I. Régi ember, uj idő.

„Cogito; ergo sum.“ (Gondolkozom; tehát vagyok).
Tehát ha „non cogito“, akkor „non sum.“

– Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, hireszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek; hála a komáromi kapitulátziónál kezembe nyomott geleitscheinnak; s daczára annak a muszka lándzsának, a mely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyátalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért? és különösen, hogy miért tovább? mikor a fű épen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga utján, mintha én nem segiteném is fogyasztani. Hanem hát az ur rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, a mik félig növények: tehát – vegetáljunk!!!

Ilyenforma beszédeket lehetett hallani az öreg Garanvölgyi szájából azokon a korán beállt téli ködös estéin egy nagyon szomoru esztendőnek, a midőn egynehány millió ember abban a kedélyállapotban volt, hogy nem szerette azt kérdezni: mi ujság odakinn?

Az öreg ur elég jókor vetődött még haza a hadjárat után, hogy tapasztalhassa, miszerint csürei üresek, földei harmadából sincsenek beszántva, s fundus instructusáról épen nincs, a ki beszámoljon. Nagy birtoka, mely tizezer holdat foglalt magában, tisztek, cselédek, ekék, szekerek, ökrök, lovak és birkák nélkül; házi butorain keresztűl vonult hadsereg gazdálkodásának tanujelei, tárczájában egy pár ezer forint olyan bankjegyekben, a miket mutogatni is veszedelem.

Hanem hát ki törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok elvesztek!

Az ember meghuzza magát a szobájában, néha átrándul az ismerőseihez, nagyokat iszik, ha rosz kedve van, akár van kiért inni, akár nincs. Legroszabb esetben reggeltől estig ütheti a filkót puffra, magához hasonló nagy urakkal, kiknek részint volt, részint lehetett volna nagy gazdaságuk, részint még van is, a mi mindegy; azért csak egyforma szegény az mind: egyegy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz; a ki a tarokkompániát kisegiti; ha pedig senki nincs is, a se baj! rágyujt az ember a pipára, s füstöl, mig beesteledik. Hébe-hóba egy-egy hitelező, vagy valami ravasz atyafi pörbe idézteti az embert, bizván a „favor in judice“ most kedvező alkalmaiban s ez aztán egy kis „emószióra“ is ad alkalmat: az emberrel legalább észreveteti, mint a köszvényes titilláziók, hogy az életerő még működik benne.

Ilyenformán „truditur dies die.“

(Soh se boszankodjál másodszülött olvasóm, hogy annyi latin mondást találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A classicusok nyelvéhez, mint egy ókori asyilumhoz menekülünk néha, mikor az ujkor civilisatiója nagyon szorongat bennünket. Héj mikor még minden diákul ment, nem merték volna azt mondani – – no de elég. Az ember fűhözfához folyamodik védelemért, s ha az élők nem segitik, a halottakhoz fordul. Ki tudja, ha latinnal keverve marad nyelvünk, tán most mi is „román“ fajnak passirozhatnánk, s hogy keresnék kedvünket minden oldalról).

Tehát bizony csak truditur dies die; egyik nap tolja a másikat.

Egy ilyen kedve ellen előre tolt napon azt mondák Garanvölgyinek, hogy egész tökéletességgel még sem lehet a világot kizárni a szobából, a politikai változások ellen semmiképen sincs az ember az által biztositva, ha azt mondja: hallgatni fogok, mert azok felkeresik az embert legcsendesebb odujában is, s megtámadják a dohány-döböze közepében. – Már ezentul nem lehet „szűzdohányt“ színi: be van hozva a monopolium; a dohányt csak trafikából lehet hozatni, különben házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvenczét megkapják nála: nagy pénzzel lesz adósa a státusnak.

Garanvölgyi Ádám erre azt mondta:

– Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz.

És azzal fölviteté a padlásra ősi tajtékpipáit, a minden veszedelemben hű kisérőket, mik anynyi veszteségből egyedül maradtak meg családi klenódiumképen és soha többet nem dohányozék vala.

Majd ismét egy másik huzvavonva-jött napon azzal a hirrel örvendezteték meg, hogy bizonyára a bor is accisa alá esik, már ezután majd csak felsőbbek engedelmével lehet csapraütni a hordót, s meg kell adni az árát jókedvnek és haragnak, mert az ember mindkét esetben mentül többet „fogyaszt“, annál többet contribuál.

– Jól van. Tehát nem fogok több bort inni. Legalább jobban alszom.

És azontul nem nyult hozzá semmiféle italhoz, kivéve a vizet.

Egy ujabb, senkitől nem kivánt napon ismét arra a jó hirre ébredt, hogy a játékkártyák is bélyeget kapnak, már ezentul azokon is ott lesz a sas.

– Jól van, tehát nem fogok többet kártyázni; – legalább nem vesztek.

És megtartotta fogadását.

Megint virradt, a természet rende úgy hozta magával, hogy reggel legyen. Garanvölgyinek egy kurrenst hoztak, a melyben tudtul adatik, hogy ha vadászni akar, puskát csak a megyefőnök engedélye mellett tarthat, nyerget pedig csak azon esetben, ha az illető járásbeli biztosnál reverszálist ad maga felől, hogy e veszedelmes huszár ingrediencziát nem használandja a status jóllétével meg nem egyező czélokra.

– Jól van, monda Garanvölgyi Ádám; tehát ezentul nem vadászom és agarászom többet. Legalább nem hűtöm meg magamat.

Egyszer aztán azt is megtudta, hogy ha az ember a szomszéd faluba át akar látogatni, elébb utlevélre van szüksége, a mit a székvárosban lehet kapni két tanu jótállása mellett, hogy csakugyan igazjáratban van, s minden sisakos vitéznek előmutatni az uton s kezeirását összehasonlittatni mindját in facie loci, a hol in flagranti „betretoltatott.“

– Jól van, monda rá az öreg szyttya: tehát ezentul itthon maradok a faluban, nem megyek sehová. Legalább nem dűlök fel kocsival az uton.

És azontul nem ment tovább sétálni sem a kertek aljánál; ez volt a leghosszabb ut, a mit tett; még a vetéseit sem nézte meg soha.

Egyszer aztán azt a legujabb intézkedést tanulta meg: mely szerint mulhatatlan szüksége van a status organumainak ellenőrizni azon kihágást, miszerint némely elégületlenek szokatlan alaku föveget viselnek, s a gondviselés rendeleteibe való nemegyezésüket azzal iparkodnak tanusitani, hogy a kalapjaikon levő szalagot a karimán tul engedik csüggni, annálfogva, a ki kellemetlen kérdezősködéseknek nem akarja magát kitenni, ennyi és ennyi hüvelyk, vonal és minőség meghatározását vegye figyelembe, mielőtt kalapjával kilépne az utczaajtón.

– Ez is jó. Monda Garanvölgyi. Tehát ezentul nem megyek ki a házból. Legalább nem szaggatok több csizmát.

És megtartá szavát. Azontul csak a kertjében sétált, s ha beszorult, foglalkozott a pöreivel, a mik rögtön megelevenültek a dolgok rendbejöttével, mint az őszszel elhullott légy, ha télen ráfűtik a szobát.

No még egyszer aztán kijött, hogy ezentul pörlekedni csak oly módon lesz szabad, ha az ember elébb olyan papirost vesz, a mi már jogositva van a biró előtti megjelenésre; s egyuttal megtanul különbséget tenni kisebb és nagyobb bélyegilletmények között.

– No – hát legyen meg ez is. Tehát ezentul nem fogok pörlekedni.

És azzal összezsinegelé pöriratait, betette a szekrénybe: felmondott a prókátorának. A ki ellen neki van követelése, hadd szaladjon vele, a kinek pedig ő ellene van, az hadd jöjjön; ő nem felesel többet senkivel.

És a ki jártas az aethonographiában, az tudni fogja, hogy mikor magyar ember lemond arról hogy dohányozzék, hogy bort igyék, hogy ismerőivel összejöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az utczára kimenjen, az mind elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet: az már az „ultima Thule!“

Hanem utoljára is nagyon megtalálta adni az árát ennek a „passiv ellenállásnak.“

A mindent „laisser faire“ következtében majd a hámos lovait exequálták, majd egyik másik pajtájára nyomták rá a hivatalos pecsétet, majd még azzal is fenyegették, hogy „Personalhaft“-ot eszközölnek ki ellene; de a mikkel ő mind stoicus egykedvüséggel nem törődött. Az utóbbira épen nagyon vásott a foga: szerette volna tudni, hogy ő, ki vénségeig mindig a maga emberségéből élt, s soha sem jutott hozzá, hogy valaha egy napszámra valót birt volna megkeresni fáradsága után, hogyan tudná annyira vinni, hogy egy egész esztendeig eltartassa magát más költségén, csupán azon tudománya által, hogy nem tud megfizetni.

No de semmi.

Az egyik uzsorás exequálta, a másik pedig segitségére jött s jó nagy procent mellett kisegité a zavarból. Egyik elhajtatta a birkáit s elkótyavetyélte párját 2 forinttal a becsáron alul, a másik megszánta s megvette számára ugyanazon birkákat 2 forinttal a becsáron felül s megint „rendben“ volt minden.

Egyszer a drága birkák is azt gondolták ki, hogy ők megdöglenek. A systema nem tetszett-e nekik? vagy az árpaszalma-provisorium? azt nem tudom, hanem biz azok egy télen nagyon kezdték a kamatszelvények helyett, az egész nemzeti kölcsönt beadogatni, gyapju helyett a nagyon devalvált értékü bőrrel szolgálván a gazdának.

Ez egy kicsit bántotta Garanvölgyi Ádám urat.

Valami ismerője járt nála, annak panaszkodott is e fátumáról s ugy mellesleg felkérte, hogy ha betalál vetődni Pestre, küldjön ki neki valami „marha-doktort,“ talán tud segiteni a birkákon.

Az ismerős igérte, hogy nagyon szivesen teszi.

– De aztán el ne felejtse!

Alig is mult el két nap, – hogy Garanvölgyi ur udvarára egy pesti bérkocsi kanyarodott be, s megállva az urilak tornácza előtt, abból egy jól táplált egyéniség lépett elő, a legujabb divat szerint öltözve, bolyhos téli paletotban, simára borotvált állal, haja tarkotul homlokig símán elválasztva, s leszoritva a legfényesebb kürtőkalappal. Széles s hawllja nagy turquois-melltűvel keresztül döfve; kezein jaquemárkeztyűk, agyarán a legfinomabb virginia bocsát illatos füstöt; mig kezében kurta jaspis fogantyús pácikó lóbbálódik.

Ez az uri egyéniség ütközék Garanvölgyi Ádám kifelé induló bekecsgombjaiba, a midőn is egy perczre kivéve foga közül két ujjával a virginiát s megemelve pálczás kezével, hajfürteitől 1⅓ hüvelknyi magasra divatos figáróját; e szavakat intézé hozzá:

– Van szerencsém Herrn Ádám von Garanvölgyit tisztelhetni? Én vagyok doktor Grisák!

– No hozta Isten! ugyan jókor jött! üdvözlé őt Garanvölgyi; ezt már szeretem, hogy ilyen gondos volt az öcsém, hogy mindjárt küldte az urat. Ugyan szükségük is van már a birkáimnak a segitségére; jőjjön csak édes doktor ur.

Azzal karon fogta a doktor urat, s mielőtt ez bővebb magyarázatokba elegyedhetett volna, átvezette a tágos udvaron keresztül a birka-akolba, behúzta maga után nyilvános kárával glacée czipőinek, s beerőtetve a beteg birkák rekesztékébe, elkezdé neki magyarázni a veszedelmes diagnosist.

– No lássa a doktor ur, ennek itt a szája fáj, nem tudja a szénát rágni, emennek meg a lába fáj, nem tud a lábán megállni.

– De megengedjen uram, ez furcsa… szólt közbe doktor Grisák.

– Persze furcsa, de csak hallgassa tovább; az még furcsább, hogy a mikor a szájfájás elmulik az egyiknél, akkor beleesik a lábfájásba s megforditva, a melyiknek ma a lába fáj, annak holnap a szája fog fájni.

– De megbocsásson uram, én bámulom… szabadkozék doktor Grisák.

– Én magam is bámulom: el nem tudom képzelni, mi baj lehet ez? Talán métely?

– De uram, ön ugy látszik, hogy csalódásban van.

– Az meglehet, nem igen értek a barmokhoz, ön jobban tudhatja, hiszen azért hivattam.

– De megbocsásson uram.

– Jó, jó, hiszen én nem disputálok, egészen kegyedre bizom, hozott kegyed juholtót?

– De uram! kiálta föl végre egész sértett önérzettel doctor Grisák, – kinek néz ön engem, s mérgében ugy ütött orron pálczájával egy kerge birkát, mely lekonyitott fejét pantalonjához kezdte fenni, hogy mindjárt visszafelé keringett.

– Hát nem marhadoktor ön? kérdé együgyüséggel Garanvölgyi.

– Mit gondol ön? Én doctor juris vagyok! Doctor utriusque juris, Johann Nepomuk Grisák.

– Óh hát prókátor? szólt capacitálódva Garanvölgyi. Akkor hát ne nézzük a birkákat. Egyébiránt – nem fárasztom az urat a szobámig, itt is elvégezhetjük. Executióra tetszett jönni?

– De kérem, szólt a juris doctor, az ülhelyül kinált birkafejő széket magas orrú apprehenzióval utasitva el magátul – talán mégis komfortabelebb volna a szobában értekeznünk.

– Tessék elhinni, hogy nincs ott már semmi lefoglalni való. Tegye ön a kezét, azt tanácslom, ezekre a birkákra. A cliense ugyan nem köszöni meg, mert ez a bőrével fog fizetni, de legalább nagyságod kikaphatja belőle a salláriumát.

– Kérem, szólt doctor Grisák, illemes prüderievel; én nem vagyok „nagyságos.“

– Bocsánat, méltóságos uram!

– Óh, az sem vagyok.

– Engedelmet kérek „excellencziádtól.“

– Óh kérem; engem csak „tekintetes“ czim illet.

– „Csak“? szólt félvállról átmosolyogva a jövevényhez a háziur. Már „édes amice“ erre mifelénk tekintetesnek csak azokat szoktuk czimezni, a kiket megbecsülünk. Hanem hát röviden mit akar?

– Én épen nem jöttem uraságodnak kellemetlenségeket okozni, hanem azért jövök, hogy uraságodat ő méltósága Ritter von Ankerschmidt ur nevében, valami szomszédi szivességre felkérjem.

Most volt még csak a sor Garanvölgyin a bámulásra.

– Ankerschmidt? Ritter von? Szomszédság? Aztán szivességre kér? Nem értem, hogy jutok egyszerre ennyi szórejtvényhez. Nem fejtené meg doctor ur ezt a charádát, mert én soha életemben sem tudtam kitalálni egy rebuszt sem. Honnan szomszédom nekem a nagyon tisztelt Ankerschmidt Ritter von ur ő méltósága?

A doktor ur most már bővebb magyarázatokra is készen volt.

– Tehát nem méltóztatik még értesülve lenni. Ez az én uri cliensem és megbizóm, az a bizonyos, a ki a hajnácsi parczellát megvette.

– Micsoda parczellát, kérem?

– Azt a bizonyos két ezer holdas tagot itt uraságod jószága mellett.

– Kitől vette meg.

– Természetesen Pajtainé ő nagyságától, uraságod sógorasszonyától.

– De iszen uram, az a jószág az enyim. Tőlem csak mint vitalitiumot birta azt testvérem özvegye; én kész pénzen vettem azt meg boldogult öcsémtől, s hogy ő szegény sok ide nem tartozó ok miatt tönkre jutott, meghagytam az özvegynél atyafiságos jó indulatból, hogy legyen neki miből élni s gyermekeit neveltetni. Az az én törvényes birtokom.

Garanvölgyi ur azt hitte, hogy most olyan igazságokat mondott el, a mik előtt le kell venni a kalapját a világ minden jogtudósának.

Héj nevetett is rajta magában eleget a doktor ur! Hogy mosolygott gunyosan a balga táblabirán, a kinek még most is azok az özönviz előtti fogalmai vannak a jogviszonyokról. Levette szemüvegét, megtörlé selyem zsebkendővel, mert a birkaakol gőze megfogta, ismét visszatevé orrára, s egyet villantva vele a táblabiró felé, nagy bölcseséggel mondá.

– Ezt én mind elhiszem uram, elhiszem, önnek egy szavára. Az meglehet.

– De nem „meglehet“, hanem ugy van. Megmutathatom az okiratokat.

– Sajnálom; de ez nem változtat a dolgon. Ez nem tesz különbséget.

– Nem értem.

– Járatja uraságod a Reichsgesetzblattot?

– Járatja biz a kakukk!

– Ah, tehát nem? Kár nagyon. És itt keblébe dugva keztyűs ujjait a doktor ur, nagy folyékonysággal megnevezé a Reichgesetzblatt azon számát, melyben ennyi és ennyi számu paragrafus alatt azon rendelet foglaltatik, mely a „régi“ jogczimeken alapuló igényeket megszünteti s egyuttal határidőt tűz ki, a melynek lefolytáig minden ember, a kinek valamely tettleg birtokában nem levő fekvő vagyona van, ez iránt a bitorlót megintetni, megperelni, törvénybe idéztetni el ne mulaszsza, mert azontul „beati possidentes“; a ki a birtokban találtatik, az vétetik tulajdonosnak, s a jogi pörczimen többé keresetet támasztani nem lehet. Minthogy pedig a kiszabott határidő már lefolyt, s minthogy Garanvölgyi ur a Reichsgesetzblattot nem járatta, s minthogy bélyegpapirra irni nem akart, tehát testvére özvegyénél levő birtoka annak tulajdonává lett, következőleg az ezt el is adhatta; a mint hogy meg is tette s már azon bizony semmi kutyabőr sem segit.

Garanvölgyi ur convincálva érzé magát.

– Uram. Ön nagy ember. Önnek igaza van. Kapitulálok s elismerem önt doktornak. Magam vagyok a hibás, a miért a Reichsgesetzblattot nem járattam. Rögtön küldök a postára, s megrendelem s azontúl az lesz az, a mit „versate diu“ „versate noctuque“, nehogy egyszer tudatlanságom miatt még magamat is eladjon valaki, a kinek just ád hozzá a paragrafus. És hát már most miben áll az a szivesség, a mit én Ankerschmidt Ritter von urnak teljesithetek? Már azt értem, hogy szomszédommá hogyan lett?

– A lovag ur „szivességnek“ kivánja azt neveztetni, ő igen udvarias, gavallér ember, én azonban „jó ügyletnek“ nevezem azt; pactum bilaterale; do, ut des; facio, ut facias. Méltóztatatik emlékezni, hogy a mely cessiot uraságod nagyságos Pajtayné asszonyságnak irásban adott, bizonyos záradékban a maga részére egy igen terhes servitust tetszett stipulálni, mely abból áll, hogy a jószág belső telkén levő régi kastélyt pedig semminemű használatra az özvegy aszszonyságnak átengedni nem tetszik.

– Igen is. Azt valami régi módi ősöm épitette s nem akartam, hogy az özvegy haszonbérlője még pálinkafőzőt csináljon belőle. Persze: balga érzékenykedés biz ez egy ilyen vén sastól, mint magam, de már egyszer én ilyen babonás vagyok.

– Szinte kivenni méltóztatott az uraságod kastélyától ama faluvégen levő ócska kastélyig vezető utat az árkon túl egy ölnyi szélességre.

– Igen természetesen; azon oknál fogva, hogy magam valahonnan bemehessek abba az enclavéba, még akkoriban a léghajók kormányozhatósága nem levén feltalálva, hogy az ember felülről szállhason le valamely körülzárt területbe. Az utmellékét pedig azért biztositottam, hogy az árendás ki ne pusztitsa a szép vén jegenyefákat két oldalon.

– Ilyenformán a cessio értelmében a nagyságos asszony az érintett épület és hozzá vezető utnak soha sem jött tettleges birtokába.

– S ez talán alkalmatlan volna kegyeteknek? Ugyan mit czeremoniáznak vele olyan sokat. Rontsák le a házat, épitsenek helyébe palotát. Hát kell erre még tőlem „is“ engedelmet kérni?

– Óh igen is, minthogy az okmányok világos szava szerint uraságod tettleges birtokosa az emlitett utnak és kastélynak.

– És valóban, tekintettel volnának még az ilyen ócska okmányokra?

– Minden bizonynyal! iparkodék buzgón erősiteni a kétkedő hitét a jogok tudora.

– Lehetetlen! szólt az öreg ur, oly együgyű fejcsóválással, hogy a doktor kezdett kétségbeesni embere primitiv fölfogási tehetsége felett. S ha még is via facti elfoglalná azt tőlem a Ritter von, mit tehetnék én ellene?

– Törvénybe idézhetné! sietett a kész felelettel doktor Grisák. Beperelhetné őt!

– S nem lehetne attól tartanom, hogy azon esetben a biró engemet csukat be, mint elégületlent és csendháboritót?

Doktor Grisák kezdett arra a nyomra jönni, mintha ez a táblabiró nem egészen egyűgyüségből intézne hozzá ilyen „ártatlan“ kérdéseket, s sietett őt szárazon rendre utasitani.

– Uram, meglehet ön győződve, hogy „itt“ mindenkinek egyformán osztanak igazságot.

– Bocsánatot kérek. – Ezt nem tudtam.

Rettenetes ez az ember alázatos ironiájával! Dühönge magában a doktor.

– Talán hát lehetne valami formahibát felfedezni abban az okmányban, – szólt irtózatos jó akaratu humorral Garanvölgyi. Talán, hogy nincsen bélyegpapirra irva, vagy talán, hogy a pecsét nem jó helyre van ütve benne?…

– Uram, vágott közbe doktor Grisák: én nem jöttem önhöz consultálni, hogy nekem tanácsokat adjon, hogy miként lehetne procedálni saját maga ellen? hanem jöttem önhez egy barátságos ügyletet megkötni, mely uraságodra nézve is nagy haszonnal járand. Hanem – ha megenged egy kérést, tisztelt uraság, elébb; legyen szives felkelni onnan a szénáról; ezt nem végezhetjük el itten a juh-istállóban, legyen jó engemet bevezetni dolgozó szobájába.

– Dolgozó szobámba? kiálta fel Garanvölgyi, nagy készséggel ugorva fel a szénahalomról, melyre letelepedett volt. A büreauba? A cancelláriába? Oh igen szivesen! Ha már üzletről van szó, akkor mindenesetre a comptoirba kell mennünk. Tessék elébbre kerülni. Menjünk tehát az irodámba.

S vezette aztán a doktor urat nagy előzékenységgel végig az udvaron; nem is ártott, hogy ő hátul ment, mert négy lompos szelindek nagyon kezdé kerülgetni a perkereső férfiut, ki is nem látta feleslegesnek megjegyezni, hogy az ilyen nagy kutyákat kosár nélkül szájukon szabadon bocsátani nagy felelősséggel járó helyzet; – a mely észrevételt Garanvölgyi ur igen helyesnek találván, rögtön kiadá a parancsot az elősiető béreseknek: „mindjárt kosarakat kössetek a szájukra ezeknek az ebeknek, ti semmirevalók!“

Azzal a kertbe vezette át a vendég urat, ott egy tekervényes, fűvel benőtt uton megsétáltatva, végre egy sajátságos alaku suta épülethez érkezék vele, melynek elfordult oldala olyan csapinósan látszott levágva lenni, mint a vásári sátorok eleje.

Annak az ajtaját kinyitá; „tessék előlmenni,“ s betuszkolta rajta érdemes vendégét.

– Mi az ördög ez!? kiálta fel a juris doktor, midőn körültekintett s füleit gyanus zugás kezdé környékezni, mig szemeit gyilkos fegyverek fenyegeték. Hisz ez méhes!

– Ez az én dolgozó szobám, uram: – szólt nyájas mosolygással a házi ur. – Itt töltöm én a napot csendes studiumokkal; – s hogy bebizonyitsa szavai valóságát, előszedé a méhkasok mellé lerakott könyveket: régi római autorok voltak azok; Blair aestheticája; nehány gazdászati mű s egyéb aféle. Ugyanott papir is volt és egy nagy fakalamáris, melybe szárnyig bele volt ütve egy sárgult irótoll. – Ez egy igen csendes, magányos hely, a hol a tanulmányozót semmi zaj sem háboritja; a hol a világi lárma helyett csak a csendes „örök munkásokat“ látja maga előtt, kik megtanitanak bennünket dolgozni az utókor számára. A méhek társasága nagyon hozzánk illő társaság most.

– Igen; de megcsipnek! – szabódék e philosophi ömlengés ellenében praktikus aggodalommal a juris doktor.

– A „jó embert“ nem bántják; – nyugtatá meg őt a házi ur; a sareptai pusztában lakozott bármelyik patriarchához illő kedélynyugalommal.

A juris doktor ur már most ezzel engagirozva volt arra a kisérletre, hogy megtudja maga felől, vajjon csakugyan „jó ember“-számba megy-e hát ő is? S leült a hárspadra, mely bundával volt szépen leteritve, mig Garanvölgyi egy üres Dzirdzon-kasra telepedett le a doktor urral szemben.

– Tehát röviden uram. Cliensem, lovag Ankerschmidt, megszerezvén a jószágrészt, s a hozzátartozó belső telket, birni óhajtaná a rajtalevő épületet is, a hozzá vezető uttal együtt.

– Az természetes; – helyeslé az invectivákat Garanvölgyi: miután az a kastély neki ottan csak utjában lesz, ha épitkezni akar.

– Igen, igen. És ő oda nagyszerű kastélyt akar épiteni.

– Mindjárt gondoltam. Az egész lapályon az az egyetlen darab egészen uri kastélynak való hely. Magam is oda épitkezném, ha módomban volna.

(– Oh, hisz ez nagyon hajlékony ember, gondolá elégülten doktor Grisák.)

– S minthogy uraságod ugy sem veszi jelenben hasznát annak az épitménynek…

– Biz az már nagyon rozzant állapotban is van.

– S nem is valószinü, hogy azt ki méltóztassék tataroztatni…

– Dehogy! A baglyoknak és patkányoknak igy is elég jó az.

A doktor juris ezt humoristicus ötletnek találta s úgy vélte, hogy az ilyesmit tréfásan folytatni kell.

– A denevérek úgy sem fizetnek semmi árendát.

– Nem bizony, sem pedig az ősök kisértő szellemei.

– Hahaha! A jámbor kisértetek ugyan haragudni fognak, ha onnan ki kell vándorolniok. Ezer villám! (Az utóbbi felkiáltás már nem volt a nevetés folytatása; a doktor ur széles jó kedvében pálczájával hadonázni találván, e demonstratiónak vélt mozdulatra egy harczias szellemü méh a nyakacsigájára repült s fulánkjával tréfásan megcsiklandozá.)

– Nem tesz semmit. Kenjen rá egy kis csapóföldet. – Vigasztalá a jajveszéklőt a házi ur. Elmulik az.

De a doktornak már elmult a nevető kedve.

– Nos tehát, mit gondol uram, mennyiért mondom fel a szállást a baglyoknak, denevéreknek, s az ős anyák kisérteteinek? – szólongatá a sziszegőt Garanvölgyi ur.

– Csak több ne csipne már meg. Én teljhatalommal vagyok felruházva a lovag ur által;… de az ördög vigye el ezt a méhet… azt hiszem, hogy tizenkét ezer forintért az a romnak induló épület jól meg lenne fizetve.

– Tizenkétezer forint, uram, nagyon szép pénz.

– S az épület nagyon rongyos.

– Az is igaz; sőt még az is igaz, hogy én tizenkétezer forintra nagyon rá vagyok szorulva. Hanem hát csak tessék haza menni és megmondani a lovag urnak, hogy én azt a rongyos épületet el nem adom.

– Miért nem?… Még meg fog dagadni.

– A vételár?

– De ez a méhcsipés…

– Nem adom el; mert az ősapám épitette.

– Ahá, ennek több pénz kell! – okoskodék a doktor.

– Essünk át rajta uram, nekem meg van engedve, hogy igérjek önnek 20 ezer forintig. Kezet reá.

– A mit mondtam, megmondtam.

– De hisz az épület idővel összeszakad.

– Annál szebb lesz. Egy regényes ruina a kastély udvarán.

– A szél már is bontja a tetejét.

– Én pedig föl nem rakatom, ha lehordja; s ha letalál dűlni, ott hagyom a romjait feketülni.

Doktor Grisák most kezdte átlátni, hogy micsoda kemény gyerekkel akadt össze; neki pedig a lovag azt adta megbizásul, hogy ha a rozzant kastélyt megveheti „bármi áron“, ő maga öt ezer pengőt kap fáradsága jutalmául; tehát az ügy nagyon sürgetős volt.

– De hát uram; mondja ön meg maga, mi véleményben van? – Mit ajánlana egyezkedési alapul?

– Jó, uram, megmondom. Tehát utolsó és megmásolhatatlan véleményem ez: ősi ruinámat sem pénzért, sem szép szóért, sem fenyegetésért oda nem adom; hanem várni fogok, a mig a Reichsgesetzblattban kijön az a paragrafus, mely azt fogja rendelni, hogy a kinek rongyos vityillója van olyan helyen, a hová valaki más kastélyt akar épiteni, azt onnan bizonyos határidőn tul elhordassa. – És ezzel ajánlom magamat.

Nehogy pedig a doktor ur azt hihesse, miszerint ezt az értekezést még státiónként folytatni is lehet; a mint felkelt a hárságyról, Garanvölgyi ur végig feküdt a bundán s elővéve Horátiust, oly buzgón kezde belőle tanulmányozni, mintha soha sem olvasta volna.

Doktor Grisáknak rá kellett szánni magát, hogy re infecta ki találjon magára a kertből, mert Garanvölgyi ur ugyan egy csepp készületet sem látszott tenni, hogy őt kikisérje.

„Ez nagyon merev gondolkozásu ember. Jó lesz őt megjegyezni.“

Azonban a mig a kert ajtóbul a bérkocsiig defilál az ember, addig a komondorok ugyancsak megszabdalhatják; pedig már a méh is megcsipte.

És sehol egy kertész, vagy egy házmester, kit kiséretül szólithatna.

A mint aztán aggodalmasan kitekintett a kert rácsajtaján; nagy meglepetéssel szemlélé, hogy a béresek ugyancsak szót fogadtak Garanvölgyi urnak, a vett utasitás folytán mindegyik szelindek fejére egy nagy füles kosarat kötvén fel; a mitől azok ugy tüntek fel, mint valami plastron-sisakos vitézek, kik a vivó iskolában valami „assaut“-ra készülnek. A cselédnép hahotázott az udvaron; még a pesti bérkocsis is velök.

Hm. Ezek az egyének ugy látszik, hogy tréfát üznek az emberből.