VI. A szép szellem.

Pajtayné még most is szép asszony.

Arcza, termete azok közé tartozik, a mik sokáig szépek maradnak. Aztán meg – nincs is neki egyéb feladata, minthogy szép legyen.

Nem vesződött soha gyermekkel, nagy szenvedélyei nem voltak; az a vihar, a mi annyi embernek ősz hajakat hozott, neki még csak egy álmatlan éjt sem szerze. Vannak olyan boldog emberek, a kik önmagukban élnek.

Déli tizenkét órára épen készen van a toilettejével s igen meg van elégedve azzal a sikerrel, hogy sikerült két roppant szőrhurkát saját haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép. Hanem hát Corinna meg van vele elégedve, s nekünk mi közünk hozzá.

Most az udvarlókat kell várni, a kiknek szépen fel van osztva az idejök: Nro 1 jön 12 órakor, Nro 2 fél egyre, Nro 3 egy után, Nro 4 két órakor. Ezeket külön qualitásaik szerint kell fogadni.

Nro 1. Derék falusi földesur, Törkölyi Tivadar; nem fiatal ember már, de jól birja magát. Komolyan házasodni készül s nem megvetendő játszma (Neologjaink a „partie-“t „játszmával“ adják vissza s én különösen tréfásnak találom azt ezen a helyen.)

Törkölyi Tivadar tizenkét órakor szokott jönni, mert fél egyre már várja az arany sasban a társaság, s azt nem lehet elmulasztani.

Ennélfogva Corinna tizenkét órakor már felváltja a pipereasztalt az iróasztallal; kiteriti maga elé a nagy számadásos könyvet s midőn Tivadart meglátja, örvendve kiált fel: „ah épen jókor jön; megmondhatja, hogy kel a gyapju?“ ennyiért kérik, de nem akarja annyin alul adni. Nem tudja a szeszfőzéssel fölhagyjon-e a nagy accisa mellett. Panaszkodik a drágaságról, az ember mindig azon töri a fejét, hogy miben lehetne valamit megtakaritani? A nőt mindenki megcsalja, huzza, tudják, hogy nem ügyelhet semmire.

Törkölyi aztán, mikor pajtásaival összekerül, nem győzi eléggé magasztalni, hogy milyen okos, milyen takarékos asszony ez a Pajtayné, kétségtelenül egészen neki való, mintha csak számára nevelték volna.

A mint pedig Tivadar ur behuzza maga után az ajtót, Corinna illatos szappannal lemossa ujjáról a mindenesetre ráragadt tintafoltot, mert hölgyeknél az rendes, hogy betintázzák ujjaikat ha tollhoz nyulnak; s elcsukva a számadások unalmas lajstromát, a divatképek halmazával rakja körül magát; mert a kit vár, a Nro 2. az egészen más genre.

A Nro 2. Taréjy Nándor nevezetes férfiu; az urak báljának részvényese. Egy azok közül, a kiknek nagy Magyarországon jog adatott azt mondani: mi urak vagyunk. Nagyszerü helyzet ez! Azonkivül előtánczos a kotillonban. Ez sem mindennapi eset. És tökéletes udvaroncz. Ezzel ugyan meg nem lehet az embernek unni magát.

– Ah, nagysám épen divatlapokkal foglalkozik.

– Oh nem, oh nem. Csak a divatképekkel. Nem egyébért járatom őket, mint a divatképekért, pedig azok sem sokat érnek. Már nézzen ön ide; képzelheti e mellé a sötét lilaszin selyem mellé ezt a szalmaszin diszezetet, hisz ez valóságos maskara.

– Nagysádnak igaza van. A szerkesztő alkalmasint valamelyik putzhändler kegyelméből közli ez ingyen képeket, ki rokokó ruháit akarja a közönségre kötni. Igy csak Szalmaváryné fogna öltözködni.

– Hahaha. (Ez jól esett.) Én valóban kénytelen vagyok bálruháimat Bécsben készitetni. Az itteni szabóknak nincsen semmi izlésük. Pedig vannak, a kik még ebből is hazafiságot akarnak csinálni.

– Nevetséges! Egyébiránt nagyon jó nagysádtól, ha a divatlapok tartalmát nem olvassa, mert legalább nem jár ugy, mint én a minap, nem akarom megmondani – hol; egy hölgy társaságban, a hol malapropos valaki belekeverte a társalgásba az irodalmat; azután szó volt az irónőkről; egyszer csak egy delnő interpellál, hogy mit tartok „Paradisa“ legujabb verseiről, a mik a „Holdsugár“ czimü lapban megjelentek. Én erre azt feleltem, hogy biz én az egész Paradisa neve alatt, modoráról itélve, nem sejtek mást mint egy nagyon bagariacsizmás fűzfapoétát valahonnan az alföldről. Erre a delnő nagy kegyesen meghajtja magát: Köszönöm a bókot, az a bagariacsizmás fűzfapoeta én vagyok.

– Hahaha, hahaha! Ki volt az? mondja meg.

– Nem nagysád, azt már nem tehetem.

– Ugye báró Királyváryné? nem? ne tagadja. Vagy gróf Zajtayné. Hiába tagadja, ugy is megtudom; ez nagyon mulatságos. Hanem már most jöjjön, mondja el, ki hogyan lesz öltözve az első urak báljában? Mit tudott ki Baltánszkyéknál? Kivel készitetik a ruhákat? Az enyim még titok. Önnek megsugom, de tovább ne adja. A pipereárusnőnek megparancsoltam, hogy fejékemet senkinek se mutassa meg, különben soha sem vásárlok nála. De ha ön megakarja tekinteni.

Hogy ne akarna ilyet Taréjy Nándor? Persze, hogy el van a finom izlés által ragadtatva. Ezt bizony nem is igen utánozhatná minden ember. Csupa gyémánt solitairek a virágok kelyhében, ez hóditó hatást fog elkövetni este lámpafénynél.

– Ez még eredetibb ötlet a minapi ékszernél, mely csupa régi pénzekből volt összerakva, kisebb nagyobb aranyakból. Soha érdekesebb nummismaticai gyüjteményt nem tanulmányozott még a fiatalság, s mindazok közt nagysád arcza volt a legvalódibb királynőkép; valamint e mostani ékszernél is csak nagysád szemei fogják a többi gyémántot felülragyogni.

Ilyen hiábavaló beszédek tetszenek az asszonyoknak.

Félóra mulva Taréjy Nándor is átengedi a tért másnak s siet a tizenharmadik párbajt megvívni azon thema fölött, hogy az idei farsang bálkirálynéja Pajtay Corinna és senki más.

Következik a Nro 3.

Corinna most már a divatlapok nyomtatásos részét rakja az ölébe, mert Nro 3 poéta.

Nro 3-nak a neve Fellegormi Danó. Látni való, hogy csinált név. Igy ismerik őt mindenütt, a hol szivesen látják; az igazi nevét csak hitelezői szokták látni váltóikon.

– Nagysád a közelgő farsang éldeletein merengteti lelke sugarait; szól Fellegormi Danó.

– Oh nem, sohajt Corinna. Lelkemet nem érintik a hiuság repke vágyai; egy költeményt leltem itt: a „Harmathoz.“ Mily gyöngéd eszme, mily jól esik rokonérzelmekre találnom. Álnév van aláirva; és én azon gondolkodom, ki lehet ő.

Tudja nagyon jól, hogy az az „ő“ Fellegormi Danó.

Nro 3 fülig pirul: s azon észrevételt teszi, hogy milyen boldogok a költők, kik azon szerencsében részesülnek, hogy szellemeik minden szép szellemmel szellemi összeköttetésbe jöhetnek.

Az ám; valóságos szellemi török basák.

– Vajjon nem ismerne hasonló hangokra nagysád e költeményben? szól Danó, elövonva félénk szemtelenséggel kebléből egy aranyszegélyü papirkát, s elszavalva belőle szörnyü émelygős modorral egy döczöngős költeményt, melynek czime: „A fogoly madár“; nem valami „Rebhuhn“, hanem egy madár, mely fogva van. Nem igen lehet kivenni az értelmét, hogy gyermekvers-e, vagy aesopusi mese, vagy szerelmes allegoria, vagy pedig hazafias költemény?

Corinna a legutóbbinak veszi.

– Mintha összebeszéltünk volna. Nézze ön, én épen hasonló költeményt irtam.

– Hogyan? Nagysád költeményt irt?

– De kérem ne mondja senkinek. Csak önnek szabad hallani.

– Engedje látnom.

– Nem. Magam olvasom fel. De meg ne itéljen, tudom, hogy gyönge: „A lelánczolt sas.“

Ez már valóságos politikai költemény. A lelánczolt sas egy fogoly ifju, kinek a repüléshez a hiányzó szárnyakon kivül még az a gátló akadálya is van, hogy porkoláb vigyáz a lépéseire.

– Remekmű! Classicus költemény! Engedje nagysád, hogy ezt elvigyem a „Holdvilágnak.“

– Oh nem, nem, nem. Erről nem szabad senkinek tudni. Egyedül ön hallotta ezt. Majd később.

– Oh mi kár annyi lángoló honszerelemnek önmagába temetkeznie!

A balga! Hogy tud honszerelemről beszélni valaki előtt, a kinek körül van a homloka hunczutkákkal rakva!

Eredj már Isten hirével Nro 3: várnak az ebéddel: hadd jöjjön már a Nro 4.

A Nro 4 senki sem más, mint – doctor Grisák.

Nagy tévedés és százados félreértés gyászos jelensége azon sajnálatraméltó körülmény, miszerint a regényirók a legujabb időkig azon balfelfogásban voltak, hogy a „doctor juris“-okat nem lehet szerelmes szerepekben applicálni.

E nézet a mennyire ellene küzd a kor szabadelvü irányának, annál is jobban megczáfoltatik az empyria concret felfedezései által.

Óh igen is: tudnak udvarolni, még tánczolni is a doctores juris, tudnak consultatiókat tartani szép szemek birói széke előtt minden honorárium nélkül, szellemi cselszövényeket szőni, törvényes és törvénytelen uton, sőt a mi legvakmerőbb állitás: még arra is képesek, hogy egy biró elé bocsátott ügyet siettessenek: a nősülés ügyét.

Miért ne udvarolhatna doctor Grisák Pajtaynénak?

A jogalap meg van hozzá: az ő eszességének köszönheti, hogy a vitalitiumképen birt jószágrész tulajdonává lett, s azt eladhatta. Ezért neki hálával tartozik. Egy életrevaló doctor jurisnak már aztán könnyü dolog a hálatartozásból, ügyvédi fáradság s egyéb expensák hozzáadásával szerelmi keresetet inditani meg s azt mint házasságot exequálni.

Tehát jogalap van.

De ok is van hozzá.

Doctor Grisák maga legjobban tudja, hogy Pajtayné birtokviszonyai a legjobb alapon nyugszanak. A vételár solid status-papirokban van elhelyezve, a mik ez idő szerint 7 percentet jövedelmeznek; s Jove favente, 8-at is hozhatnak. Ebből „méltóságosan“ lehet élni.

Tehát ok is van.

És végre kedvező körülmények is vannak. Az asszonyság elég szép és fiatal s ugy látszik, maga is hajlandó a doctor urhoz. Igaz ugyan, hogy több udvarlója is van, de azok fölött a doctor ur van par excellence kitüntetve, ő csaknem mindennapos nála s rendesen ott szokta magánál marasztani ebédre. Dr. Grisák eddig is ugy érzi máré magát a szép özvegynél, mintha otthon volna.

Aztán a dolog természete is ugy hozza magával, hogy Corinna kénytelen a doctor jurist legbizalmasabb titkaiba beavatni. Természetesen. A tolvaj védője is azt mondta védenczének: „barátom, nekem mindent mondj el, a mi igaz; majd, a mi nem igaz, azt hozzá teszem én.“

Egy idő óta pedig sajátságos megbizásban kelle eljárni a doctor urnak.

A szép özvegy azt bizta rá, hogy egy fiatal embernek, ki politikai vétségért hosszas börtönre van itélve; lehető korábbi kiszabadulását meg kell akadályozni.

Ez a fiatal ember Garanvölgyi Aladár.

Az öreg Garanvölgyi Ádám bizonyosan minden követ megmozdit, hogy a még hátralevő tiz évet kedvencz unakaöcscsének elengedjék.

Ezt ellensulyozni kell.

Adatokat kell rá szerezni, hogy Ádám ur most is annyi rosz dologban töri a fejét, mint hajdan. Fel kell fedezni, hogy tervei vannak, miknek kivitelére öcscsét mulhatlanul fel kell használnia. Egy szóval meg kell akadályozni Aladár megkegyelmeztetését.

Hiszen doctor Grisáknak nagyon helyes volt ez mind. Mindjárt detachirozott is egy keze ügyében levő embert, ellátva illő utasitásokkal: bizonyos Straff nevü egyéniséget, kit már egyszer hallottunk emlitetni.

Már most tehát tudjuk az igazi nevét.

Tehát az ál-Petőfi és a többi, a mivé átváltozott egész Bogumilig, Straff Péter, senki más: és ez doctor Grisák bérencze Pajtayné bizományában.

Hanem azt az egyet mégis szerette volna tudni doctor Grisák, hogy tulajdonképen mégis mi indok lehet az, a mi e szép, ragyogó szemü és mosolygó száju asszonyt arra birja, hogy ily kegyetlenül bánjék egy emberrel, a ki fiatal? Mert ha az csupán atyafiságos gyülölet, akkor igen szép; de hátha sértett szerelmi boszu?

A legközelebbi alkalommal meg is inditá a nyomozást, félig bizalmasan, félig hivatalos tudnivágygyal.

– Ugyan mondja meg nagysád, mi oka van azt a Garanvölgyi Aladárt ily kiméletlenül sujtani. Hogy nagy okai lehetnek rá, arról nem kétkedem.

– Lássa ön, azt a világon senkinek meg nem mondanám; de önnek kell, hogy felfedezzem, nehogy „valami roszat“ gondoljon felőlem. Midőn férjem meghalt: az öreg Garanvölgyi Ádám addig mesterkedett, mig keresztül vitte, hogy engemet Aladár öcscsével eljegyezzen. Pedig nagyon sok bajába került, mert Aladár megholt férjemnek közel rokona levén, a házassági engedély megszerzése sok időt és utánjárást vett igénybe. Az öreg urnak egyenesen az volt a czélja ezzel, hogy ha én Aladárhoz megyek nőül, annak magának is saját szerzett birtoka levén, az özvegyi jogon birt jószágrész Ádám urra visszaesik. Oh az öreg nagy mester, igen ravasz róka; a hol lehet, berántja az embert.

Doctor Grisákot rávitte a lelke, hogy ráhagyja, hogy „ugy van.“

– Hanem én voltam oly előrevigyázó, hogy mielőtt kezemet odaigértem volna, egy moringlevelet, egy kölcsönös szerződést kötöttem Aladárral; melyben minden vagyonunkat közös birtoknak nyilatkoztatjuk; a mi az övé, az az enyim; a mi az enyim, az az övé. Aladár könnyelmü ember volt, könnyen ráállt. Nekem tulajdon képen nagyon kevés birtokom volt akkor, mert anyai örökségem csőd alá volt kerülendő; ezt ő bizonyosan nem tudta. Mielőtt azonban házasságunk végbemehetett volna, kiütött a háboru; Aladár egy izben elment a vörös pántlikásokkal, mint nemzetőri százados; én Pozsonyba futottam, később azután hallottam hirét, hogy a huszársághoz lépett át; mindenben részt vett; ezredes is lett a magyaroknál; ebből megitélheti ön, hogy micsoda könnyelmü ember volt? Én az alatt várhattam a menyegzőre.

– Hallatlan szeleburdiság.

– Egyszer aztán vége lett az egész tréfának, Aladárt befogták; nem tudta magát kimenteni, mint más okos ember, inkább a más hibáját is magára vallotta; ebből láthatja ön, hogy milyen haszontalan ember.

– Pedig jogot is végzett!

– Ebből aztán az lett, hogy elitélték fogságra. Ez még hagyján; de minden vagyonának elvesztésére.

– Ahá! szólt doctor Grisák, térdére csapva, most kezdett már előtte világosodni a tájék.

– Már most, ha ő hirtelenében kiszabadul; a birtokvisszonyok meg vannak fordulva; akkor ő volt gazdag; én voltam csőd alatt; most én vagyok gazdag, ő koldus. Szerződésünk pedig kezében van. Az a szerződés pedig saját gondoskodásomból, ugy összevissza van kötözve vinculumokkal, hogy a melyik fél fel akarja bontani, nagyon nagy eret vág vele magán. Érti ön már most a dolgot?

– Tökéletesen.

Doctor Grisák el volt ragadtatva e nő bölcsessége által; hisz ebben egy doctor juris utriusque veszett el! No de a mit a természet mostoha intézkedése megtagadott tőle, azt helyre lehet hozni az által, ha doctor jurisné lesz belőle; soha jobban összeillő kedélyek egymással nem találkozhattak.

– Kedves nagysád; én egészen helyesnek találom aggodalmait; szerencsére törvényeink az itt emlitett esetre nézve igen üdvös jogorvoslatokat reserváltak. Legelső teendője nagysádnak következő ediotalis idézést köröztetni hirlapok utján, persze hivatalosan: „Garanvölgyi Aladár, kinek tartózkodási helye nem tudatik; ezennel felszólittatik a házassági szerződések értelmében keletkezett kötelezettségeinek teljesitése végett alólirt helyen megjelenni, mit ha egy év egy nap alatt megtenni elmulasztana, minden az idézett kötvényekből származó kötelezettségek in comtumaciam semmiseknek és felbontottaknak nyilatkoztatnak.“

– Lehető volna ez?

– Oh van rá több eset. Hasonló uton házasságok is bontattak már fel.

– De hiszen mi tudjuk, hol van Garanvölgyi Aladár.

– Nem tartozunk tudni. A domicilium kérdése nem a beperlő dolga. Hogy a megidéztetés helyére meg nem jelenhet egy év és nap alatt, az az ő hibája; mi nem tartozunk felőle értesülve lenni s a törvény előtt az nem kifogás. És akkor egy év mulva, hogy minden további alkalmatlan kötelezettséget elháritson nagysád magáról; leghelyesebbnek ajánlanám a rögtöni férjhez-menetelt, igy nagysád egészen biztositva volna.

Corinna szeme közé akart nézni e szóra a doctor jurisnak: de nem tehette, mert hisz az szemüveget hord; hölgyeknek nagyon alkalmatlan gát ez a szemüveg; nem olvashatnak a férfi szemében, a helyett saját miniatur arczképeiket látva meg az üveg tükrében.

No de a dolgot megérteni nem is igen mély vizsgálódás kellett. A doctor ur a megirt receptet mindjárt maga is kész volna bevenni. Majd meglássuk.

– Ezt mégis nem szeretném. Szólt Pajtayné, huzódozva a bölcs ajánlattól. Bizonyos tekinteteket kimélni tartozom.

– Bocsánat tisztelt nagysád; én sokkal jobban kimélve látom Aladár urat az én ajánlatom által. Ez esetben neki csak egy évig kellene azon gondoskodásban részesülnie, hogy mostani tartózkodása helyét el ne hagyhassa; egy év mulva, ha egyéb akadálya nincs kiszabadulásának, nagysád érdeke nem álland utjában, mig igy kénytelenek vagyunk őt szomoru sorsában továbbra is megerősiteni.

– Nem őt értettem, kérem. Saját magamat. Igaz, hogy ez rá nézve kisebb baj volna, de nagyobb lenne én reám. Önnek nincs fogalma arról a türelmetlenségről, a mivel az embernek itt minálunk minden tettét birálgatják. Minden magán ügyből politikai kérdést csinálnak. Ha egy kivándorolt honvéd menyasszonya máshoz megy nőül: kigyót békát kiáltanak fejére; ha valaki pénzét nem hagyja egy bujdosónál ott veszni, azt mindjárt hazaárulásnak mondanák. Ha rólam valami nyilvános fellépés elárulna e kérdésben valamit, a legvakmerőbb rágalmaknak tenném ki magamat. Aztán tudja kegyed, az ember a jó hirét szereti.

– Azonban végtére is – nagysád nincs ehez a koronaországhoz kötve.

– Arról magam is töprengtem már; de még nem határozhattam el magamat. Hagyjuk ezt későbbre. Most egyelőre maradjunk annál, a mire kértem. Estére el fog ön jönni theára hozzám?

Ez azt jelenté, hogy most ebédre nem marasztaltatik.

– Igen sok dolgom van; magyarázá az özvegy. Leveleket kell irnom mindenfelé.

– Nagysádnak oly nagy correspodentiája van; hogy már azért magáért megérdemelné férjhez menni.

– Csak nem képzeli ön, hogy férjemmel iratnám leveleimet.

– Nem; hanem a levélirások elmaradnának.

– Óh ne képzeljen ön szerelmes leveleket. A kit én szeretni akarok, annak azt nem adom irásban.

Grisák ur ezt nagyon okos szónak találta; mely eléggé indokolva van, ha az embernek már egyszer az irásban adott szerelmi kötelezettség annyi fejfájást okozott. Mig aztán a lépcsőkön lement, végig futott azon levelek lajstromán, miket ő hozzá küldözött a szép özvegy s ugy találta, hogy csakugyan nincs azokban semmi szerelmi nyilatkozat. Már pedig, ha valaki, hát ő…

Alig huzá be maga után az ajtót doctor Grisák, midőn Corinna ismét iró-asztalához ült, s egy finom illatos lilaszin lapocskára, csipke nyomatu szegélylyel, irni kezde:

„Kedves barátom!“

A többi titkos jegyekben van irva.

A levél boritékára ez jön: Straff Péter urnak: Kápolnán, poste restante.

Straff Péter ur, és „kedves barátom.“ Szép constellatio!

Doctor Grisák bureaujába visszasietve, egy látogató jegyet talált asztalán, melyen Ankerschmidt lovag nevét olvasá, nehány plajbász vakaritással, melyből az sült ki, hogy a lovag ur délutáni öt órakor el akar jönni.

– Aha! A yorkshireiek végett! Még most is azt képzeli, hogy itt ezen a világon ügyvédnek, birónak semmi egyéb dolga nincs, mint ha valami jámbor farmernek elveszett a lábas jószága, azután szaladgálni. No ez járhat, még itthon talál.

Hanem a sors ezuttal megbüntette gonosz akaratu szándokáért, mert a mint a vendéglőbe benyitott, a hol az elegans világ szokott dinirozni; hát épen annál az asztalnál, a hol ülni szokott, találta letelepedve Ankerschmidtet. Az már akkor a dessertnél volt.

– Épen méltóságodat kerestem! szóla doctor Grisák, helyet foglalva a lovag ur mellett.

– Bravo: hát akkor nem is kell önhöz fáradnom.

– Óh kérem, de legyen szerencsém. Itt nem végezhetünk ügyleti dolgokat.

– Nem igen sokat kell magyaráznom rajta, a miért önhöz jöttem.

– Értem. Tudom. A yorkshireiek.

– Ördög, menykő! Ne hozza ön a yorkshirei historiát elő! kiálta haragosan Ankerschmidt; s jó szerencse, hogy indulatát leöntheté egy pohár ruszti máslással. Az is bolond volt, a ki elkezdte az ilyen tréfát. No de vége. Erről egy szót se többet. Másban járok. Egy folyamodásra van szükségem. Valami szépre.

– Készen vagyok.

– Mikor nyugdijaztattam magamat, azt mondták odafenn: bizonyos lehet ön a felől, hogy akármikor kérni fog valamit, kérelme azonnal teljesittetni fog. No hát most fel akarom használni ezt az igéretet. Arra kell egy folyamodás. Irásban. Mert szóval majd elmondom én azt magam.

– Értem. Szólt bizalmas suttogással hajolva közelebb Ankerschmidthez a doctor. Talán valami rendjel ügye?

– A mennykőt! Most is annyi van, hogy nem tudom hol viselni. Aztán kinek mutassam? A parasztjaimnak otthon? Mást akarok én. Valami fogolynak akarok kegyelmet eszközölni.

– Ah, ez igen szép, ez igen nemes. Tán financialis botlásért van elitélve.

– Nem. Politikai vétség miatt.

– Ah! Bizonyosan az aula tagja?

– Nem. Magyar katonaember.

– Tán egy hajdani tisztársa nagyméltóságodnak.

– Épen nem az. Nem ismerem. De felakarom használni minden befolyásomat érte. A neve Garanvölgyi Aladár. Annak a Garanvölgyi Ádámnak az öcscse, tudja? Nos, mi a patvar lelte önt?

– Semmi, semmi. Egy halszálka akadt a torkomon.

– Halszálka? Menykőt. A borjucotletteből. No ilyen rajtam sem történt még, pedig hat esztendeig éltem a menázson!

Doctor Grisák csunya kelepczébe került; két cliens közé, a kik közül az egyik igen jó jövedelem, a másik pedig igen jó kilátás.

– Szabad megtudnom méltóságodtól, mi oka van az érintett urat pártfogolni?

– Az nem tartozik a dologra. Azt nem is szükség hiresztelni, hogy én ebben lépéseket teszek, miután a mint vége van a dolognak, elfeledjük. Én Garanvölgyi Aladár urat nem ismerem most, nem fogom ismerni azután. Ezt tessék az én részemről ugy venni, mint magánmulatságot. Nem is akarok én semmiféle szinpadi szerepet játszani, hogy én nékem tapsoljon a galleria valami nagylelküségért, vagy tudja patvar miért? Csak a tényt akarom elérni: minden további vonatkozás nélkül. Akarom, hogy Garanvölgyi Aladár otthon legyen, aztán semmi közöm hozzá. Ha találkozunk az utczán, jó napot kivánunk s odábbmegyünk. Azért nem is az a tervem, hogy magam folyamodjam kiszabaditásáért, hanem valaki más; én majd azután csak a harmadik személy folyamodásának akarok sikert szerezni azzal a befolyásommal, a mi illető helyeken számomra fenn van tartva.

– Ugy? értem. Az öreg Garanvölgyi lesz a folyamodó?

– Az öreg Garanvölgyi? Ah, barátom, akkor ön nem ismeri az öreget. Az nem folyamodik semmiért.

– Ugy tudom, hogy nagyon szerette unakaöcscsét.

– Szerette, de azért nem folyamodik érte.

– Sőt lényeges szüksége is van rá, mert ő maga, sok hóbortja mellett, egészen tönkre juttatja nagy gazdaságát, a mit a jól képzett fiatal ember igen jó karban tartott.

– Az mind meglehet. Hanem azért az öreg szomszédnak hamarább nyakába szakad a háza, hamarább lerágják a lábáról az egerek a csizmát, mint ő egy folyamodásnak aláirja a nevét. Ezt én jobban tudom. Valakinek másnak kell föllépni. Más közelálló rokonnak.

Doctor Grisák kiváncsian kezde egy fogpiszkálóval müködni; vajjon ki lehet az?

– Nos; nem találja ön el, hogy kinek kell folyamodnia?

Doctor Grisák rázta a fejét; ő ki nem találja.

– No hát ne találja ki. Hanem hát csak készitsen el egy szép folyamodást; de szép legyen; ne valami száraz stylus, mintha privilegiumot kérne valaki ujon feltalált csizmakenőcsre; hanem illő, méltóságteljes; majd én azután gondoskodom, hogy az illetővel, a kinek folyamodnia kell, aláirassam; azután majd én magam felviszem azt Bécsbe. Azért csak siessen ön azzal a kompóttal, nem szükség minden szem cseresnyéről külön lerágni a magot. Mikor én olyan idős voltam, mint ön; minden cseresnyét magostól ettem meg. Tehát csak iparkodjék, én megvárom s együtt elmegyünk az ön szállására. Ön maga megirja a folyamodványt, ezt a segédek kezébe sem szabad juttatni; én zsebembe teszem s aztán megyünk együtt az aláirást megszerezni.

Doctor Grisák jobban megfőtt e szavak alatt, mint a rostbeaf, a mit elköltött. Ez szép lesz. Az ő saját kézirása menjen fel, mint folyamodás; a lovag által pártfogolva; holott Pajtayné épen ellenkező megbizással terhelé meg! Hogy ő maga irjon szivreható esedezést annak az embernek a szabadsága érdekében, a ki épen azt akarja nőül venni, a kit ő is áhit.

De nem lehetett Ankerschmidtől szabadulni; csak meg kellett inni a fekete kávét szaporán s igyekezni vele haza a szállásra, ott leülni s addig föl nem kelni, a mig a kivánt okmány szerkesztve nincsen.

A doctor urnak az a ravasz ötlete volt, hogy majd ő olyan sok ákombákomot fog ebben a folyamodásban csinálni; annyi törlést, beleigazitani, miszerint szükséges letisztáztatni. De csalódott. A mint a lovag végig olvasta a fogalmazást, szépen összehajtotta és a zsebébe tette.

– Kérem alássan! majd egyik irnokommal letisztáztatom.

– Nem szükséges. Jó ez igy.

– Csak nem gondolja méltóságod igy brouillonban beadhatni.

– Nem bizony. Hanem magának a folyamodónak kell ezt saját kezüleg leirni szórul szóra.

– De az nem fog elmenni rajta.

– Én eltudok rajta menni s lediktálom neki magam.

Ezt már nem lehetett megmenteni. A lovag ur kezébe fogta, s azt többé tőle semmi rohammal visszafoglalni nem lehet.

Már most legsürgetősebb feladat e váratlan fordulatról Corinnát értesiteni. A veszély sürgetős; ezt valahogy paralyzálni kell.

Szerencsére a tábornok végezve az ügyet, nem akar tovább időzni, hanem rögtön veszi kalapját s indul dolga után. Doctor Grisák maga is sietős utban van. Neki természetesen Pajtaynét kell minél elébb felkeresni. Az ugyan csak theára várja őt, de ily rendkivüli esetben nem várhatja az ember az audientia rendes óráit, midőn minden percz rohanó veszély.

A kapu alatt doctor Grisák sürgős indulnivágygyal vesz bucsut Ankerschmidtől, s miután kölcsönösen kezet szoritottak, s egymásnak jó éjszakát, sok szerencsét kivántak és egymást biztositák a felől, hogy milyen nagy szerencse volt rájok nézve e találkozás; akkor – ugy tapasztalák, hogy mind a ketten egy felé akarnak menni.

– No ez derék, tehát ismét egy uton megyünk.

A Kristóftéren ismét bucsut vettek egymástól, ismét kezet szoritottak.

– Sok szerencsét.

– Isten önnel.

– Merre tetszik tartani?

– Én a váczi-utczának.

– No én is arra megyek.

S a másodszori bucsuzás után is megint csak egy uton haladtak. Nagyon nevettek ők ezen.

Végre aztán egy két emeletes ház kapuja előtt véglegesen megállt Ankerschmidt.

– De már itt csakugyan bucsut kell vennünk. No kedves doctor, a viszontlátásig.

– Igen örülök, szólt a doctor. S azzal mind a ketten majd odaszorultak a kapuhoz, a hogy egyszerre akartak belépni rajta.

– Mi az ördög? Hát ön is ide tart?

– Hát nagyságod is ide törekszik? No ez rendes.

– S mi olyan szépen elbucsuztunk már háromszor egyhuzomban.

– Pedig nem is vagyunk egymásnak adósok.

– Micsoda ismerője lakik itt önnek?

– Nekem? – szólt doctor Grisák tétovázva. Én ő nagyságához, Pajtayné asszonysághoz megyek bizonyos ügyekben.

– Bravó! Ez derék. Hisz én is oda megyek, ön legalább már tudja, merre nyilik az ajtó, bevezethet; én csak a ház számát tudtam. ’Sz én is épen ide indultam. No ez derék véletlen.

Azzal megfogta a lovag a doctor karját s tolta őt nagy nyájasan maga előtt; az pedig szerette volna őt lehajitani a lépcsőn, ha meg nem lett volna győződve a felől, hogy a lovag hamarább le fogná őt hajitani, ha a „jus fortioris“-ra kezdenének apellálni.

Doctor Grisák egy csinyt tett kis diák szivdobogásával engedé magát Ankerschmidt által kisértetni, mint a kinek valami gonosz sejtelem azt sugja, ha a praeceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró pej!

Ankerschmidt pedig szivesen látandott vendég lehete Pajtaynénál, a legelső adásvevési viszony óta; mindig is nagyon magasztalólag szokott emlékezni a hadastyán szeretetreméltó tulajdonairól.

Igen is: „szeretetre“-méltó tulajdonairól. Mert ne is hizelegjetek magatoknak azzal ifju felbodoritott haju polgártársak, mintha az asszonyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki; s minket ősz, szürke, félig és egészen kopasz „meglett“ ifjakat észre sem vennének.

Valóban igen szivesen is fogadák a lovagot. A háziasszony csupa figyelem volt iránta. Őt tünteté ki legjobban vendégei között; tőle kérdezte meg, hogy mit zongorázzon? mellé ült a theázás alatt, s engedte a társaság egyéb alkatrészeit, ott a hol nekik tetszett, csoportosulni. Pedig jelen voltak az előtánczos, a gazdász, a költő s egyéb imádók is, azok Corinna nőismerőit mulattatták, ki itt, ki amott telepedve le, mig Corinna maga a lovagot tartá legérdemesebbnek apró udvariasságok alkalmazására, a miben őt életrevaló tisztelői nem is akadályozták.

Csak Doctor Grisák iparkodott untalan ugy ejteni a dolgot, hogy „harmadik lehessen a szövetségben“, mindenféle apropos-kkal au courant tartva magát a két cliens párbeszédének folyama körül.

Fölösleges aggodalom volt. Csupán csak szépségeket mondogattak egymásnak, a hogy szokás a világban.

Később aztán gyérülni kezdett a társaság. Igen dicséretes bevett szokás szerint, minden oltározó ugy osont el, hogy azt senki se tudja; nem mint falusi estélyeken, hogy elébb felveszi a bundát, meg a botosokat s azután sorban bucsuzik a háziaktól, meg az ottmaradó vendégektől. Itt legfeljebb az inas tudja meg, hogy eltávozott valaki, midőn a felöltönyt felsegiti rá. Doctor Grisák is nézegette már egy párszor az óráját, ide-s-tova éjfél lesz; mindenki takarodik már, csak Ankerschmidt nem akar még mozdulni az elfoglalt positióból, s már a hetedik csésze theát iszsza; még megtalálja ütni a guta!

Most végre egy pár női vendég közbejötte háboritja meg a társalgást, kik mulattatóik elosontával szinte felkerekednek s kocsijaikat előrendelik. Már ezek bucsuznak a házi asszonytól. Az kikiséri őket. A lovag állhatatosan ülve marad, mint az ezeregy éjszakai kőlábu herczeg.

– Ugyan késő már az idő – szól doctor Grisák, kényelmetlenül feszengve.

– Az ám: – helyesli Ankerschmidt, önnek korán kell felkelni, mért nem megy haza?

– Megvárom önt, hogy együtt menjünk! Én kocsit rendeltem ide.

– Fölösleges volt. Egyébiránt várjon meg, hanem akkor még töltsön magának egy csészével; mert ráér.

Üm. Ennek ugyan megtetszett itt.

A lovag hozzáfogott, hogy rhumot égessen czukorral a theás kanalában.

Corinna visszajött s ujra letelepedett mellé; doctor Grisák oldalvást ült le, nagy kedvetlenül könyökölve egy kis etagérere.

– Nagysád vendégei már elmentek mind? kérdé Ankerschmidt.

– Oh az nem tesz semmit, sietett őt megnyugtatni Corinna.

– Sőt nagyon szeretem, hogy valahára egyedül szólhatok nagysáddal.

Corinna kétkedő szemmel inte doctor Grisák felé.

– Oh, a doctor ur előtt lehet szólanom, szólt Ankerschmidt, lassudan csepegtetve az égő rhumot kanalábol a theába. Ő be van avatva.

Mi lehet ez? kérdezé magában Corinna, mig doctor Grisák kényelmetlenül feszengett helyében.

– Nagysád, mint tudom, menyasszony; szólt Ankerschmidt, nyájas bonhomiával tekintve Corinnára.

– Óh nem, óh nem; szólt ez fülig elpirulni akarva.

– De én ugy vagyok értesülve.

– Óh kérem, én nekem semmi szándékom férjhez menni.

Igy védik magukat azok, a kik azt akarják, hogy megczáfoltassanak.

– Tudom, tudom. Egy kellemetlen körülmény. Nagysád mindenkit visszautasit és ennek senki sem találja ki az okát. Én már tudom azt. Ne tessék zavarba jönni. Kegyed jegyese fogva van. Én tudom jól. Még pedig oly hosszu időre, hogy mikor ismét maga előtt fogja látni, már akkor egy elmaradt ifjuság alkonyán nyujthatják egymásnak kezeiket. És nagysád titkolja bánatát s azt mondja, nem megy nőül soha. Én ezt nagyrabecsülöm. Én meglehet, hogy ellenség voltam, a mig verekedtünk; de minek üldözném azt, a ki már nem is védi magát? Én azt mondom, hogy nagysádnak rövid időn boldognak kell lenni, még pedig az által, a kit oly messze elveszettnek gondol.

Corinna meglepetve nézett Grisákra, ki minden lehetőt elkövetett, hogy inggallérát oly magasra felhúzza, hogy egészen elrejthese magát mögötte.

– Kereken kimondva, – szólt Ankerschmidt lovag, – én intézkedni akarok, hogy egy megkegyelmezési folyamodvány a legjobb helyre legjobban ajánlva eljusson s kezeskedem a sikerért, hogy két hónap mulva Garanvölgyi Aladár itt lesz nagysád lábainál.

Doctor Grisák szükségesnek találta e szavaknál egy pohár vizet okvetlenül meginni.

Corinna zavartan és közönyösen hebegé: „nem értem.“

– Oh pedig ez nagyon egyszerű.

Ankerschmidt zsebébe nyúlt s doctor Grisák kétségbeesésére a sokszor emlitett fogalmazást vonta elő.

A doctor érzé, hogy el van veszve.

– Ez egy igen szép folyamodás, melyet nagysád tulajdon szép kezecskéjével fog letisztázni. Kell, hogy lássék rajta a szerető kéz reszketése. Ha egy pár betü kimarad is belőle, annál jobb; arról fog látszani az érzelem valódisága. Ezt nagysád aláirja s azután együtt felmegyünk Bécsbe. Én személyesen elkisérem mindenüvé, a hol megjelennie kell; s biztositom felőle, hogy ha valami, ugy ez a kérvény, nem fog tagadó válaszszal visszajönni.

Doctor Grisák ugy érzé, hogy két éles nyil ahoz a fauteuilhöz szegezi, a melyben összeroskadva ül; e két éles nyil Corinna két szeme.

Megismerte a fogalmazáson a doctor irását.

Vége neki!

Corinna ereiben forrt a méreg. Ez az együgyü vén ember a helyett, hogy kapna az alkalmon, a midőn egy szép szalmaözvegyet, egy „res nullius“-t lát maga előtt, micsoda zavart akar előidézni; s még azt kivánja, hogy ezt, mint nagylelküséget irják fel az árjegyzékébe.

De az a másik! Az a törvényes ember. A ki mindent jól tud. Nem tudta lebeszélni e balga szándékról a hadastyánt? még ő fogalmazta számára ezt a fatális kérvényt.

És ezt ő sajátkezüleg irja le!

És ő maga járjon utána annak, a minek bekövetkezésétől retteg.

Óh ezek a férfiak érdemesek volnának mind arra, hogy egytül egyig mind be legyenek zárva föld alatti börtönökbe; a hol halálra epedjenek egy óhajtott asszonyi hang hallhatásaért.

A lovag csak kavargatta csészéjében az égetett czukrot. Egészen meg volt elégedve a theater couppal, s semmit sem várt kevesebbet, mint hogy a szép özvegy sirva fog vállára borulni s kezét megcsókolni törekszik, a mit ő telhetőleg meg fog akadályozni.

Corinnának most hirtelen egy státus csiny ötlött eszébe, jellemző arra nézve, mennyi erő s mennyi gyöngeség tud párosulni egy asszonyi szivben.

A kérvényt összehajtá s visszatette a lovag elé.

És azzal hideg hangon, de tört lélekzettel monda neki:

– Uram; mielőtt önt ismertem volna, kész leendtem e lépést megtenni; de „most, a ki önnek ellensége, az nekem is ellenségem.“

Ez vallomás in optima forma! Nem akarom régi vőlegényemet kiszabaditani, hogy „önnek“ utjában ne legyen!

És ez egyuttal aztán kosár is doctor Grisáknak.

Ankerschmidt összeszoritá ajkait, nagyot nézett azok alul a sürü szemöldök alul Corinnára: azzal csendesen visszadugta mellékzsebébe az iratot, s begombolá kabátját.

– Késő az idő; doctor ur. Mehetünk.

– Nem iszsza meg theáját? szólt marasztó hangon Corinna.

– Köszönöm. „Elég volt.“

Minden elég volt már a lovagnak.

Egy hideg főhajtás után bucsut vett és eltávozott. Doctor Grisák leforrázva ment a sarkában.

Ott nem maradt volna ezuttal egy másodperczig egy miniszteri tárczáért.

Elébb végig kell otthon gondolni, hogy micsoda paragrafusokkal védelmezze magát Corinna megtámadásai ellen? hogy kerüljön feljűl Incattusból Aktorrá? most pedig csak az a feladat, hogy retirálhasson el szerencsésen a hadastyán fedezete alatt.

Ankerschmidt egy szót sem szólt a lépcsők aljáig. Ott, a mig megáltak, doctor Grisák bérkocsijának előjártára várakozva; rátevé kezét a doctor vállára.

– Hallja doctor ur. Látta ön már, mikor egy kutyának hat kölyke van, aztán csak egyet akarnak belőle megtartani, a melyik legkövérebb; a többit pedig elássák elevenen?

A doctor bámultan néze rá e kérdés után; mit akar vele?

– No hát azt mondom önnek, hogy olyan elevenen elásott fölösleges kis kutyának lenni sokkal kegyelmesebb fátum, mint lenni azon asszonyság vőlegényének. Jójczakát doctorkám.

Azzal ott hagyta őt kocsijába szállni, ő maga gyalog ballagott haza. Ő nem félt gyalog járni egyedül a barbárok fővárosában.