II. A szerencsétlenség, mint iparüzlet.

Egy esztendő mulva készen állt az uj kastély a tulsó faluvégen.

Hamar felépült, látszik, hogy épitője könnyen bánik a pénzzel.

Másik őszön bele is költözött Ankerschmidt lovag családja, egy katonás tartásu öreg ur, két kisasszonyával.

Gazdatiszteiket, cselédeiket mind más országból hozták; Garanvölgyi tiszteinek ennélfogva is nagyon kevés érintkezésük lett volna velük, ilyformán a régi földesur élhetett nyugodtan, a nélkül, hogy valaki szomszédját emlegette volna előtte.

Volt Garanvölgyinek egy régi kasznárja, ki az alatt, mig az ifjabbakat elhordta jobbra balra a vihar; megmaradt a maga helyén. Nagyon köpczös volt már arra, hogy a dicsőséget keresse. Hanem azért ő is volt felkelő sereg egy izben Kassa alatt; szerencsésen az elsők között volt, a kik onnan visszaérkeztek; még a puskáját is meghozta; s azt a szorongattatás napjaiban is megtartá dugaszban.

Kampós ur igen ügyes gazda volt, értette a tudományát gyökeresen, bár erről soha sem szokott beszélni. Ő csak nagy dolgokról szokott beszélni. Politikáról. A kit elfoghatott, azt tartotta is efélével untig.

Ha földesura a passiv ellenállás embere volt, ő épen az ellenkezővel tartott. Ha földesura nem dohányzott, azért mert a monopolium bejött: ő ellenkezőleg megmutatta, hogy csak azért is szüz dohányt fog színi! Hol tett szert rá? az az ő titka. Ő passussal soha sem jár, pedig mindenüvé elmegy s a financzoktól meg nem ijed. Ha valahol rászedheti őket, azt nagy virtusnak tartja. A mezőn összeáll a munkásokkal s beszél velük az ország dolgairól. Neki nem kell az, a mi az ujságokban van. Ő különb hireket tud. Járnak hajtsárok keresztül a falun, Szerbiából, Oláhországból; társzekeresek Lengyelországból: azokat ő kikérdezi: megtud tőlök mindent, a mi Európában történik, a mit az ujságok nem közölhetnek: s távol legyen, hogy kétségbe volna esve; sőt inkább olyan bizonyos a felől, hogy a mi el nem következett tavaszszal, elkövetkezik őszszel, mint az egy halálról. Azzal szokta rendesen végezni, hogy: „nono! eszem én még szőllőt lágy kenyérrel!“

A kik be vannak avatva e mysticus mondatba, tudni fogják, micsoda rettenetes állitás az a magyar embertől, hogy ő még valaha szőllőt akar enni lágy kenyérrel!

Kampós ur a mellett tökéletesen hive volt földesurának. Ugy rá bizhatta Garanvölgyi zilált gazdaságát, mintha egy kormányszék vizsgálná át számadásait. Ha valaki megcsalta Garanvölgyit, ő addig nem nyugodott, a mig a csalót vissza nem csalta. Ha Iczig kiszedte a mustra buzából a konkolyt s átvételkor olyat követelt, ő meg azt tette, hogy máskor Iczignek befagyott vizes palaczkba adta a spiritus próbát s rászedte egy pár fokkal. Az ilyenért aztán rendesen nagyon megszokta őt dorgálni Ádám ur.

„Rettenetes, hová erkölcstelenedik a magyar nép a nyomás alatt! Ez az őszinte, nyilt szivü faj tanul csalni, visszacsalni, hazudni, hamisan esküdni.“

„Inculpata tutela“ (vétlen védelem) mondá ilyenkor Kampós.

Csak is a végett nézte át Ádám ur a számadásokat, hogy ilyenféle repressáliák elő ne forduljanak benne.

Pedig furcsa tételek vannak egy ilyen magyar tiszt számadásában.

Ott van például egy rubrika, a mely így szól „Szegény legények számára“ kiadattak:

„Kenyér, szalonna, bor, pálinka, szűr, csizma, kalap; ritkábban pénz, de annál gyakrabban egy-egy süldő malacz.“

Hogy nevetnének ezen a külföld oeconomusai, ha megtudnák! A betyárokat étellel tartani! A helyett, hogy feljelentenék őket a kerületi biztosnak.

No de hagyjuk; hiszen nem akarom én ezt most megmagyarázni.

Tehát, a mint e rubrikát átfutná Garanvölgyi, talál egyszer ilyeneket benne:

„Sándornak egy átalag ménesit…“

„Sándornak egy pár szarvasbőr topánykát…“

„Item: a Sándornak egy flanell alsó inget…“

„Detto: Sándor repetáló órájának kiigazitásáért 3 ft.“

„Ismét: a Sándornak bizonyos czélokra 10 ft.“

Garanvölgyi ur azt minden kérdezősködés nélkül is jól sejtette, hogy a rubrikátus miféle osztályához tartozik a szegény legényeknek? Jámbor bujdosó, a ki fátumát kerülgeti s ugy huzza a napokat, ma itt, holnap amott. A hol ráismernek, megugrik. Elég siralom. Nagy kérdés, hogy nem jobb-e annál bekoczogtatni a hadbiróhoz s azt mondani: „megjöttem uram, mivel tartozom? fizetek.“

Hanem hát azt mégis orrolta a dologban, hogy akárki legyen is e nagyon szánalomraméltó ember, de már ilyen állapotban még is egy kissé alább hangolhatná az igényeit.

– Hiszen én nem mondom, hogy ne adjanak neki bort, de már épen ménesit.

– Hagyja el azt a tekintetes ur. Szabódék a kurta férfiu, ki nagyon kényelmetlenül érzé magát e faggatásra.

– Aztán szarvasbőrtopány? Én magam sem viseltem azt soha, kivált falun.

– Fájt szegénynek nagyon a lába más csizmában.

– Aztán repetáló órát igazittatni!

– Hiszen azt is én ajándékoztam neki.

– Még az is hozzá? Meg aztán bizonyos czélokra? mi a patvar czélokra adott neki 10 forintot?

– Kérem alássan tekintetes ur; ne tessék azt oly nagyon keresni. Hiszen azt mondanám, hogy inkább a magaméból adom meg, ha nem tudnám, hogy a tekintetes ur nagyon megbánná, ha majd egyszer tudtára esnék, hogy ki volt az, a kinek ezt felpanaszolta.

Garanvölgyit nem tette kiváncsivá a titok, legfeljebb azt jegyezte meg rá?

– Önt már megint bolonddá tette valaki.

– No, már kérem alássan, – ezuttal nem. Csak azt ne tessék mondani. A miről én egyszer meggyőződtem, az nem ámitás.

– Ugyan hagyja el! Nem odadta-e az uj köpönyegét is a minap valakinek, a ki azt állitotta, hogy ő Bem hadsegéde, aztán egy hét mulva ráismert Egerben, mint pinczérre.

– No, akkor az egyszer megtörtént, az igaz. De most az egyszer kétségtelen vagyok; hogy ő az:

– Kicsoda?

– No, ha megmondom, a tekintetes ur egyszerre fel fog ugrani az asztal mellől s kérni fog, hogy vezessem rögtön hozzá.

Ádám ur fejét rázta.

– Minek nevezi magát?

A derék kis zömök ember egy ideig tétovázott: elárulja e a nagy titkot? már a nyelve hegyén is volt; de megint visszanyomta; azután az orrának került, azt csavarta; utoljára a szemeibe tódult, ott jelent meg két nagy könycsepp képében, a miket, midőn kurta kezei bötykével eltörült, megindult hangon rebegé a vallomást.

– Ő az, ő az, a mi felejthetetlen Petőfi Sándorunk…

Ádám ur nagyot ütött öklével az asztalra s azután mélyen sóhajtott.

A sóhajtás a költő emlékezetének szólt, az ütés annak, ki e bálványozott nevet bitorolja.

– Ismerte ön valaha Petőfit? – Kérdé szomoruan a kasznártól.

– Hogy ne ismertem volna, hiszen minden versét könyv nélkül tudom.

– De mint élő embert látta-e?

– Látni nem láttam, de olyan elevenen tudom őt képzelni magamban.

– Arczképét sem látta.

– Nem értenek ahoz a pictorok.

– Hasonlit-e ehez? Kérdé Garanvölgyi, egy albumot nyitva ki, melyben a költő arczképe látható volt.

– Jaj, kérem alássan, elváltoztatta ám most az ábrázatját, hogy rá ne ismerjenek.

– De hát kérem, mi oka van önnek ugy elhinni az ugyanazonságot?

– Hát mikor kérem alássan mindenre tud verset mondani. Mindennap megir az huszonöt verset is, de az egyik szebb a másiknál.

– Szeretnék egy ilyen költeményt látni.

– Akár százat, egyszeribe; csak egy kis vártatást kérek.

Azzal a buzgó honfi előhuzva mellényzsebéből egy tollkést, elkezdé bekecse béllését azzal felfejtegetni: oda bevarrva viselte a becses, de féltett költeményeket.

– Mutassa ön. Az irást messziről látom, hogy nem Petőfié.

– Hja, mert elváltoztatta ám azt is, hogy nyomára ne jöjjenek róla.

Garanvölgyi átvevé a mindenféle dirib-darab papirra irt versezeteket s elkezdé azokat olvasni.

Persze, hogy a legrettenetesebb füzfa poézis volt az, a milyen csak valaha szerkesztők kemenczéjét bemelegitni segitett.

Ádám ur most már nem a csaláson, hanem kasznárja ügyetlenségén kezdett boszankodni.

– Ugyan édes barátom, – szólt rátéve tenyerét a papirokra, miket Kampós áhitva várt már vissza, hogy ujra keblébe varrhassa: Ismeri ön azt az adomát, mikor az egyszeri ember sötétben a felesége által készitett gombóczok helyett megette a napos kis macskafiukat.

– Ismerem, viszonza a kurtanyaku férfiu, nem birva elképzelni, miféle vonatkozás lehet ez adomában a jelen esetre!

– S valószinünek találja ön, hogy valakinek oly tompa inylése legyen, hogy a macskakölyket meg ne tudja különböztetni a szalonnás gombócztól, a mig enné?

– Nem biz én.

– Én már igen. Tessék – a macskafiuk. – S azzal átnyujtá neki a pseudoclassicusokat.

Kampós uram olyan képet csinált, mint a ki fizetni akar s a bankójára azt mondják, hogy „hamis.“ Nehéz az embernek azt elhinni hogy a mi eddig az ő meggyőződésében ezüstöt képviselt, az ezentul csak fidibus. E szerint arról mind le kellene mondani, a mit a „nagy bujdosótól eddigelő titokban kitudott.“ E szerint a Bem apóvali titkos levelezés sem lenne igaz. E szerint azt a vigasztalást is szegre lehetne akasztani, hogy vannak még Ázsiában scytha-magyarok, hét nemzetséggel: csak a hidat épitik a Bosporuson, hogy átjöjjenek. Ez pedig több lemondás, mint a mennyit egy embertől villás reggelire kivánni lehet.

– De mikor kérem alássan, oly elevenen elő tudta adni minden viszontagságait, hogy szabadult ki a csatából? hogy menekült tovább, hogy szinte maga előtt látja az ember, mikor beszél. Mikor a segesvári csata után egy egész sotnia kozák fogta üldözőbe, ő neki vetette a hátát egy fának, szembeállt velök; hetet levágott közülök; mikor a nyolczadikat kettéhasitotta, annak a nyereg kápájában kettétörött a kardja. Akkor halottnak tetette magát s nem bántották a kozákok. Hanem azután jöttek a csata után a szászok a halottakat eltemetni. Ő hirtelen lehuzta az egyik holt kozákról a bundát, azt magára vette, arra meg feladta az attiláját: s ugyan jól járt vele, mert a mint a szászok megvizsgálták az attilát, megtalálták benne a tárczáját, abban volt százhuszezer forint amerikai bankóban, meg egy csatadal. A bankót elégették, a versről megtudták, hogy az Petőfié, s a kozáknak levágták a fejét az övé helyett. Őtet meg azután eltemették; de minthogy legfelül esett, éjszaka kivájta magát a föld alól s az erdőn keresztül elmenekült. Másnap már hallotta, hogy üldözik. Akkor egy patakot talált, mely egy barlangba beömlik. Abba belement; három nap bolyongott a sötétben a föld alatt, mindenütt a patak folyása által vezettetve, mig negyednapra ismét kivezette őtet a patak a föld tulsó oldalára; épen Magyarországba.

– Már azt gondoltam: Amerikába.

– No, látom, hogy semmit sem tetszik elhinni, hát nem mondom tovább. Pedig érzékeny dolog ám az, mikort valaki Bihartól Borsodig ugy eljön, hogy nem eszik utközben egyebet, mint fenyőmagot.

– Kivált a nagy Kunságon keresztül, a hol fenyő sincs. Hanem hát jól van no. Hiszek én már „mindent“, csak parancsoljanak velem. – Minthogy azonban a jeles költő nekem személyesen is igen jó ismerősöm volt; nem emlitette, hogy óhajtana velem találkozni?

– Kérem alássan. Mindennap emlegeti a tekintetes urat. De azt mondja: „nem akarok találkozni öreg barátommal, nehogy kompromittálni találjam.“

– A nemes lélek!

– Kérem alássan. Ne tessék ironiázni. Ő többet tud, mint mi. (Itt óvatosan széttekinte a szobában Kampós, mi kurta nyakának nagy önfeláldozásába került, ha nem hallgatózik e valaki? s azután száját félig eltakarva tenyerével, odahajolt Ádám ur füléhez). A napokban tudtomra adá; hogy ez a Ritter csak azért költözött ide a faluba, hogy megtudja, mit beszél a tekintetes ur? s ezért bizonyos helyekről tizezer pengőt huz évenkint.

Ádám ur elmosolyodott e rémhirre.

– Bizony édes barátom, higyje el, hogy azok a bizonyos helyek annak a megtudásáért a mit én beszélek, nem koczkáztatnak tiz piczulát sem. Hanem hát, ha olyan jól emlékezik rám az ön rejtélyes védencze, szíveskedjék tőle megkérdezni ezt: emlékszik-e még rá: hol és mikor találkoztunk mi Bécsben, mely vendégfogadóban? s micsoda szóval váltunk el egymástól?

– No, ezt ebben a nyomban megtudom tőle.

Azzal alig várhatta Kampós ur, hogy a számadásokat visszakaphassa; sietett haza, futott a titkos rejthelyre, hol bujdosóját táplálni szokta.

Hogy mi helyen volt a titkos mentsvár? azt jelenleg még felfedeznem a legsötétebb árulás, a legocsmányabb denunciatio volna. Ezt a titkát Kampós urnak ne kutassuk.

Elég az hozzá, hogy a becsületes buzgó honfi két óra mulva, kipirult arczczal s fáradságtól elfuladt kebellel, mint ki messziről jött, vagy tán inkább nagy kerülőt tett; toppant be ismét Ádám urhoz.

Az már el is felejtette az egész esetet. Azt gondolta, valami ég a tanyán.

– Beszéltem vele! lihegé a köpczös ur; – tőle jövök. Igen is. Emlékezik a bécsi találkozásra? Engedelmet kérek.

– Vagy ugy? Törülje le elébb az izzadságot a homlokáról, hiszen csorog az üstökéről.

– Köszönöm alássan: nem vagyok éhes. (Azt sem tudta, mire felel, csak a „fő“ gonddal volt tele a feje.) – Tehát igen is. 1848-ik september 27-én voltak együtt Bécsben az arany báránynál Petőfi és tekintetes Garanvölgyi Ádám ur. A midőn e szavakkal váltak el egymástól.

Itt megállt nagy lélekzetet venni a hőkeblü férfi; s nehogy egy szót megmásitson a traditióból, elővevé tárczáját bekecse zsebéből. Annak egy rejtekosztályát nagy furfanggal kifeszité, abba volt sajátságos titkos irással holmi jegyezve, melynek az volt a kulcsa, hogy a magánhangzók 1. 2. 3. stb. számokkal voltak helyettesitve, a mit nagyon nehéz kitalálni. E rejtett irásból még egyszer meggyőzve magát a kérdéses mondat valódiságáról; óvatos tekintettel lépett Ádám urhoz közel, sarkát annak sarkához szoritva, s mig ujjával a titkos sorra mutatott; eleven fürge szemeivel feltekinte Ádám ur komoly jó tekintetü arczára; vizsgálva rajta a mondat hatását.

– Ez utolsó szavak voltak: „a csaták mezején látni fogjuk egymást!“

Kampós semmi kevesebbet nem várt, mint hogy Ádám ur e szavak hallatára le fog roskadni a háta mögött álló karosszékbe s reszkető ajkakkal fogja rebegni: „ez ő!“ De mily nagy volt bámulása, a mint e várt katastropha helyett Garanvölgyi hideg vérrel kivette tárczáját, kihúzott belőle tiz darab ezüsttel, aranynyal czifrázott öt forintos Reichsschatzscheint, s azt mondá nagy malácziával.

– Jól van, édes Kampós; hát csak rugtasson még egyszer vissza ahhoz az érdemes „Armer rájzenderhez“ s mondja meg neki, hogy Petőfi irásban hagyta, hogy soha Bécs városába nem fog menni, én pedig tudtommal soha még csak utban sem voltam Bécs felé. Ezt a keveset adja neki úti költségül.

Kampós uram ugy érzé, mintha jobb lába alatt emelkednék a föld, ballába alatt pedig lefelé sülyedne, úgy hogy bekecse zsinórjába volt kénytelen fogózni, nehogy súlyegyenét elveszitse. Hát mégis csalóval volna dolga? Rettenetes tudat ez egy olyan becsületes emberre nézve, ki mindenkit oly őszinte buzgó, utolsóingodaadó hazafinak képzel, mint saját maga!

Maga sem vette észre, hogyan történt? hanem annyi bizonyos, hogy mikor ismét fölemelte a fejét, hogy Ádám urat még bővebb magyarázatok adására kérje föl; hát akkor látta, hogy már a kukoricza földek mellett jár; a mig a kastélyból odáig eljutott, addig nem eszmélt a makrokosmos tárgyaira. Csak itt a csendes kukoriczaliget susogásai között kezdett magához téregetni s jól mérlegre vetvén a hallottakat, miután azt, a mit Ádám ur mondott, az utolsó hangnyomatig szentnek és igaznak nem tartani, örök kárhozatra méltó bünnek tartotta volna; e szerint akkor annak a másiknak kellett irtóztató nagyokat tágitani az igazságtól. E szerint őtet az az ember hallatlanul bolonddá tartotta! Ő minden éjjel, mikor már aludt minden lélek a háznál, vette az ételes kosarat, vitte a sötétben végig ut-nélküli mezőkön ki a szölők közé; ott is nagy kerülőt tett, hogy hátulról osonhasson be a kolnába, hol védenczét rejtve tartá; ő annak a kedvéért minden nap eltartlizott négy öt forintot keserves keresményéből; ő felruházta, még órát is ajándékozott neki, hogy tudhassa, mennyi az idő? de mindezt nem sajnálta tőle! hanem panaszosan felhányta neki magában azokat a keserves illusiókat, a miket oly bőven pazarolt rá. Hogy féltette! mennyit aggódott miatta, mennyi álmát elrabolta; nem volt sem étele, sem itala, mindig róla törődött. Azután azok a szép csalóka álmok, a mikkel tele beszélte fejét; fényes, dicső boldog jövő napjairól a magyarnak! Hát a magyar boldogabb jövője már mind hazugság?! Ezt nem tudta sehogy elnyögni. No de hiszen, majd megis mondja neki, csak kerüljenek össze! Az ő jámbor hazafi lelkével ilyen csufot üzni.!

Nem is került most a gyetőnek, hanem egyenesen nekivágott, a merre a kolnának visz az ut s felnyitva annak ajtaját, ott ment be; haragjában még mélyebben huzva le a kalapját; ha eszébe jutott, hogy ő eddig mindannyiszor olyan együgyü volt, hogy egy lábtón mászott fel a háztetőre, ott bujt be a padláslyukon, ugy látogatta védenczét. Csak legalább ezt ne tette volna!

No, de iszen, lesz is annak most ne mulass! Majd milyen szépen meg lesz lepetve, ha meglátja, hogy eddigi bálványozója első lépésre is, hogy lép eléje föltett kalappal.

Egy pár üres hordót, mik a látszatos lakálytalanság kedveért voltak a folyosóra hengergetve, félreháritván utjából, haragtól bugyborékoló kedélylyel lépett Kampós uram a „csendilla“ ajtajába, s minden koczogtatás nélkül belépett rajta.

Készen várták.

A nevezetes férfiu, kit addig is, mig igazi nevét valamikor kitudhatnók, kénytelenek vagyunk „teljes czimü Szerencsétlen urnak“ czimezni; előre érezve a sáfrányillatot, hogy ebből a tudakozódásból aligha valami „subscus“ nem lesz; akként vala felkészülve, hogy szükség esetében azonnal csatakészen találtassék: tudniillik, hogy mindazokat, a mik a szobában rendelkezésére állanak, órát, fésüt, evőeszközt, törülközőket biztos helyre menekitett; mindennemü ruháját felölté: a legfelső volt egy divatszerü zsemlyeszin téli kabát, melynek oldalzsebéből piros selyem zsebkendő szeglete viritott elő.

A nagy férfiu elég tekintélyes alak volt arra, hogy gyönge szivü embereknek imponáljon. Magas egyenes, daliás termete; szénfekete bajusza, mint két paragrafusfark felkunkoritva, körszakálla sima állát felbodoritva sövényzi körül, arcza piros, jól táplált; fekete haja homlok középen szétválasztva, mint Hunyady János képén látszik. Olyan jó őszinte nyilt magyar arcza van, hogy bizony akárkit is elszéditene első tekintetre.

Nem is megrovásul jegyzem fel Kampós urnak, hogy a mint őt ismét testi alakjában maga előtt látta, elfeledkezett föltett szándékáról s olyan szépen lekapta a kalapját a fejéről, mint ha épen csak feledékenységből maradt volna az fenn.

– Nos, uram, mi jó hozta önt ismét vissza hozzánk? szólitá őt meg a tisztelt boldogtalan, oly kegyteljes leereszkedéssel, a minővel egy princz fogadja az üdvözlő város küldöttségét.

Kampós ur, igazán mondom, nagy zavarban volt. Ha ezt a teljes, szivből jövő érczhangot hallotta, lehetetlen volt elhinnie, hogy ez hazudás is lehessen; ha pedig a szemeibe talált nézni, akkor meg épen közel volt hozzá, hogy kezet csókoljon neki s bocsánatot kérjen tőle, mielőtt megmondta volna neki, a mivel meg akarja sérteni.

– Uram. Én százszor engedelmet kérek. Bocsánatot kérek. Most jövök a tekintetes urtól, Garanvölgyi urtól. Ne tessék megneheztelni; de bizonyára a tekintetes ur azt mondá, hogy ő nem emlékezik, mintha valaha személyére nézve Bécsben jelen lett volna; e szerint…

A tisztelt boldogtalan egy lépést tett hátra, kinyujtott baljával csendet intett és megindult hangon közbeszólt.

– Ne mondja ön tovább! Elengedem.

Kampós ur elrémült s legjobbnak találá engesztelésül a markában tartott pénzecskét kibontogatni.

A nagy férfiu összefonta karjait mellén s fejét keserüen rázva, mély bánatos hangon ily szemrehányást intéze hozzá.

– Értelek ember! Ez hát a magyar barátság! Ez a nagy nevek nimbusza! Szégyen és gyalázat. Nemtelen kelepczét vetni egy üldözött honfi elé, hogy abban megejtsék. Ravasz jezsuita-fogással szavakat kérdezni tőle, mikért „pereátot“ kiálthassanak rá. – Ismerlek benneteket. Ti, kik gyáván kivontátok magatokat a veszélyből, nehogy egy ilyen üldözött honfi közelléte nyomorult élteteket veszélybe döntse, keresitek az alkalmat, hogy tőle megmenekülhessetek. Szégyen a népre, mely ily fiakat nevez nagyjainak! Árulás, hitszegés minden nyomon! Titkainkat kémekre bizzuk, fejünket órgyilkos kezébe hajtjuk le, üdvösségünkkel ördögök játszanak. De reszkessetek. El fog jönni a fizetés napja és az rettenetes nap lesz. Akkor megemlékezzetek róla; hogy az üldözött honfitól megsajnáltátok a falatkenyért, s kaput zártatok előtte. Reszkessetek. Reszkessetek.

Kampós ur ugy is tetétől talpig reszketés volt már. Ugy gondolá, hogy e szörnyü fenyegetés ellenében semmi sem lesz olyan jó védelem, mint azt az ötven pengőt által adni.

– Hiszen kérem alássan; itten küld a tekintetes úr ötven pengőt.

– Hahaha! kiálta fel a nagy férfiu elkapva hevesen a feléje nyujtott aranyos bankókat, oly dühös mozdulattal, hogy Kampós ur nem kevesebbet várt tőle, mint azt, hogy menten rongyokká fogja azokat tépni. Ötven pengőt! kiálta elkeserülten a bujdosó; égre emelve a tiz darab Reichschatzscheint. Látod e ezt hazám? Nekem, ki tizszer áldozám érted éltemet; ki véremmel öntöztem végig határidat, most ötven pengő a jutalmam. Oh szegény elhagyatott hazám!

Kampós ur de bizony nagyon el volt érzékenyülve, már a zsebkendőjét kezdte keresni a hátulsó zsebében, mely mozdulatát a nagy férfiu félre találván magyarázni, hirtelen rajta dobbant s mellbe ragadá.

– Valld meg hitszegő, hogy száz forintot küldtek számomra s te ötvenet eldugtál belőle.

De már ez olyan szó volt, a miért Kampós ur meg tudott haragudni.

– No, de hallja az ur, azt nekem ne mondja: ha nekem nem hisz, jőjjön velem a tekintetes urhoz, beszéljen vele maga. Engem ne gyanusitson. Nézze!

A nagy bujdosó magas büszkeséggel tekinte végig a kurta férfiun s büszke önérzet hangján tromfolt le rá.

– Megvetlek benneteket uraddal és rongy alamizsnátokkal együtt, s azzal a rongy alamizsnát jobb és balkeze közé ragadván, hevesen – zsebébe dugta.

És még egyszer végig tekintve megvetően a kis számtartó köpczös alakján, méltóságteljes léptekkel elhagyá a szobát.

Azonban minden keserve mellett is birt annyi lélekjelenléttel, hogy az asztalon levő két kalap közül a jobbikat vigye el; mely történetesen Kampós uramé volt, ott hagyván annak emlékül saját ócska kalábriaiját.

A folyosó ajtajánál még megállt s észrevevén, hogy a jámbor férfiu szemei most is utána merengnek; még egyszer visszafordult s tenyerét homlokára téve, hörgé:

„Nagy a világ, végtül végig bujdosom!“

És elrohant.

Kampós uram ugy érzé magát, mint egy gonosztevő. Hátha mégis „ő“ volt! Milyen méltósággal beszélt! hogy fel volt indulva! Ez mégis aligha valaki nem volt. Ha valami szerencsétlenség éri; soha sem fog a lelkiismeretével kibékülhetni.

El is vitte magával ereklyéül az elüldözöttnek otthagyott ócska fövegét s eltette a szekrénybe otthon.

De az a mondás „nagy a világ, végtül végig bujdosom.“

Hisz ezt a nagy verset csakugyan a nagy költő irta.

A nagy bujdosó azonban még abban az órában – nem bujdosott ugyan a világ tulsó végére, hanem igenis a falu tulsó végén levő kastélyig, a hol Ritter von Ankerschmidtnél ugy jelenteté be magát, mit egyik tagját a sárosi szabadcsapatnak, mely a kormány által eléggé nem jutalmaztatott, s a megye népessége által üldöztetésnek kitéve, kénytelen más megyékbe elvándorolni, jutalmat és méltánylatot keresve.

„Ezuttali“ neve volt Marczián Richárd. Nem olyan fényes, mint a milyenből legközelebb kiugrasztották, de köznapi használatra jó; – mig el nem szakad.