XV. A kik egymást nem ismerték.

A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánynyal, már a hogy tudniillik szinpadon történt volna; átalános egymás nyakába borulást scénázva impromtu; a minek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron belől folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá az embereket. A roppant, husz holdnyi tér, melyet az udvar, park és szérüs kertek képeztek, mint egy körülkeritett sziget a tenger közepén el volt lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról idehajtottak a viz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával foglalkozott, más része a cselédségnek rözsekötegekkel erősité a töltést, a hol félteni lehetett; jó formán észre sem vette senki a vendégek érkeztét, az ispánon kivül, kinek erősen lelkére köté Kampós uram, hogy a csónakokat lakatra kösse, s a lakat kulcsot a zsebébe tegye.

– Csakhogy itthon volnánk! Már most méltóságos uram, leszek oly bátor, a kisasszonyhoz magam elvezetni; látom még ég a gyertya a szobájában; ifju tensuram maga is oda talál az alatt az öreg urhoz.

Ankerschmidt kezet szoritott Aladárral, s a folyosón kétfelé válva, egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.

Az öreg ur is ébren volt még, midőn öcscse benyitott szobájába s örvendve jött eléje.

– Hozott Isten! hogy jöttél ide?

– Egy lélekvesztőn. Ankerschmidtet is magammal hoztam.

– Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsirja magát apja után: azt meg én hoztam ide. Fáradt vagy ugy-e?

– Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem találtam vizet, pedig rajta jöttem.

– Tehát éhes is vagy? A vacsora kész.

– Hogy vártak vele ily későig?

– Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol veszedelem a faluban?

– Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, mig kastélya romjait megkerültük s nem látta sokáig azt a pusztulást.

– A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál. Itt szobád kulcsa.

– Egy percz mulva készen leszek, szólt Aladár s az ismerős szoba kulcsát átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Ugy tett, mint a ki tudja, hogy otthon van.

Aladár, mig bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor egy embert minden porczikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyürtek, eltettek, megtépásztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső ellenségét, a kit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig izzad vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már fáradtan, éhesen, szomjasan szeretne végig nyulni a legelső szalmaágyon, akkor még szépen frakkot kell huznia, hogy az ellensége leányától megkérdezhesse:

„Wie befinden Sie sich, mein Fräulein?“

Aladár semmi roszat sem kivánt a kisasszonynak magában; de azt csakugyan nagyon szivesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy nem jöhet a vacsorához, mert migraineje van, vagy már lefeküdt.

E várakozás azonban meghiusult; nem sokára hallá nagybátyja szavait, ki őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek hiva vannak.

Jól van, tehát essünk át ezen is.

Az öreg ur megrázta Aladár vállát s azt dörmögé neki: képzeld, mintha abba a dalidóba mennél, a melyben a branyiszkói nap után reggelig tánczoltál.

– Lehetett akkor; sugá vissza Aladár.

Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül lehetett mind a két szárnyról jutni. Igy történt, hogy csaknem az ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.

Ilyen szük helyen sokkal kevesebb czeremoniát lehet az embernek egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal? de meg a dolog természete is ugy hozza magával, hogy a bemutatásokon hamar át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.

Ankerschmidt egyik kezével leánya kezét fogta, másikat szivélyesen nyujtá Garanvölgyinek s megrázta azt emberül.

– Uram, ön tudja azt, hogy én önnek mit tartozom köszönni?

– Semmit többet, mint a mennyit ön tett volna én értem hasonló helyzetben.

– Én gyermekemet köszönöm önnek.

Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s a mint e perczben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyujtá kezét Aladárnak, s e szókat rebegé:

– Én pedig önnek atyámat köszönöm.

Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek igaz bűbájából nem értett volna az ifju valamit, ugy nem érdemelné, hogy egy ilyen tündértitku könyv még valaha nyitva legyen előtte feledve.

A másik perczben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni magát, s félénken huzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet felemelni azon arczra, melynek képe oly régóta él már szivében.

Szerencsére az estebéd zaja, s Kampós uram kinálgatási kedve hamar más irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nem sokára jó kedvet kapván, kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most duplán.

– Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár urfi nem volt itthon a veszedelemkor.

– Miért öreg?

– Hogy maga szabadithatta volna meg a kisasszonyt. Ez már ugy illett volna. Én azt regényben mindig ugy olvastam. Hiszen mink öregek…

Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni, belevágott a beszédébe.

– Oh azért én is követtem el utközben hős tetteket, a mikről valaha regényt lehet irni; én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a végső pillanatban.

Ankerschmidt gondolá magában; no ez a fiatal ember szereti itthon elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha szereti, hát tegye.

– Hol? kit? kérdé mohón Kampós uram; ki szörnyen kapott rajta, hogy Aladárnak egyszer már a saját szájából authentice hallhatja egy hős kalandját.

– Hát a jegenyesen tul – egy ürgét. Szólt Aladár mosolyogva.

– Ah. Oh. Hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga Ankerschmidt is megrestelte a dolgot s sietett helyreigazitani a tudósitást.

– No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg vagy ezer embert szabaditott meg egy erőfeszitéssel és egy jó ötlet által.

– Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! szabadék Kampós ur, nagyon rajtaesve a hangon.

(Dehogy nem, gondolá magában Ankerschmidt; majd itt a leányom előtt, hogy még jobban belé szerelmesitsem; már akkor csak inkább beszéljünk az ürgéről).

– De valjon hova is lett a mi kis ürgénk? egészen elfeledkeztem róla a nagy hevélyben: kérdezé Aladártól.

– Ott alszik a köpenyem zsebében most is, szólt Aladár; menjen Kampós ur, hozza el.

– Mit? Én? Egy ürgét? kiálta felugorva a puritán férfiu. Mondja a tekintetes ur, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölény-bikát elhozom; de egy ürgét! a nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahoz fogható utálatos állat a nap alatt.

– Oh ne mondja, könyörge érte Erzsike; én olyan szépnek találom.

– No lássa; biztatá Aladár, a kisasszony szeretné látni.

Csunyának már nem merte ezután állitani Kampós uram; de rá fogta, hogy harap; – hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutralis; de őtet megismeri; mert ő dijt tüzött ki az ürge familia kiirtására. Őtet harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától meghal.

– Jól van no, hát majd érte megyek magam, szólt Aladár, s rögtön felugrott az asztaltól s két percz mulva visszatért.

– Aha! kiálta Kampós uram, nem látva a visszatérő kezében a fertelmes fenevadat; nincs meg ugy-e? Elszökött azóta, lyukat furt a ház alá, abba elbujt, már most az ott el fog szaporodni s alámínázza az egész kastélyt.

– Itt van biz az a kabátom ujjában, szólt Aladár s elővette az ott magát rögtön elhelyezett állatocskát s tenyerébe fekteté. Ni hogy bámul a gyertyába.

– Oh be gyönyörü kis állat; monda Erzsike, gyermeteg örömmel kapva a tréfás állatocskán; milyen szép fekete szemei vannak!

Aladár aztán oda vitte hozzá a kis polgártárst; Erzsike megczirógatta azt sima kezecskéjével.

– Hozzá ne nyuljon kisasszony, meglássa szerencsétlenül jár; óvá a gyanutlan lelket a tapasztalt férfiu, Kampós. Jaj ha én hozzám olyan közel volna, engem a láz futna végig.

Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein, a közelléttől, – de nem az ürgéétől.

A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a czirógató kézre kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó musselinon, fel egész a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyü elefántcsont halomra leült; be jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.

Kampós uramnak valóban halavány lett az arcza e látványra, mig Erzsike gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve nézett oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már, hogy ezt a themát elő találta hozni.

– Megeszi-e a kenyeret? tudakolá Erzsike, próbára egy falatot törve számára.

– Meg bizony! erősité kasznár ur, egész familiája a kenyerünkön osztozik; azt sem várja, hogy megsüssük és kináljuk vele; elébb eszik belőle, mint mi magunk.

A kis kenyérpusztitó el is vette mohón a falatot s a szék támlájára szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát s elkezdett a kezéből élni: hogy azt még az öregek is megnevették.

– Adja ön nekem ezt a kis jövevényt: könyörge Erzsike Aladárnak.

– Szivesen.

– Hanem jó erős kaliczkát csináltasson neki, nagysád, sürgölé Kampós ur, mert ez keresztül rágja a tölgyfát is.

– Ah! Ki tartaná kaliczkában a vendéget. Nálam szabadon kell neki járni.

Ebbe aztán Ankerschmidt is beleszólt.

– Gondold meg leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s a mit ugy hinak, hogy „nálunk,“ az a viz alatt van.

– Oh nem uram: igazitá őt helyre az öreg Garanvölgyi. Az én vendégem otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják magukat nálam mindaddig, mig kastélyukat ujra fölépithetik. Tanyám elég tágas; s én ugy is egyedül vagyok.

E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra; s e szóra nagy elhallgatás történt.

Az ilyen perczekben szokott az megtörténni, hogy mindazok, a kik ugy elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.

Leghamarább Ankerschmidt töré meg a csendet.

– Igen köszönöm önnek szives ajánlatát s nehéz volna okot találnom rá, a miért visszautasitsam. Erzsike ugy is „bácsi“nak hija már önt.

– Oh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletü. Én Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy valjon érdemes leszek-e rá?

– Mi volt az? kérdezé Aladár, Erzsikére tekintve.

– Oh semmi. Tréfa. Rebegé a gyermek, szépen elpirulva.

– De rám nézve komoly dolog volt az; monda Garanvölgyi.

– Hogyan, uram! szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével, hogy Kampós uram orozva tele ne tölthesse. Ön emlékeznék még ama bohóságra?

– Oh igen, még most is meg van nálam a levél, melyet először nem akartam elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le akarta vágni a fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárczámban hordozok.

Azzal, hogy állitásáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi bőrtárczáját s annak negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi álltak: egy pár magyar feliratu bankó anno elmult jó időből, egy kopott arczkép, egy selyem rongy valami zászlóból stb. stb., onnan vette elő a gondosan megőrzött levelkét, melyet a gyermeklyánka irt hozzá titokban, hogy őrizkedjék a házi árulótól.

A levelet Aladárnak nyujtá, a többiek ugy is tudtak felőle.

Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél irásáról rá fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást irta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.

Aladár minden csepp vérét szivéhez érzé tódulni, midőn e levelet megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is, de nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától is elhagyott, elfelejtett veszendő fogolyért.

Tehát ez a kéz, ez a sziv volt az, mely csak tenni, és érezni tud, de nem enged magára találni? Tehát nem a kik ugy mosolyognak már messziről, hanem a ki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja; az volt a valódi?

– Nos, nem adod vissza a levelemet, vagy meg akarod könyvnélkül tanulni? kérdé az elmélázottat Garanvölgyi.

– Azon gondolkozom, hogy ez irás ugy hasonlit – más valakinek az irásához.

E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a megdöbbenést, melylyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt és leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.

– Hjah öcsém, szólt Garanvölgyi visszatéve a levelkét ereklyés rejtekébe, egyforma kézzel irnak sokan; egyforma szivvel kevesen.

Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvölgyi arra magyarázta, hogy a nap fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre, a mit mindenki bucsuvételre használt, s nehány percz mulva mindenki szobájába sietett.

Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon roszul volt gondoskodva ama levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint átaludta.

Ki tudja, tán van valami abban a babonában, a mit fiatal lyánkák tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megforditják a vánkost fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni. S az álom tündére bübájos tündér.

Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő; s már akkor Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.

– Hát te már fölkeltél?

– Igen; jókor elakarok menni.

– Menni? Hová? és min?

– A lélekvesztőn, a min jöttem; valahová, a hol hasznomat vehetik.

– De hát miért ily sietve?

– Menjünk szobájába bátyám. El fogom mondani.

Az öreg ur visszament Aladárral szobájába.

– Nos, mond el hát, ki kerget?

– Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levelkét megmutatta; én annak vonásaiban ugyanazon irásra ismertem, melyet azon ismeretlen folyamodáson láttam, a mi szabadságomért sikeresen esdett.

Garanvölgyit magát is nagyon meglepte e fölfedezés.

– E szerint e leány irta volna azt is.

– Igen. És én már most többet tudok, mint a mennyire szükségem van.

– És most azért elakarod hagyni a házat.

– Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom életemben először, a kinek szive van. Ha öreg asszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám neki: „édes anyám!“ s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép, okos, érzelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?

– Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek, elveszed s neked adják.

– Jó bátyám; én szegény legény vagyok; fáradsággal keresem a kenyeret. Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok; a hol nem ő rajtuk áll, hogy engem elfogadjanak-e vagy sem? midőn az árviz őket épen hozzánk kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasitsanak; hanem kényszeritve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak látni, nem akarnak hallani, még csak azzal sem segithetnek magukon, hogy itt hagyjanak, mert köröskörül tenger van! és, ha én még is felhasználom ezt a szomoru helyzetet, és itt maradok; nem jutok-e egy erkölcsi értékbe azzal a Karaib szigeti indiánnal, ki a hozzámenekült hajótörteket megeszi?

– Igazad van; eredj.

Az öreg ur megszoritá öcscse kezét s még egyszer azt mondá neki: „eredj:“ azzal karjába fogódzott s ki ment vele az udvarra további intézkedéseket tenni.

A cselédek tudósitásai szerint az éjjel a szél nagyon veszélyeztette a töltéseket. Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet megraktak kővel, oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt, melyen a hullám rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a reggelizés ideje; s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak Ankerschmidtékkel.

Aladár minthogy szökve nem mehetett el a háztól, bucsuzás fejében megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet felevez Tisza-Dobig; a hol a romlás eredete van.

– Mit használhat ön ott most? kérdé tőle Ankerschmidt, hogy ellenkezzék vele.

– Semmit; de legalább tanulmányozhatok.

– Én pedig arra számitottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a külső tanyákra.

Ez marasztalás volt in optima forma; a mit nem lehetett elutasitani.

– Nem sietős az utam; nem bánom, ha kicsónakázunk, az idő szép.

Az öreg ur puskát is akart magával vinni, jó alkalom kinálkozván vadászatra: de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? vagy magát vagy „valakit“ megtalálna még vele lőni.

Aladár körülhordta a csónakot ez uttal az omlott kastély mellékén, mely bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankershmidt káromkodott mindenféle nyelven, minden „teremtette“ és „Kreuzsakerment“ után bocsánatot kérve utitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta, hogy csak tessék, az tisztitja az embert; azért a magyar ember kedélye olyan traktabilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja sokáig.

– No, csakhogy magunk megvagyunk – szólt végre a hadastyán, megnyugodva; menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.

Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött; mely alkalommal Aladár észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz az?

– Ez a csomó, a mit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb, a mint Grisák barátommal összejövök, annak a hajába kapok s megkérdezem tőle, miféle derék emberrel épittette fel a kastélyomat? Ez a másik csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában a mult éjjeleken? Ez a harmadik Bräuhäusel ur számára van kötve. No iszen azt a spektáklit kell majd megnézni, a mit én ott csinálok, ama bizonyos protectio utján készült zsilipért.

A negyediket elhallgatta.

– Hát a negyedik?

– Az? Azt csak ugy kötöttem, véletlenül; az nem jelent semmit.

Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő meglátszott a vizben; ott Ankerschmidt megjegyzé: itt kezdődik az én földem.

Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt ki a tengerből, ottan kikötött Aladár.

A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait már kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. – Azon elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld? Ankerschmidt azt állitá hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidténak mondta.

– Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy ime zöldet láttunk, mint a Nóé galambjai.

Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett kilencz szálat s a kalapja mellé tüzte.

– Tenger biz ez; szólt a lovag, széttekintve a sik viz felett. És most elmondhatjuk, ifju barátom, mind a ketten, hogy birtokaink egy helyen vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.

– Minden hasonlitás sántit.

– Az enyim nem sántit. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez homogen eset; a mikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá fog jutni a magáéhoz.

– Hogy érti ön ezt?

– Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem utján vissza fogja kapni elkobzott jószágait.

Aladár fejében egy gondolat szikrája villant meg.

– Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem e nem remélt kegyet; kérem, adja át neki e forró kézszoritást.

Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni, mint a mennyit akar s sietett hevesen tiltakozni.

– Ifju barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet ön, a kitől jön. E leczkét tőlem, mint vén katonától, vegye jó néven; s ne keressen titkos pártfogókat, a mik önnek nincsenek.

Aladár megköszönte a tanitást; eleget tudott már.

E hir uj eszméket öntött szivébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár, mint minden igaz gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak kötelezettség, s a ki éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura; annak kötelessége megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb foglalkozás is valóban sinecura! hanem boldoggá tette az a gondolat, hogy többé nem nevezheti senki önzésnek azt, a mi szerelem.

És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztül látott egy család jellemén, melyet eddig nem ismert.

Egy gyermek, angyali részvétből, nem érdekből, nem is női hajlamból, hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők felé hajlitja, megóvni igyekezik egy öreg embert, akkoriban nagyon járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki státus-börtönben sinylik; kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg maga nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az idegen ur gyermeke titokban folyamodást ir érte; az apa nem haragszik ezért, maga eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott gorombáskodik vele, nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása olajágát; itthon elzárja előle leányát, nehogy megszeressék egymást s valaki azt mondhassa, azért esdett a trón előtt, ősz érdemeire hivatkozva, egy elitélt vagyonának visszaadásaért, hogy azt saját leányának szerezze meg. Ezért utasitá el a látogatót az első találkozás után, s ovakodott vele összeköttetésbe jönni.

S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, ha csak a romboló árviz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájukat.

Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a viz felszinét, mint eddig.

Mit nyom az mind, a mi a földön elveszett, ahoz mérve, a mit a sziv nyert?

Délre haza jutva, legelébb is Kampós uram azzal az örvendetes hirrel fogadá őket, hogy mig oda voltak, az alatt az ár két hüvelyket apadt.

Aladár nem örült már annak; s még beleveszett a kasznárba, hogy mit tud ezen ugy jubileálni, mikor ez kétségtelenül arra mutat, hogy másutt uj gátat szakitott az ár, s más vidéket is elöntött.

Erzsike kijött atyja elé, kinek Aladár megmentett paripáit mutogatta meg az akolban, s onnan atyja karjába füződve, ment fel a lakházba. Fején rózsaszin szalagos szalma kalap volt vadrózsa bimbókkal, miket a kert sövényéről tépett.

Garanvölgyinek mindjárt feltünt, hogy Aladárnak jobb kedve van; mint reggel volt. A helyett, hogy az ő szobájába jött volna, elbeszélni, hol járt s miket látott? kinn marad a folyosón, s mintha se árviz, se veszedelem nem volna, Ankerschmidt leányával cseveg és nem borzad a Karaib sziget lakójának étvágyától, ki a hozzámenekült hajótöröttet megeszi.

Az ebédlőben az asztalra téve egymás mellett volt Aladár kalapja az árpabokrétával s Erzsikéé a vadrózsabimbókkal. Garanvölgyi megszámlálta az árpaszálakat, kilenczen voltak; a rózsákat is, az hét volt.

Nem sokára Erzsike atyjához távozott, s az után Aladár is csak felkereste nagybátyját, s a csengetyü szavára mind a négyen összetalálkoztak ismét az ebédlőben.

Garanvölgyi megint megszámlálta az árpaszálakat: – az csak nyolcz volt; aztán a rózsabimbókat; – csak hat volt már.

(Ezek már egymást lopják! Gondolá magában az öreg ur.)

Bátran fogadhatott volna rá, hogy a hiányzó árpaszálat valahol Erzsike imakönyvében, a rózsabimbót pedig Aladár tárczájában lehet megtalálni.

A mint Aladár egyedül maradhatott nagybátyjával, azonnal közlé vele, a mit Ankerschmidttől hallott birtokának visszanyerése felől.

– Sajnállak érte, szegény fiu; monda rá az öreg keserüen. Milyen szépen meg voltál már abban nyugodva, hogy „volt, nincs.“ – „Több is elveszett már Buda alatt.“ Sok ilyen példabeszéd van a magyarban. Tudom, hogy keveset álmatlanitott az a gondolat, hogy hát ha még egyszer lenne! Szereztél magadnak kenyeret, megszolgáltad, beérted vele. Helybentaláltad magadat ez uj életben s hozzászoktál, hogy a mi nincs, az nem kell! – És most egyszerre kapsz egy darab Amerikát! Kasznárom ott járt három izben hajdani jószágodon, s elmondta, hogy miket tapasztalt. – Nyolcz év alatt négyféle bérlője volt a jószágnak; mind a négy azon volt, hogy a jószágot elpusztitsa; három megszökött, a nélkül, hogy az államnak haszonbért fizetett volna. Elég, ha a budgetben ott figuráltak a tételek. Szép mürzthali tehenészeted, merino juhnyájad, vérlovaid még a legelső bérnök elprédálta, a második elprédálta gonddal ültetett erdődet, parkodat kimérte ölfának; az utolsónak már nem maradt más, mint a házon levő redőnyöket eladni. Ez az élelmes ember, még az üvegházadon levő ablakokat is értékesitette. Mikor Kampós legutoljára ott járt; persze ugar sem volt már hagyva; s a halomra gyült trágyát épen akkor adta el a bérlő szomszéd határbeli parasztoknak. Benn a házban egy szék nem volt, a mire leüljön valaki; hanem annál inkább teli egér lyukkal minden szeglet. Az ablakokban négy-öt emeletet csináltak maguknak lyukakból a patkányok, ugy megszerették a helyet, s a czimertermed plafondján keresztül csurgott az eső. Most ezt a „prairiet“ átveszed; mely mikor elvesztetted, megért beruházásiddal háromszáz ezer forintot, most is meg ér kettőt. Van rajta husz ezer forint adósságod, annak nyolcz esztendő óta persze senki sem sem fizette a kamatját. Legelső dolgod lesz valami jótékony bankárt fölfedezned, a ki megszán, s keresztyéni harminczhárom percentre honorálja váltóidat vagy tizezer forintig. Akkor aztán törheted a fejedet, hogy mit kezdj vele előbb: szántóvető állatokat végy-e? a házadat tatarozd-e? vagy a kamataidat törleszd, nehogy a tőkét felmondják? Azért még egyszer, kedves öcsém, fogadd őszinte sajnálkozásomat.

– Nem az itt a főkérdés, szólt Aladár vállat vonitva.

Persze, hogy nem az volt a főkérdés: hanem az, hogy ha fáradni és küzdeni kell, lesz hol? és lesz kiért?

Tudta ezt az öreg ur maga is. Ugy olvasott ő Aladár lelkében, mint a kinyitott könyvben.

Aladár az nap ott maradt, hova is indult volna már olyan későn?

Másnap ismét annyi dolgot talált a faluban, hol az egyes házak itt ott engedtek az árnak, hogy dél vetette haza a nagy munkából; délután eltölt az idő szelidebb tracirozással. Két sziv összeköttetési vonalainak előmunkálatai voltak azok, mikre csak a felsőbb helyről nyerendő helybenhagyás hiányzott még.

Dehogy gondolt az elutazásra többé. Az ugyan jól esett volna neki, ha valaki marasztalta volna; hanem a helyett nagybátyja szüntelen azzal a sarcasmussal faggatta, hogy „mikor indul már a vizár pusztitásait tanulmányozni? várja-e, mig érdekesebb lesz a stadium?“ Legfeljebb Erzsike ejtett olyan czélzásokat, hogy azon a kis csónakon járni nagyon életveszélyes lehet.

Három nap multán azonban már maga is átlátta Aladár, hogy miután kimondá, hogy el fog menni, tovább csakugyan nem maradhat, ha szavainak hitelességét tökéletesen kompromittálni nem akarja. Este tehát kijelenté bátyja előtt, de ugy, hogy mellesleg a többiek is hallhatták, hogy holnap reggel csakugyan utra kel, csak egy evező legényt visz el magával.

Garanvölgyi azt mondta rá, hogy jó lesz, majd süttet neki az utra pogácsát.

Reggel fel is neszezett jókor Aladár; térképeit, műszereit összekapcsolta, uti köpenyét nagy ostentatióval kiporoltatá, mire az az öreg ur előjött szobájából s tréfásan szólitá meg.

– Hát indulsz már? No kész számodra a pogácsa.

– Köszönöm. Csak Ankerschmidtéktől veszek nehány szóval bucsut.

– Jól teszed; azután is rá érsz tőlem.

Aladár alkalmasint eltéveszté az ajtót, mert azt a nagy vétséget követé el, hogy Ankerschmidt helyett előbb leányához lépett be, a mi nem ugy illett volna világi szokás szerint. Bizonyos volt felőle, hogy Erzsike már rég kész a toilettjével.

A leányka nem tudta elrejteni arczán, hogy várt reá.

– Kegyed tehát már indul? szólt jobbját az ifju elé nyujtva.

– Rég itt vagyok már.

– Hiszen itthon van.

– Oh nem, ez nagybátyám háza; ő pedig már csaknem kerget. Nem szereti a henye embert.

– Ez a ház most nemcsak nagybátyjáé, ez a ház most a mienk is. Igaz ez, vagy nem?

– Igaz.

– Akkor én valamit kérnék öntől, de ne tartson érte nagyon vakmerőnek.

– Parancsoljon velem.

– Hiszen ha parancsolhatnék, akkor nem kérnék; oh én kegyetlen vagyok ahhoz, a kinek parancsolhatok: – az nem önnek való. Én csak kérek, folyamodom, mint panasztevő jobbágy: ön kihallgat és kegyeskedik tekintetbe venni.

– Alá van irva in bianco. Mi az?

Erzsike most elereszté Aladár kezét, s hátrahuzta magát félénken, mintha attól tartana, hogy kérelmének az a szine lehet, hogy az „erőszakos körülmény“ek között adatott meg.

– Arra akartam önt kérni, hogy – maradjon itt még egy nap.

Erre pedig Aladárt nem nagyon kelle biztatni.

– Mondtam, hogy látatlanul alá van irva: – maradok.

– Ah, szólt a leányka, örülve a jó kezdetnek, s most már azon tüzben játszottak szemei, a minek ragyogása tul tesz minden gyémánton. Most már bánom, hogy nem kértem – egy hetet.

– Jó, szólt Aladár. Tehát itt maradok egy hétig.

– Ha én azt tudtam volna, hogy ön ily nagylelkü kedélyhangulatban van, azon kellett volna kezdenem, hogy maradjon itt egy hónapig.

Már itt Aladár érezte, hogy a kémjáratból eldöntő ütközetbe jutott s nem parancsolt hangjának hazug közönyt többé, hanem engedte azt olyan melegen szólni, a mint szivéből eredetileg fakadt.

– Itt maradok hát egy hónapig – kettőig, egy évig.

A leányka szavába vágott, könnyező szemmel lépve egyszerre hozzá, s megragadva két kezével az ifju kezét.

– Maradjon ön itt örökre!…

– … Bizony örökre: viszonza Aladár kebléhez ölelve gyengéden a kedves gyermeket.

A lyánka még kezében tartá Aladár jobbját, midőn az ifju őt magához ölelte; azonban hirtelen kisiklott öleléséből, s mielőtt Aladár sejthette volna gondolatát, félig lehajolva, félig magához emelve, megcsókolá kedvese kezét, szemérmesen susogva: „én uram.“

Tehette már azután Aladár, hogy visszacsókolja a kedves gyermek kezét – mind a kettőt – százszor egymásután: nem hozhatta azzal helyre, hogy egy nőnek megengedte kezét csókolni, a ki szeret, imád, tisztel végnélkül, megmérhetlenül; s kit mind ezért – előre bocsánatot kér.

– Jőjjön, jőjjön! szólt Erzsike karját Aladáréba fonva; s átvitte őt magával atyja szobájába.

Az öreg Ankerschmidt, ki ha szavakat nem, de hangokat hallott ajtaján keresztül, nem volt meglepetve, midőn leánya Aladár karján lépett be hozzá.

– Nézd, atyám; szólt a gyermek: – én megkértem őt, s ő elvesz engem.

– Ezt gondoltam, szólt az öreg, kezét nyujtva Aladár elé, s midőn ezt megfogta, magához ölelé, megcsókolá mindkét oldalról az ifju arczát, és gyöngéden sugá: „kedves fiam.“

Aladár nem szólt semmit; nem volt az az ember, a ki gondolatait fennhangon árulja, de gondolt arra, hogy ez embernek nagy joga van őt fiának nevezni, mert a bevégzett élet után ő adta neki az ujra kezdettet.

És ez a másik élet – jól kezdődik.

A politikai látkör czudar, a közélet szomoru; boldogság van ilyenkor ott, a hol egy édes női szellem mindent megaranyozó büvköre kis világot képez a nagy világban s feledteti, hogy micsoda szerencsétlen planétán élünk?

Sok szép van az életben, a miről még nem irtak vezérczikkeket.

Aladár egészen ott felejtette magát Ankerschmidt szobájában; nem is csoda: hiszen mennyi ujat, mennyi megbámulni valót talált ez uj világban! Lehetséges-e, hogy ily piczi parányi kezek legyenek a világon; s ezek a láthatatlan tündéri ujjacskák birjanak erővel belenyúlni a sors érczgépezetébe; onnan kihuzni egy összemorzsoltatásra szánt halandót? Lehetséges-e, hogy ily átlátszó szemek legyenek a világon, miken a fényes léleknek minden tündöklő gondolatja keresztül olvasható? Lehetséges-e, hogy egyetlen egy angyal magával hozza le az égből az egész mennyországot?

És ha e némán is beszédes ajkakra tekinte Aladár, és arra gondolt, hogy e tündérvilági bársony csókja az ő munkától barnult kezét érinté, akkor erős fogadást kelle tennie magában, hogy hosszu évek sora egyenlitendi ki e nagy tartozást. Mert egy nő csókja a szerető kezén éktelen mennyiségü nagy adósság!

Az öreg Garanvölgyi megsokalta utoljára, hogy öcscse olyan sokáig bucsuzik Ankerschmidtéktől, mert bizony egy pár óra is elmult már azóta, hogy tőle eltávozott, s utoljára rá vette magát, hogy maga is átmenjen vendégeihez.

Ő Ankerschmidt szobájába lépett be, s elmosolyodott, midőn ugyanott Aladárt Erzsike mellett látta ülni; kinek Ankerschmidt épen akkor magyarázta tréfás komolysággal, mennyire hasonlit a házasság a várfogsághoz; a mit persze ő maga sem hitt, de neki sem hitt el senki.

Garanvölgyi tréfásan interpellálta Aladárt, mintha nem értené a dolgot.

– Csónakod készen áll…

– Már nem megyek sehova, szólt Aladár, bátyja elé vezetve piruló kedvesét.

– Mi itt marasztottuk őt – minálunk: szólt Erzsike, vőlegényéhez simulva szerelmesen.

– Pedig én már ide hozattam csónakodat – a folyosóra: szólt jószivü sarcasmussal az öreg.

Ankerschmidt felkaczagott rá.

– A folyosóra a csónakot!

– Tudtam én, hogy ez lesz a vége, szólt az öreg. Erről a házasságról elmondhatjuk, hogy nemcsak az „ég“ akarta, hanem még a „viz“ is igy akarta. Jövőre azonban öcsém uram hiuságát erősen hűteni fogja az a gondolat, hogy nem tudott másutt feleségre szert tenni, mint egy puszta szigeten, a hol rajta kivül nem volt házasulandó férfi.

– Au contraire! ellenkezék nevetve Ankerschmidt; leányom asszony lesz az, ki magának szemére vetheti, hogy nem tudott másként férjhez menni, mint hogy egy halálra itélt rabot váltott meg kezével, mint valami franczia regényben olvastam valaha.

A két kigunyolt szerető pedig e kereszttüz közepett olyan boldognak érzé magát, egymást átölelve.

Ez ábrándos jelenetet Kampós uram érkezése szakitá félbe, ki nem találva a többi szobákban senkit s azt hallva, hogy az urak mind Ankerschmidtéknél vannak, nagy robajjal jött, s azon hirrel botlott be, hogy a viz reggeltől fogva egy lábnyit apadt.

– Nem bánom én már, szólt Aladár, ki a zajra eléje sietett, ha egészen elapad is.

– Nem „bánja?“ szólt elbámulva Kampós uram; hanem aztán egyszerre vége lett a bámulatának, a mint Erzsike jó kedvüen kaczagva tette kezét Aladár vállára s arczával oda feküdt kedvese karjára. – Most derült fel egyszerre a derék férfiu agyában! – Áh há! hát azért haragudott a tens ur, mikor tegnap előtt azt mondtam, hogy a viz apad. No ez…

De többet nem mondott szóval, hanem véleményét, mint erélyes hazafihoz illik, tettekben akará nyilvánitani, ugyanis azon törekvéssel járult urfia menyasszonyához, hogy annak most mindjárt kezet csókol; de azt Erzsike semmikép nem engedte megtörténni, akint hiusitva meg a merényt, hogy mind két kezét eldugta Aladár karja alá s nagy leczkét tartott igen komolyan Kampós uramnak arról, hogy azt csak igen igen nagy és hatalmas urak engedhetik meg igen igen alárendelt szolgáiknak, hogy nekik kezet csókoljanak.

Aladár szerette volna a kedves tüneményt belélekzeni, és viselni magában, mint lelket!

Annyi változást azonban még is okozott a kedélyekben Kampós uram hirhozása, hogy mindenkit a szabadba készte a vágy, a vész apadását megtekinteni.

Az ár még mindig tenger volt körül, de már nem hullámzott; oly sik volt, mint a tükör.

– Menjünk csónakázni: inditványozá Garanvölgyi. Mienk ez a viz!

Az inditvány általános pártolásra talált. Aladár lélekvesztőjét is a vizre tették, abba ő maga ült, Erzsikét, mint könnyü bokrétát emelve át átellenesének. A csónakban Kampós uram és a két öreg ur foglaltak helyet. A lélekvesztőt előre ereszték, s Kampós uramnak becsületszavát vették, hogy nem forditja fel a csónakot.

– Merre evezzünk? kérdezé Aladár.

– A régi kastély felé: válaszolt Garanvölgyi.

Aladár igen roszul tudott irányt tartani ma, és igen igen lassan evezett; hiszen nem is tehetett máskép, mikor maga előtt látta azt két szemet, a mikbe nézni élet és álom együtt.