hordhassuk, ki is csépelhessük. Azután másik hetfőhöz egy hétre kezdünk csak az árpához, azután a buzához, hát közbe maradjon egy egeesz hét, a mikor csak a fogunkat piszkálnók.

– Hát piszkálják kentek; Bánom is én.

– Mondok, hogy Garanvölgyi tekintetes urnak a repczeje jobban meg volna érve, mint a tekintetes Akkorsincs uré, annak a kaszállása egy héttel utóbbat következhetnék.

– Nos aztán?

– Hát mivelhogy már a Garanvölgyi tekintetes ur aratóját felvállaltuk, hát egy izzadtsággal majd a tekintetes Akkorsincs urét is letakaritanók.

– Hát napszámot keresnek?

– No már – kit igy, kit ugy. Széna repcze napszám; rozs, buza arató-rész; a napszám ötven garas, egy meszely pálinka, két itcze bor minden fejre, reggel szalonna, kenyér; délben főtthus meg galuska, vagy tokány; este kétféle, az egyik hus, ozsonnára füstölt hus, vagy aludttej; a kalapoonk mellé egy csinyált virág; a mi meg rész, hát az minden kilenczedik mérő a garmadából a mienk.

Maxenpfutsch Vendelnek kialudt a tüz a pipájában e hallatlan beszédre! Ez a kópé, ugy látszik, hogy őt bolonddá akarja tartani.

Amaz pedig még folytatta volna a szövetség praeliminariáit! de inspector uram nem vette tovább tréfára a dolgot, hanem felugrott a padról, odaugrott az alkudozó félhez, megkapta a mándli gallérját, s egyet pöndöritett rajta.

– Eltakarodol innen, semmirevaló betyár. Azt gondolod, bolonddal van dolgod! Majd adok én neked háromszor ebédet egy nap, csak még egyszer ide gyere.

Azzal ellökdöste onnan; a kalapját is utána dobta.

A vadember pedig ment szép phlegmával.

– Jól van, jól no. Megyek én magamtoól is, csak azt mondják, hogy nem kell. Elmegyek én. Azért nem kell az embernek az apja lelkét szidni! Csendes jojczakát kivánok.

– Ha még egyszer ez a szemtelen ember ide vetődik, ki kell dobni a kapun! parancsolá az inspector a cselédeknek. Ilyeneket merni nekem magamnak mondani. Mintha én most tanulnám először, hogy mi az ára egy parasztnak?

Attól azonban felesleges volt tartania, hogy még egyszer az a paraszt visszajőjjön az udvarába, mert azt ugyan marczipánnal sem csalogatnák többé oda vissza.

Vendelin ur egészen biztositá magát mindennemü parasztzsarolás ellen.

Volt az uradalomnak annyi cselédje, hogy az maga egy kis divisió; aztán volt egy pompás arató-kaszáló-gépje, melyet ő maga rendelt meg Bécsben, s mely a próbakaszáláson padlósima földön két percz alatt leborotvált egy boglya árpát. Mi lesz ezzel azt a nehány száz hold repczét leteremteni?

Garanvölgyi kaszásai már az ötödik napot izzadták a hétben, Vendelin ur pipázva engedé őket fáradni s előre sietni, mint a jófutó nyul a tekenős békát a mesében. Hatodik nap ő is kiszállt a sikra.

Hat ökör vontatta ki, egészen e czélra készült lapos keréktalpu szekéren a kalászvágó szörnyeteget. Tizenkét ember izzadt vele, mig beállitá a barázdába. Az volt a szerencse, hogy addig semmije sem törött el.

Két okos, kitanult és nagyerejü meklenburgi lett a gép elé fogva, tudományáról és lelki nyugodtságáról hirhedett faj, a kiben meg lehet bizni.

Már most tehát rajta!

A gép megindult általános hurrah-kiáltás mellett, a kerekek gyönyörün forogtak, a motollák pompásan kalimpáztak, a hengerek fogai szabályszerüen kattogtak, s az egymásba kapó ollóvasak sicczegtek hatalmasan a szalmaszálakon. Öt percz alatt le volt borotválva egy akkora szalag, a mekkorát egy ember egy nap alatt kaszálna le.

A fordulónál a gépet kisérő öreg béres (pardon! – Altknecht) Konrád, kit Csaszlauból hoztak ide, fejét megvakarva a kalap alatt, igy szólt az igazgatóhoz.

– Kegyelmes uram; ez a masina olyan jó masina, hogy nemcsak lekaszálja a repczét, de itt mindjárt helyben ki is csépli, meg is őrli.

Vendelin ur utána nézett. Ennek bizony igaza van. A ménküadta gép egészen máskép dolgozott Hietzingben a padlón, mint itt a tarlón: ott is levagdalta ugyan az árpának a fejeit, de a repcze bugáit meg épen kifejti. Ennek nyomában nem fognak egyebet gyüjteni, mint szalmát.

Vendelin ur megakarta mutatni, hogy ért a mechanikához; elővette a kalapácsot, a csavarkulcsot, megtágitgatta, megütögette a kerekeket; megolajozta a tengelyeket. No, már most mehet!

A furfangos gépnek pedig az a sajátságos belszervezete volt, hogy minél jobban tágultak a metsző hengerei, a jármü kerekei annál sebesebben neki indultak, s ha olyankor aztán az a bolondos kettős golyó ott a korongpergettyün elkezdett körülforogni, akkor azután ment az a gép magától még azontúl is, ha a lovakat megállitották.

És épen valami lejtő következett. A gép természeti sulyánál fogva elkezdett sietni, minélfogva a két meklenburgi egyszerre azt vette észre, hogy nem ők huzzák a szekeret, hanem az tolja őket. A meklenburgi pedig, a milyen csendes okos faj békés előrehaladás korszakában, ha egyszer rendkivüli körülmények közé jut, épen olyan haragos. Az első lökés után neki lódult először az egyik, azután a másik s vitték sebesen lefelé az ördögmalmot.

– Állitsd meg; orditá, gonoszat sejtve, Vendelin ur: de már későn volt. A gépet és lovakat kisérő négy ember négyfelé hullott az első pillanatban; maga Konrád béres erős legény levén, nagy biztában megkapta két kézzel a sulykereket, az aztán feldobta őt a levegőbe, mint egy macskát, s elhajitá tiz ölnyire a repczébe.

Azzal aztán a neki szilajult masina és lovai elkezdtek egymással versenyt futni, a rud ketté tört, a gép a két paripa közé furakodott mint egy harmadik nyargaló, pokoli berregésével dühitve a szilaj állatokat; ugy, hogy csaknem egyszerre értek el az akadályhoz, a lejtőt bevégző garádhoz, tán a gép még egy fél lófejjel hamarább jutott oda; s minthogy ő végre az akadályt átugrani nem tudta, ott megfeneklett; a hol azután tétlen hevervén, a két hozzá istrángzott versenytárs által kegyetlenül összerugdaltaték.

Mire segitségére siettek, már akkorra egy pár foga hiányzott. Ezt ugyan rögtön vasutra lehet tenni s visszaküldeni Bécsbe ahoz, a ki csinálta, hogy készitse el ujra.

Hanem már most mi lesz a kaszálással?

Nincs más mód, mint neki vetkőztetni minden embert: inast, vadászt, liberiás legényt, kaszát adni a kezébe, próbálja meg, tud-e „mezőt borotválni?“

Ment a munka, a hogy mehetett: csősz, vadász, lovászlegény, kocsis, szakács egymás kezéből szedte ki a kaszát, hogy kisegitse a rendes földmivelő szolgaszemélyzetet. Elv volt, hogy azért a parasztra még sem szabad rászorulni.

Most engedjük őket izzadni s beszéljünk egy kissé másról.

Ankerschmidt mindenből azt válogatta, a mi legjobb. Neki voltak szarvnélküli tehenei, mindennap tojó tyukjai és hat mázsára meghizható sertései. Ezeket ő maga hozta Angliából, yorkshirei fajból. Azóta felszaporodtak vagy negyvenre. Soha meg nem öletett és el nem adott belőlük egyet is.

Képzelhetni, hogy ezeket a nagy urakat nem terelték ki a csürhére, mint más szegény ember malaczait. Ezek nem jártak a makkra; hanem külön palotájuk volt épitve a vadászlak mellett; márványmedenczéből kaptak szakácsfőzte ebédet, vacsorát, két őr állt szolgálatukra, meg egy állatorvos, mindhárom fel volt fegyverezve szuronyos puskákkal, hogy netalántán vakmerő szándékkal közelitő zsiványok ellen megoltalmazzák a disznókastélyt, mely azonkivül is magas kőfallal volt körülvéve.

Mennyire kegyelték a mankusokat, abból is kitetszik, hogy a beütött repcze-veszedelem alatt az ő három gondviselőjük nem kényszerittetett a kaszás népfölkeléshez csatlakozni, a hová pedig a fáczányos kerülőit mind elhajtották.

Hát mikor legjobban foly a repcze-kaszálás; egy szép reggel nagy ijedten jön a tisztilakra Kristóf, az egyik disznó őr, jelentve, hogy az éjjel, hogyan, hogyan nem? ő meg nem foghatja: tizenkettőt a sertés-uraságok közül elloptak. Mind egy éves urfiak és kisasszonyok voltak, a legkisebb lehetett két mázsa, ő nem képzeli, merre vihették el; mert a kapu lakattal volt bezárva, s ha a kőfalon emelték át, hát akkor három közül valakinek csak fel kellett volna ébredni a nagy orditásra, mert ezek nem olyan kisasszonyok, a kik némán engedjék magukat elszöktetni.

No ez nagy eset!

Maxenpfutsch mindjárt ment e Jób-hirt feljelenteni Ankerschmidtnek.

Ankerschmidt maga is haragra gerjedt. Akármijét lopták volna el, csak a yorkshireieket ne! Ez volt gyöngéje. Ezt nem fogja elengedni! Elő kell nekik teremniök a föld alól is. Azért van rend és törvényszék az országban, hogy ily vakmerő tett büntetését elvegye.

Rögtön üljön lóra egy lovász-legény s vigye be a székvárosba ezt a levelet doktor Grisáknak, melyben körülményesen le van irva a tényállás, s kéretik a hivatalos eljárás minélelébb. A doctor ne kimélje a költséget; a tetteseknek meg kell kerülniök.

Másnap négy fegyveres csendőr jelent meg a kastélyban, Bräuhäusel kerületi biztos ur irott parancsával, melyben elrendeltetik, hogy terhes gyanu következtében a három disznó őr a törvényszék elé felkisértessék vallatás végett.

– Óh ezek nem tették azt! bizonyozott Ankerschmidt. Régi hű szolgáim. Csak kérem minél előbb hazaereszteni őket.

Hanem már most a yorkshirei telep őrizésére három vadászt és csőszt kellett kifogni a kaszálásból. Ennyivel kevesebben lettek.

Másnap ujra kijött a négy csendőr. Bräuhäusel ur azt rendelé, hogy miután a kondások nem akarják a büntényt magukra vallani, a biróság kénytelen a vadászokat is szembesiteni velük.

Már most tehát a vadászok is beszólitattak.

– De csak ereszszék őket hamar haza, mert itt szükség van minden emberre! riadozott reájok Ankerschmidt.

Csak tessék várni.

Ismét másnap rendesen ott volt a négy csendőr Bräuhäusel ur rendeletével, miszerint a vadászok sem vallanak semmit, szembesiteni kell velük a csőszöket.

– Jaj, de igy önök minden emberemet elviszik, pedig nekem most nagyon kellenek itthon.

Nem tehettek róla. Biz azoknak el kellett menni.

Pedig hát azok sem vallhattak semmit, mert azok is ártatlanok voltak mint a kifejt tej.

A repczében naprólnapra kevesebb kaszás maradt, már csak a rendes béresek dolgoztak; egyszer aztán azokért is kiküldött Bräuhäusel ur, s bevitette valamennyit a városba. Persze, hogy azokat is confrontálni kellett a többivel.

De már erre elkezdett Ankerschmidt szakkermentirozni. Ez már sok! Ez már rettenetes! Ilyen munka idején! Mit gondolnak azok odabent? Feliben marad minden munka. Több belőle a kár, mint a haszon.

Egy szép reggel aztán felrendelték minden kocsisát, lovászát, inasát, azokat is benntartották mind. Nem maradt neki más, mint Vendelin ur, meg a kis Gyuszi. Már most maga őrizhette, takarithatta, táplálhatta összes állatait, mintha valami amerikai prairiebe telepedett volna le, hatszáz angol mértföldre az utolsó ember lakta földtől.

De holnap csak haza eresztik őket?

Ha holnap nem, hát holnap után.

Biz elmult ott egy hét is még sem került viszsza senki.

De már magunk is nézzünk utána, mit csinál Bräuhäusel ur és dr. Grisák ennyi tenger-ideig?

Legbizonyosabban megtaláljuk őket Bräuhäusel ur lakásán mindennap délutáni három órakor. Ilyenkor, hacsak fogfájás nem gátolja, doctor Grisák rendesen elszokott látogatni Bräuhäusel urhoz, a midőn azután rendelkezésére áll egész esti hét óráig; a midőn is az ügyvédi informatiók háboritatlanul folyhatnak. Az egyes tárgyak közötti időszüneteket e mellett igen czélszerüen pótolják ki figyelemébresztő tárkli-játszmákkal.

Bräuhäusel ur szenvedelmes tárklijátszó. A kit egyszer megfogott, az aztán az ő foglya, az meg van kötözve, az le van lánczolva, az el van itélve ennyi meg ennyi esztendei tárkli-sánczmunkára, legkevesebb kilátás nélkül a megszabadulásra. Doctor Grisák önkényt vetette magát alá ezen rabságnak.

Mert tudni kell azt, hogy nincs viszony oly mélyen gyökerező, nincs barátság oly szilárd, nincs szerelem oly plátói, mint a tarklijátszás viszonya, barátsága, szerelme a játszó társ iránt, – kivált az olyan iránt, a ki mindig veszt.

A szerelmes ifju nem várja a légyott óráját oly nyugtalanul, mint szokta várni Bräuhäusel ur doctor Grisákot, mikor már a három óra közelit, s ugyan el legyen látva doctor Grisák igaz és nem való adatokkal, a mikkel kimentse az alibit, ha egy órával későbben talált érkezni; ha pedig egész délutánt el talál mulasztani, ahoz épen orvosi bizonyitvány szükséges.

Tárkli közben aztán lehet a peres ügyekről is értekezni. Legkivált alkalmas idő erre a kártyakeverés alatti időköz.

– Tetszett a vizsgáló bizottmányt kinevezni a tiszai zsilip tárgyában?

– Igen. Ön képviseli ott az épitő mérnököt. A bizottmány tagjai azok, a kiket ön választott. Terz!

– Meddig?

– Csak kilenczig.

Doctor Grisáknak quart volt a kezében, de nem rontotta el játszó társáét.

– Nem hiszem, hogy sok haszna legyen Schmerz mérnöknek azon a zsilip épitésen.

– Miért?

– No, a hogy a vállalat szabályozva van. Ezer tölgyfa czölöpöt leveretni, minden czölöpnek három öl négy láb hosszunak kell lenni, egy ölre négy lábra a földbe leveretni; minden czölöpre száztizenkét ütést tetetni a kallósulyokkal; alig hiszem, hogy a vállalkozó napszám és anyag drágasága mellett, el nem számitotta magát. – Hát ön aduttokat hajigál el?

– Ugy? nem vettem észre; de hátha a vállalkozó száztiz helyett csak harminczat üttet a czölöpökre.

– Hát akkor két ölnyinél több ki marad a földből. Ön eldobja a veres alsót; pedig abból a szinből még egyet sem láttam.

Ott volt biz az heted magával doctor Grisáknál, de nem „beszélt belőle.“

– Vagy pedig két ölnyi czölöp kimarad a földből, de a föld alá megy le kevesebb.

– Ah, ez is igaz. Lám, lám! Erre ki gondolt volna. A bizottmány csak azt tudhatja meg, hogy mennyi áll ki a földből, de azt nem, hogy menynyi ment le? s igy egy harmadrészt még az anyagszereken is megtakarithatni.

Ezen mindketten jót nevettek.

– A munka igy is eltart tiz-tizenkét esztendeig; akkor pedig, ha ujra kell is kezdeni, ki veszi az embereket elő?

– Igaz. Adutt! no még egy adutt! Ide azzal a tizessel! Az utolsó ütés is az enyim. Kivagyok! ön barátom mattsban maradt.

– A kakukba is! Mindenre vártam, s semmi sem jött meg.

– Tessék osztani.

Uj játszma kezdődött. Bräuhäusel ur sorsával elégülten szippantott burnótos szelenczéjéből s felszedte kártyáit.

– Fatál; Ilyen kártyát osztani magamnak; csupa hetes, meg nyolczas.

– Kinőheti még az magát. Biztatá őt a doctor juris; kinek az első osztásra négy kilencz akadt a kezébe, s az egyiket mindjárt kihítta, a nélkül, hogy a 150-et felirná.

– No, no; kár a 9-eket elhajigálni.

– Nekem soha sem jönnek meg. – Vajjon az értesités felment-e már a befogott Garanvölgyi Aladár ügyében?

– Oh igen. Minden hozzátartozandókkal együtt. Ugyan kérem, mi volt az első ütés?

– Tessék valamennyi. Straff levelei is felmennek vele?

– Természetesen, természetesen. Azok a legterhelőbbek. Terz von Ober! Jó?

– Nagyon jó.

– Vajjon mi érdeke lehet Pajtayné asszonynak abban, hogy Garanvölgyi Aladár ur mind végig kiülje a büntetését?

– Azt én nem tudom. Pajtayné az én cliensem. Ő igy kivánja tőlem s én igy müködöm. E szerint Garanvölgyi Aladár nem jut a kibocsátandók közé.

– Terz major! Bizonyos lehet ön felőle. Straff nagyon gonosz dolgokat fedezett fel.

– S azt nem tudja senki, hogy ki az a Straff?

– Bellus musicus. Nem tudhatja azt senki. Ön elhányt négy kilenczet.

– Persze; nem vigyáztam rájuk. Azt hiszem, hogy sértett hiuság, vagy szerelemféltés dolgozik az ifju özvegynél.

– Az ménkü dolog. Hanem azt bámulom, hogy ön az utolsó kártyát rám hagyta. Most ezzel négy alsóm van.

– Ejnye teringettét! Egy ütés az enyim, a többi odavaló.

– Ön megint elvesztette a partiet.

– Ma különös szerencsétlenségem van.

– Játszunk még egyet?

– A legnagyobb örömmel.

Bräuhäusel ur ismét osztott.

– Apropos. Az öreg Ankerschmidt irt ma nekem. Tizenkét yorkshirei sertését ellopták a fallal körülkeritett udvarból.

– Menykőt! Azok ügyes ficzkók lehettek.

– Az az ideája van az öreg urnak, hogy szeretné megtudni, kik lopták el?

– Különös kiváncsiság.

– Rám izent, hogy adjam be a keresetlevelet a vizsgálat elrendelése végett.

– Ötvenöt, hatvanöt, hetvenkilencz, az öné 82. Itt van a keresetlevél?

Dr. Grisák nyult a zsebébe s előadta a „felzetet“, mig Bräuhäusel ur osztott.

Osztás után beletekintett Bräuhäusel ur a keresetlevélbe, s figyelmesen látszott elmélyedni benne.

– Kedves barátom uram; itt hiba van.

– Mi lehetne az?

– A bélyeg nem elegendő.

– Az lehetetlen. 12 sertés 30 ftjával számitva 360 forint, a bélyeg 400 forintig való.

– Épen ebben van a tévedés. Yorkshirei sertésekről van szó: azoknak az ára pedig legalább 40 forint. Ez tesz 480 forintot. 400 forinton felül a bélyeg még egyszer annyi. Én kénytelen vagyok önt háromszoros büntetésben elmarasztalni. Fizet felül két forintot.

No iszen azt a játszmát el is vesztette aztán Bräuhäusel ur, még pedig ugy, hogy mattsban maradt. Nagy tévedés volt tőle azt hinni, hogy a doctor juris maga fizesse a birónak a bélyegbüntetést, mikor kezében van a kártya.

A végszámadásnál még is kilencz forintot fizetett Bräuhäusel urnak.

– Kérem az Ankerschmidt ügyét rögtön tárgyaltatni: mert az öreg ur nagy lármát tud csapni.

– Ismerem. Majd elveszszük tőle a kedvét. Csak bizza rám. Hanem holnap pontosabban eljőjjön aztán.

– Ebéd után itt leszek.

Doctor Grisák a tarklizásból hazaérve, első dolgának tartá költségkönyvét elővenni s különböző litterák alatt a napi költségek közé feljegyezni.

„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ Schmerz mérnök urnak.

„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ Pajtayné asszonynak.

„Ügyvédi informatióért a biróságnál 9 ft“ lovag Ankerschmidtnek.

No, azt bizony ne gondolja senki, hogy ha a doctor juris a pörfelei kedveért elhányja a négy fölsőt a kezéből, mikor a kerületi biztossal játszik, hát hogy azt senkinek sem szükség megtériteni.

Másnap ismét igy folyt az értekezlet, azzal a lényeges változtatással, hogy Bräuhäusel ur délelőtt valami kedvezőtlen végzést találván doctor Grisák egy ügyében hozni, ezuttal általa kegyetlenül megtromfoltatott.

Persze, hogy a mai nap „defect“jét ezuttal ő irta be „Expens Notái“ közé Ankerschmidt lovag részére, mint nem tudom én hányadik Diätenklasse illetményét. Már itt bizony akar dr. Grisák, akar Bräuhäusel ur veszt, azt Ankerschmidtnek kell megsinyleni.

Igaz ugyan, hogy az utolsó játszma vége felé kezdett szó lenni a yorkshireiek felől is, meg a behozatott tanukról és gyanus emberekről és hogy ez gonoszul complicált história. A vizsgálatok nagyon soká fognak eltartani.

A bonyolult historia pedig napról napra bonyolultabb lett, minél több tanut hozattak be, annál több felé oszlott a gyanu, minél több protokollumot vettek föl, annál kevesebb nyomra akadtak, – és ez alatt Ankerschmidt repczéje ott fülhetett kinn a levágott rendben.

Megadta volna már magát Vendelin ur s capitulationális föltételekkel járult volna a kikergetett parasztok elé! Igért volna nekik dupla napszámot, négyszer ebédet mindennap; még azzal is kinálta, hogy éjszaka is felfogja őket költeni s megitatja, ha szomjasok.

– Ne lehessen az. Felelt a palóczok vezére, el legyünk már szegődve az egész aratásra.

Semmi igéret nem birta őket megvesztegetni, hogy csak egy napot szakitsanak el a szegődött munkákból.

A helybeli gazdáknak maguknak is annyi dolguk volt, hogy azokkal szóba sem lehetett állani.

És ezeken az általános izzadás napjain Ankerschmidt mindennap körüllovagolta birtokát s látta a szép megérett kalászokat veszendőbe menni, s számitgatta magában, hogy ha ez még nehány nap igy tart, a repczének fele kipörög, lesz rajta husz ezer forint veszteség s ilyenkor aztán áldotta még azt a yorkshirei koczát is, a melytől azok a malaczok származtak, a kik miatt az ő repczéje most takaritatlan áll s azután – még más mindenféle koczákat is.

Azt hitte egyébiránt, hogy a védetlen maradt telepből azóta a többit is mind elrabolták már, a hol csak az asszonycselédek maradtak meg a háznál. Feléjük sem mert menni.

Csak egy szombaton este vitte annyira a kiváncsiság, hogy Garanvölgyi kondását megszólitsa az utczán, ki az erdőről akkor terelte haza a csürhét.

– Hej öcsém. Mit hallottál felőle. Nem lopták e még „mind“ el a disznaimat, a mióta a kondások be vannak hiva.

A kondás nagyon megcsóválta erre a fejét, s szürét félvállra vetve, feddő hangon tanitá az uj földesurat helyesebb fogalmakra a szokások felől.

– Mit gondol a méltóságos uram? Hiszen rettenetes csunya zsiványság volna az, ha valaki „az alatt“ lopna más csürhéjéből, a mig a kondás a „vármegyére van hiva.“ Nem szabad abból a mankusból egy fiának se addig elveszni „a mig“ a kondások odabenn vannak a „Vaszszagter“ uraknál. Becsület dolga ez uram. Isten megáldj!

– Teringettét! Nem tudtam, hogy ez „point d’ honneur“ monda magában Ankerschmidt; ki kezdte naponkint jobban átlátni, hogy sok uj dolog van még a nap alatt.

Hanem a tárgyalások csak egyre folytak odabenn a városban s Vendelin ur egyre járta a szomszéd falvakat munkásokért és minden este maga tért haza.

A második hét vége felé már egészen kifogyott Ankerschmidt minden türelmi reservhada. Ez már sok. Ez már kifáraszt minden loyalitást. Egyik levelet a másik után küldözé doctor Grisáknak, meg Bräuhäusel urnak; kért, könyörgött, utóbb szitkozódott, fenyegetőzött, hogy felmegy a minisztériumhoz, sőt még azt a rettenetességet is felemlegeté, hogy kiiratja a dolgot minden ujságba: – nem kell már neki se disznó, se tolvaj; csak a cselédjeit ereszszék haza. Csak legalább a kocsisait, hogy a már kinnheverő lekaszált repczét behordathassa. – Nem használt semmit. Végre a hatodik levelére csakugyan érkezett egy hivatalos pecsét alatti válasz, melyet felbontván, nagy megnyugtatására olvasá benne, hogy miután hat rendbeli kérvényt bélyeg nélkül intézett a birósághoz: siessen be rögtön a városba s fizessen hatszor 45 krajczár pengőt birságul.

Ankerschmidt fogta azt a levelet, rámába tetette s odaakasztotta az iróasztala fölé, hogy mindig ráláthasson; de azontul csendesen viselte magát.

Vasárnap következett. Ő nagy komoran ismét kilovagolt árván maradt tarlójára. A láthatár nagyon kezdett borulni, a pittypalatty erősen vert a buzában, minden fü fa érzé, hogy erős idő fog következni.

– No még ez kell. Az egész termés három negyede kinn a mezőn boglyába rakva; ha azt az eső kinn éri, vége van; megfülik, megég, megrohad. Negyven ezer forint esett a sárba. Olyan szépen, mintha csak tárczástul együtt kiesett volna. Ezen már senki sem segit. Hozzá még az is, hogy a repczetermésre előre szerződés van kötve, nagy bánatpénz mellett. Már most a bánatpénzt is lehet fizetni.

A mint ily méltó aggodalmak közt léptetgetne végig a tarlón, hajtva maga előtt a prücskök ezereit, egyszerre valami ismerős hang szólitja meg.

Felkapja a fejét, s ime Kampós uramat látja maga előtt, ki ugyancsak ügetni látszott hogy egy diagonalis vonallal eléje kerülhessen a lovagló Ankerschmidtnek.

– Alászolgája méltóságos uram. Ugyan meleg időnk van.

– Nekünk nincs; mi pihenünk. Hála Istennek. Felelt a lovag keserü humorral.

– A bizony. Elég kár az; már most még eső is talál lenni, pedig bizonyosan lesz; mert az én térdem azt mindig megérzi, a mióta a kassai csatában megütötte a golyóbis.

– Önt is megütötte a golyóbis? kérdé Ankerschmidt furcsa hangnyomattal, mindjárt Bogumil jutván eszébe.

– Olyanformán ütött meg kérem alásan, magyarázá Kampós nevetgélve, hogy mikor mentünk, hát egy golyóbist leltem az utban; azt én betettem a csurapém zsebébe, hogy majd elhozom emlékül. A masirozás alatt aztán a nehéz golyóbis kifurta a csurapém zsebét, s lecsuszott a béllésébe, de azt én nem vettem észre. Mikor egyszer aztán szaladni kellett, a golyóbis odalenn ugy megcsapta a térdemet, hogy majd koldussá lettem bele.

– No már ugy lehet. Szólt engedékenyen a lovag.

– S azóta a térdem barometrum.

– Igy van biz az, de hát ki tehet róla?

– Hiszen épen azért jövök a méltóságos urhoz. Mi épen tegnap végeztük a takaritást, én beszéltem a tekintetes urnak a felől, hogy méltóságod micsoda fatális bajban van. Ha még az eső is itt éri a termést, az egész semmivé lesz; ő aztán azt mondta, hogy az nagy kár volna; és parancsolatot adott, hogy a jövő héten, a helyett, hogy a rozshoz fognánk, álljunk neki a magunk kaszásaival a méltóságod repczéjének, takaritsuk be; aztán meg a magunk szekereivel és béreseivel hordassuk be a már összerakott boglyákat, mert nagy kár lesz bennök. Ha tehát méltóságod elfogadja, a tekintetes ur egész készséggel ajánlotta. Azt mondta, hogy a mi a mezőn elvész, az az egész országnak kár.

Mondott biz az még valamit mást is, de azt Kampós uram elhallgatta.

Ankerschmidt lovagnak ezuttal eszébe jutott, hogy lováról lehajolva, nyilt őszinteséggel nyujtsa kezét Kampós uramnak; a mit az miután meggyőződött róla, hogy nem akar neki tán pénzt adni, el is fogadott.

– Mondja ön meg földesurának, hogy ajánlatát köszönöm; nagyon köszönöm. És azt is mondja meg neki, hogy Ankerschmidt lovag nem feledékeny ember.

Csak, mikor már minden be volt takaritva, érkeztek vissza a városból Ankerschmidt cselédjei, azzal a végeredményével a két héti vizsgálatnak, hogy ezek mind ártatlanok.

Velük együtt megérkezett az esős idő is, igazat adva Kampós uram térdének, és megérkezett egy hosszu ügyvédi és birói számla; melyet Ankerschmidt lovag szó nélkül kifizetett és senkinek sem mutogatott, csupán annyit jegyzett meg rá Maxenpfutsch előtt, hogy ezen az áron egyenesen Angliából lehetett volna sertéseket hozatni az ellopottak helyébe.

A visszabocsátott cselédséget pedig maga elé rendelve, a következő napi parancsot közlé velük katonás kategoricus rövidséggel.

„Emberek! Azt mondom, ezután vigyázzatok, hogy valami kár ne történjék. De ha még is megtalálna történni a kár; azt mondom, hogy kegyetlenül titokban tartsátok azt; mert a ki még valaha ki meri beszélni, hogy engem megloptak, azt minden irgalom nélkül elcsapom!“

Csupán Maxenpfutsch urnak nem tetszett az a beszéd. Jól van. Ha a lovag ur ilyen sottiseokat mond: ő magán buzgalomból veti magát az elejtett tárgynak utánna s majd megmutatja, hogy azért is elő kell kerülni a veszteségnek. Persze a biróságnál minden feszesen megy; de azért van itt a csendőrség; azokkal ő jó ismeretségben van. Szépen, minden zaj nélkül majd nyomra kerülnek, csak egy kis kitartás kell hozzá. Egy pár erdőn lakó embert is meg lehet vesztegetni, hogy szinleg értsen egyet a zsiványokkal s azután adja kézre őket. Ez nagyon furfangos gondolat.

A siker nem is soká hagyott magára váratni. Egy este beállit az inspector urhoz egy derék szál férfiu, tisztességes jámbor arczczal, szép fekete bajusza, hátrasimitott haja; csinosan megborotválkodva, egyébiránt rendes ezüst gombos kék pruszli rajta, s tulipánokkal kivarrt kurta szür a nyakában, melynek csatjáról a rézsodronynyal kivert szilvafanyelü kurta fejsze csüggött alá, karjára pedig az ólmos czifrázattal ékesitett nyelü kanász-ostor volt feltekergetve. Az egész alakon látszott, hogy ez valami igen rendes uraságnak jó rendben tartott cselédje.

– Jó estét kivánok a nemzetes urnak.

– Jó estét bátya. Mit akar kend.

– Egy pár szót akarnék szólani azok végett az elveszett jó zsirból való sertések végett.

(A yorkshirei praedicatumot igen okszerüen értelmezé igy; természetesen okoskodva, hogy ha az emberek között az előkelő származásut „jó vérből való“-nak nevezik, ugy a disznók között az aristokraták bizonyosan „jó zsirból valók“)

– Tud kend valamit felőlük? Tessék leülni ide a kanapéra.

A jövevény nem sokat szabadkozott, hanem mint a kit a megtiszteltetés megillet, szépen leült a mutatott helyre.

– Igen is tudok felőlük. Felelt értelmesen és vigyázva. Gyanitom, hogy ki vitte el és nyomukban vagyok. Tetszik tudni, hogy itt a Bükkségben a pandur is nehezen, a zsandár pedig épen nem kaphat meg ilyesmit, mert a mint észreveszik a közeledésüket, egyik kanász a másiknak kézről kézre adja a jószágot, egyik völgyből a másikba átterelik; mindig csak a hült helyére akadnak. Hanem hát én magam azt hiszem, hogy az ilyen különös formáju sertések, a mik a többiektől annyira különbözők, még is alkalmatlanok magukra a tolvajokra nézve is, mert akárkinek elakarnák adni, mind azt kérdezné, hogy jutottatok hozzá? Ha csak maguk számára le nem vágják: az pedig nyáron elromlik; semmi hasznát sem vehetik neki. Azért én azt gondolom, hogy ha magam forma ember menne közéjük, a kitől nem félhetnek, ha büntetés nélkül megszabadulhatnának, maguk is örömest visszaadnák az egész lopott jószágot tiz husz forintért.

Megörült ennek a szónak Vendelin ur s már nyult a tárczája felé.

– Azonban még nem is tetszett a nevem után kérdezősködni.

– Hiszen látom az arczáról, hogy becsületes ember.

– Nem elég az. Én megakarom mutatni, hogy jó járatban vagyok. Azzal előhuzott pruszlija zsebéből egy szorgalmasan megviselt papirost, jól megkopott pecséttel a közepén, a miből megértheté Vendelin ur, hogy ez a mellette ülő tisztességes személy nagyságos Nyirbáródi Lőrincz urnak nyeregkápai pusztáján levő számadó kondása, Vak Mihály s e szerint igen szavahihető egyéniség.

– Hát én azt mondom kendnek bátya, szólt Vendelin ur az érdemes férfiu vállára téve kezét, hogy ha kikeriti a yorkshireieket, azon a husz forinton kivül, a mit a tolvajoknak kell váltságul adni, még kendnek is adok husz forintot.

– Köszönöm. Az nekem sok lesz. Annyit én nem érdemlek. Beérem tizzel is.

Oh be derék becsületes ember ez.

– Kell valami költség előre?

– Csak épen az a bizonyos váltság. Annak is csak a fele.

– Tehát tiz forint elég lesz?

– Untig. A többiért várjanak.

Oh hisz ezek szeretetreméltó tolvajok, a kik még hiteleznek is:

– De csak azt szeretném tudni, hogy a patvarba tudták a falon keresztül kilopni a koczákat?

– Ugy gondolom, hogy elébb pálinkát töltöttek a vályujokba, s mikor attól lerészegedtek, szépen kiadogatták őket egymásnak.

Üm: ez a tisztelt férfiu, ugy látszik, járt az akadémiákon.

Hanem hát áll az alku; az ember csak tiz forintot koczkáztat.

– Tehát kendre bizom a többit. Ha megjön a koczákkal, még harmincz forintot kap tőlem. Itt a kezem rá.

A kondás felcsapott Maxenpfutschnak, azután vette a süvegét s szépen elhálálkodva eltávozott.

Kis idő mulva megint visszatért.

– Nini. Most jut valami az eszembe. De ha én a koczákat előkeritem, hát mikor haza felé hajtom, engem majd elcsipnek az uton a zsandárok, s még magamat vernek vasra, mint tolvajt; hanem hát, kérem szépen, tessék nekem egy pakszust kiállitani arra a tizenkét sertésre, hogy szabadon jöhessek velük haza.

– Igaz biz az – helyeslé Vendelin ur, erre én sem gondoltam.

Mindjárt adott is kellően kiállitott igazságot a derék közbenjárónak, hogy semmi baja ne történjék. Azzal elváltak a legnagyobb barátságban.

Másnap összejött Vendelin ur Kampós urammal, s dicsekedett neki, hogy meg vannak már a yorkshireiek. Lesz a lovag urnak öröme, ha megtudja, de addig nem nem szól neki, mig az udvaron nem lesznek. El is mondá, hogyan jut hozzájuk.

Kampós uram mosolyogva töltött pipára. Vendelin ur kérdé, mit mosolyog.

Én is jártam egyszer ugy Pesten; felelt Kampós; hogy a tajték pipámat ellopták, aztán kihirdettettem, hogy öt pengőt adok annak, a ki visszahozza. Másnap reggel beáll hozzám egy becsületesember a pipámmal: mondja, hogy kézre keritette a tolvajt; s most megy a városházára a pipával a büntény constatirozása végett. Én kifizettem neki az öt forintot s ő másodszor is ellopta hivatalosan, saját beleegyezésemmel a pipámat. Hanem kétszer rajtam sem esett ez meg.

– Hát mit ért kegyed ezen?

– Azt értem; hogy ez uttal kegyed magának a tolvajnak adott utiköltséget, s hogy háborittatlanul mehessen a zsákmányával, még utlevelet is, s hogy az a Vak Mihály senki sem volt más, mint Szemes Miska, a környék legravaszabb szegény legénye.

Bizony üthette már annak a nyomát Vendelin ur.

S még az a boszusága volt, hogy a kik megtudták a dolgot, ki is nevették.

Ankerschmidt lovag maga nevetett rajta legjobban; s a legelső alkalommal, hogy a városba bement, zöld vadász-kalapja helyett, egy tökéletes felgyürt karimáju kanász-kalapot vett magának, széles szalaggal, nagy csattal a közepén, darutollal az oldalán. Régi ismerősei csak ugy tántorogtak vissza, mikor meglátták.