XVI. Az ócska ház.

Hja biz az ócska kastély még most is áll.

A tetejével ugyan nem bánt irgalmasan az idő, de alapjai nem engedik magukat megrenditeni.

Pedig azt beszélik már róla, hogy összevissza van furdalva patkánylyukaktól, elkorhadtak téglái, gerendáit megőrölte a szuh; csak egy jóravaló zivatar kell neki, hogy halomra omoljon s megadja magát a mulandóságnak: és ime, az uj épitmény hamarább összeroskadt s az ócska ház még most is daczol az elemekkel, tanusagot téve róla, hogy a hajdankor emberei nem ugy épitettek, hogy csak „tessék-lássék.“

Garanvölgyi fölnyitá a rozsdás lakatokat s bebocsátá vendégeit a kastély tornáczába, melyről már akkor lefutott az apadó ár, vékony iszapréteget hagyva maga után.

– Kedves nászuram; szólt Garanvölgyi, midőn az emlékezetes szobába értek, melyben Bräuhäusel ur Aladár arczképét meglelé: évek előtt ön ezt a kastélyt megakarta tőlem venni, minthogy utjában volt; akkor azt mondtam, hogy nincsen ára. Most már engedékenyebb vagyok. Árát szabhatom. Oda adom e kastélyt – s az ára, mint a népdal mondja: „egy kemencze kalács s egy szép leány.“

– Meg van adva! szólt kedélyesen kaczagva Ankerschmidt, s a két öreg ur hosszu kézszoritással erősité meg az alkut,

– E kastélyra önnek lesz egy kis szüksége most; mert addig, a mig uri kastélyát fölépiteti, összeszoritkozhatik benne s innen legalább szeme láttára vezetheti az épitkezést.

– Én nem azt gondoltam. Az összedült kastély helyébe én másikat nem épitetek: – őszintén beszélek. Engem ez árviz százezer forinttal szegényebbé tett. Eddig gazdálkodásom mellett tőkepénzes is voltam; vagyonom egy része státuspapirokban feküdt: azokat most kénytelen vagyok vásárra vinni, s a gazdálkodást kezdeni ott, a hol szomszédaim; megfogni az ekeszarvát. Miután ön e kastélyt birtokomba bocsátá, én ezt fogom felépittetni, uj tetőt rá, uj pallókat, szőnyegeket belé, az ablakokat kissé magasabbra s itt fogunk együtt lakni az én kedves fiammal.

– Ohó, lovag uram! szólt Garanvölgyi; ebből az sül ki, hogy ön a házat is megakarja kapni, meg az árát is magánál tartani. Én a házat „szép leányért“ adtam. Következőleg a fiamuram és menyemasszony én nálam fognak lakni.

– Ah uram; ön azt akarja, hogy én leányomtól megváljak, mikor senkim sincs kivüle.

– Hát nekem van Aladáron kivül valakim?

– De ön már próbálta őt nélkülözni, sokáig távol volt.

– Annyival több ok, hogy már most nálam legyen.

– Lássa ön, szólt Ankerschmidt, kérésre forditva a dolgot; ön jó gazda; én pedig semmihez sem értek. Szükségem van valakire, a ki gazdaságomra felügyeljen.

– Inkább odaadom Kampóst.

Kampós uram sietett e szóra protestálni, hogy de a tens urtól, ha kiverik sem megy sehova, még a muszkacsászárhoz sem.

– De hiszen közel fogunk lakni. Kegyed minden perczben átjöhet hozzánk.

– Feledi ön, hogy nekem fogadásom tartja, a mig Magyarországon más világ nem lesz, ki nem menni a házból.

– Ah, de e fogadás már meg van törve e perczben, hisz ön ime itt van!

– Az igaz, mert csak azt fogadtam, hogy ki nem megyek, ki nem kocsizom, ki nem lovagolok házamból, de azt nem fogadtam, hogy ki nem csónakázom. Már pedig ez a viz holnap után nem lesz itt többé, s én ismét magányomba vagyok zárva. Ebből már most ön világosan láthatja, hogy nekem előnyöm van ön felett azt követelni, hogy az ifju pár az én házamban legyen otthon.

Ankerschmidt még nem adta fel a partiet.

– Táblabiró ur! ön alkotmányos ember; tudja azt, hogy semmit rólunk, nélkülünk! Mi az érdekelt felek nélkül határozunk. Helyes-e ez?

– Igaza van. Ők adjanak véleményt.

– De hátha nem egyeznek meg? Ha egyik ide, másik oda szavaz?

– Akkor „accessorium sequitur suum principale,“ a férj a fő, a nő „elhagyja apját s követi férjét,“ ezt mondja az irás.

– Oh nem! A „votum Minervae“ asszonyi szavazat, és az dönt.

A két öreg ur a nagy disputában a szobákon végig járva, észre sem vevé, hogy az érdekelt fél hátramaradt amaz emlékezetes szobában.

A szekrényke, mit a biróság vizsgálata után ismét visszaszolgáltattak, most is ott állt az iróasztalon. Erzsike rögtön ráismert arra, s arra vezeté Aladár figyelmét.

– Nézze ön, ez azon szekrényke, mely miatt hivatalos kutatás volt e kastélyban, ezt foglalták el a bölcs urak.

– Ugy látszik, nem nyertek vele semmit, mert visszaadták.

– Nem találtak benne mást, mint egy csomó szerelmes levelet, a mik önhöz voltak irva.

– Ah!

– Én kiváncsi voltam egyet elolvasni belőlük. Nem haragszik érte?

– Nem érdekelnek. (Aladár nem gondolt egyebet, mint hogy Pajtayné hiábavalóságai lehetnek azok a régi időkből).

– Pedig az sok érzéssel volt irva. A ki azt irta, az önt nagyon, de nagyon szerette.

– De talán nagyon régen lehetett az.

– Sőt még most is nagyon szereti.

– Azt mondani könnyü.

– Ne hirtelenkedjék! A ki önhöz azon leveleket irta, az önnek kedvesebb még, mint én.

Aladár nyugodtan tette szivére kezét: „az én lelkem nem tud arról semmit.“ (Azt gondolta mindig, hogy asszonyról van szó).

– De ha mégis e levelek olvasása után bebizonyodnék ön előtt, hogy ezeknek irója méltó volt arra, hogy ön őt szeresse; akkor is elhagyná-e őt én értem?

Lehetett-e e kérdésre más tenni Aladárnak, mint a kérdező kezét szivéhez szoritani s e szivére tett ereklyére esküdni, fogadni, hogy elhagyna ő érte mindent, mindent, még ha élete hozzá volna is nőve.

Ez alatt visszaérkeztek az öreg urak.

– Kedves bácsi, jőjjön ide; szólt enyelgő mosolygással Erzsike Garanvölgyihez, s legyen tanuja annak, a mit Aladár e perczben nekem fogadott.

– Nos, mi az?

– Hogy ő azt, ki e szekrénykében foglalt szerelmes leveleket irta, én értem el fogja hagyni.

Garanvölgyi meglepetve fordult Aladárhoz:

– S te megigérted azt?

Aladár patheticus arczczal készült felelni, a mit Garanvölgyi nem állhatott tovább, hanem vállára téve kezét, elnevette magát:

– No akkor öcsém; vigyázz magadra ezzel az oldalbordával, mert ebben mesterünkre találtunk mind a ketten.

Azzal elővevé az óra lánczára csatolt kulcsot s kinyitá vele a szekrénykét, melynek felső lapja Aladár arczképe volt, és alatta a levelek.

– Ezeket én irtam hozzád.

Aladár azt akarta válaszolni, hogy akkor ezek nem szerelmes levelek, de a mint az elsőt félig elolvasá, nem tehette ezt az ellenvetést; egy fájó, szerető sziv sorai voltak azok; nem lehetett ebben ellentmondani.

Erzsike, a diadal első perczében, pajkos kaczagással tanusitá jó kedvét, hanem a mint látta, hogy telnek meg Aladár szemei könynyel, egyszerre heves zokogásra változott jó kedve; oda borult Garanvölgyi keblére és bocsánatot kért tőle százszor, ezerszer; hiszen annyiszor vétett ellene!

Aladár az első levél olvasta után némán szoritá meg nagybátyja kezét; ki az érzékeny jelenetnek azzal vetett véget, hogy „ugy-e öcsém, milyen bolond az ember, mikor maga van.“