VII. Az a másik.

Ankerschmidt fényes uj kastélya, mely renaissance-stylben1) épült, az utfelől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak a midőn az ember a házat megkerülte, tünt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenye fáktól környezve, mik tetején körül összehajlottak, mintha ők vállalták volna magukra, hogy majd védeni fogják a viharok ellen. Hasonló szivességgel volt a megkoppadt téglafalakhoz a zöld folyondár, melynek repkényindái az ablakok közeit egész a tetőig befutották, mig tőszáraik olyan bolyhosak voltak már, mint egy őzláb.

A ház környékét egész a fák tövéig szépen körülnőtte a fű, addig volt az Garanvölgyi birtoka, azon innen be volt hintve kavicscsal a tér, ez már Ankerschmidt lovagé volt. Ankerschmidt korlátokkal is elkülöniteté az idegen tért nehogy valami szekérrel vagy lóval rátévedjenek.

Az ó kastély környékén tehát akkorát nőhetett a fű tavasztól őszig, a mekkorát akart, azt se nem aratták, se nem taposták.

Hanem négyszer egy évben, rendesen elválasztott időszakokban el szokott oda jönni Kampós uram, egy csomó kulcscsal; felnyitogatta az ajtókat, kiszellőztette a szobákat, odabenn tett vett, ki tudja mit? félórai motozás után ismét bezárt maga után mindent s eltávozott.

Hogy e rendes negyedéves megjelenés az ócska házban fel ne ötlött volna Straffnak, a kit most már csak nevezzünk a maga nevén, alig föltehető.

Straff csakugyan ott maradt a lovag családjánál, zongora-tanitói hivatalos minőségben. Mint tudjuk, igen jól tudta játszani a zongorát és a lengyel menekültet; a minek őt utoljára maga Ankerschmidt is hitte.

Egy ilyen negyedév-fordulati napon Straff, a mint megsejté Kampós uram közeledtét, utána osont, s mig az maga után bezárta a ház ajtaját, addig ő egy orgonabokor árnyában elbujva, rálesett azon szoba ablakán át, a melybe az ajtók nyitása után hallotta őt bemenni.

Kampós ur a szobába lépve, elébb körülnézett, hogy jól be vannak e vonva az ablakokon a függönyök. Az kikerülte figyelmét, hogy az egyik ablak ónkarikája ki van esve, s azon keresztül egy benyuló szalmaszálacskával valaki a függönyt annyira felemelheti, hogy a nyiláson át megláthassa, a bennlevő mit csinál?

Kampós uramon nagy ujjas csurapé volt, a mi igen alkalmas arra, hogy tárgyakat láthatókká és láthatlanokká tegyen, mint az ezermester japonicája.

Egyszerre csak egy kis négyszöglábnyi szekrényke látszott a kezében. Honnan vette elő? azt nem lehetett jól észrevenni. A szekrényke ébenfából volt. Legalább fekete volt, annyi igaz.

Kampós uram egy kis kulcsot vett elő mellényzsebéből s azzal a szekrénykét felnyitotta. – Kár, hogy ugy állt vele, miszerint a szekrényke felnyilt teteje egészen eltakarta azt, a mi benne lehet.

Pedig valami nagy dolognak kell benne lenni, mert Kampós uram sokáig nézeget a szekrénybe, mindaddig, a mig szemei meg nem telnek valami nedüvel, akkor kezével megtörli két szemét; s azután ökölre szoritva markát, csunya fenyegetőző mozdulatokat tesz a levegőben.

Hát aztán mit csinál tovább?

Azután iratokat vesz elő bekecse zsebéből s azokat a szekrényke fiókjába elhelyezi.

Igen gyanús manipulatio! Azután gyertyát gyújt; spanyolviaszkot keres elő, lehúzza ujjáról pecsétnyomó gyürűjét, s a ládikót lepecsételi.

Legfőbb mértékben gyanus működés!

Akkor ismét felveszi a ládát, egyet kerül fordul; s végre elhagyja a szobát. Letette-e a szekrénykét valahová, vagy elvitte-e magával? azt a bünrészes csurapé miatt nem lehete kivenni. Annyi bizonyos, hogy a mint a házat ismét elhagyta, nem látszott, hogy vinne magával valamit.

A corpus delicti tehát okvetlenül itt „loco“ maradt.

Ez nagybecsü fogás lesz több oldalra. Ilyen felfedezésekért sokat adhatnak a „committens“-ek.

Levél iratik rögtön Bräuhäusel urnak; extrapostának adatik; sietség ajánltatik.

A sietség ellen nem is lehet panasz.

Éjfél után két órakor a legnagyobb csendben megérkezik Bräuhäusel ur, titkárja, irnoka, biztosa és megfelelő fegyveres assistentia kiséretében, melynek egy része, miután az ócska kastély kijárásaihoz állomásoztaték, más része magával a hivatalos személyzettel a főczinkos, Kampós, kézrekeritésére indul.

Sikerült őt megelőzni a netaláni menekülésben. Egészen öltözve volt már s az istállók felé menni készült.

– Megállj! Riadt rá Bräuhäusel; hová?

– Az istállóba. Felelt Kampós uram ártatlanul.

– Mit keres ön ott késő éjjel?

– Gazdatiszt vagyok. Oculus domini saginat boves; ezt tetszik tudni; most pedig nincs már éjjel, mert reggel van.

– Micsoda reggel? Éjfélután három óra.

– Hát hiszen ez a reggel. Parasztembernek ez a bureaubamenés órája.

– Semmi élczeskedés. Ön jön velünk. Hozza magával a puszta kastély kulcsait. Mikucsek ur két legénynyel kisérni fogja.

Mikucsek ur sovány, vékony nyaku egyéniség volt, szük, tubákszin téli kabát verte az inát, a miben nagyon fázott volna, ha egy nagy tarka szőrkendő nem lett volna védelmére; igy is azonban alig tudta összefogni a száját az éjjeli dértől.

– No csak jőjjön utánam amice; inte neki Kampós uram, kinek végtelen kedve volt e perczben épen pipára gyujtani s tüzkővel kicsiholni hozzá; hadd álljon addig a fagyon a sok nagyságos ur.

Mikucsek ur azonban sarkában volt mindenütt. Egy kézi lámpás segélyével előkeresték a kulcscsomagot, azzal az egész convoy ment az ó kastély felé: elől Bräuhäusel ur, középen Kampós uram a didergő Mikucsekkel, körös körül fegyveres csendőrök.

A régi kastély elé érve, Kampós uram hivatalosan felszólittaték, hogy haladéktalanul nyissa fel a zárt ajtókat.

Kampós uram engedelmeskedett a hatósági rendeletnek.

– Két legény az ajtónál marad! és senkit se ki, se be nem ereszt! hangzék Bräuhäusel ur parancsszava. Előre, ön azokkal a kulcsokkal.

Kampós uramnak nem mondta senki, hogy mit keresnek? ő pedig nem kérdezte, hogy mit akarnak megtalálni?

Azzal aztán megindult a rendszeres kutatás.

Első rendben jött a szobák padlója, azt falmentében szálankint nagy műértelemmel fölbontogatták, s vizsgálatot tartának rejtekeik fölött. Titkos menetü egér- és patkánylyukak labyrintjai jöttek lámpavilág elé, miknek felriasztott lakói szétfutottak a motozók lábai alatt s nem álltak helyt a kérdőrevonatásnak; ott tünt ki a szögletben a világtól megvált özvegy prücsök tanyája is, meghordva rágott szalmával, s a százlábu titkos tenyész verme, és a pinczeáska agglomerativ telepei; de azokon kivül semmi titokszerü sem fedeztetett föl.

Ezután került a sor a kemenczékre.

Itt már elemében volt Mikucsek ur; neki is vetkőzött. Mint nagy practikus talentum, jól tudá, hogy a kemenczék, kályhák, kandallók üregei nagyon alkalmasak titkos rejtekhelyek képzésére. Azok tehát egyenkint szétszedettek; darabjaik megvizsgáltattak, egy pár urna-alaku diszitmény, melybe szük volt a bejárás, oldalán be is lyukasztatott. Nem volt bennük semmi; az az, hogy nagyon is sok korom volt; a mitől Mikucsek ur rövid időn olyan lett, mint egy czéhbeli kéményseprő.

Sokkal tisztább munka volt már a folyosók márvány koczkáinak felszedése; az csákányal mehetett végbe s nem piszkolta össze az embernek a kezét.

Ott sem találtatott semmi. Az albiztos ur kénytelen volt kalamárisa tetejét ismét felsrófolni s aprotocollumot oldalzsebébe dugni minden feljegyezhető adat nélkül; mig Bräuhäusel ur személyesen világitott oda a kézilámpával, nehogy valami csempészet mehessen végbe.

Innen lemenének a pinczébe. Nehány üres hordó állt még ott korhadt ászok gerendáin, azoknak fenekei felnyittattak, s belsejük hivatalosan igen dohosnak és azonkivül egészen üresnek találtatott.

Hanem Mikucsek ur praktikus ember. Pinczéket nem igy szokás motozni. Parancsára egy üres hordót oda fenn megtöltöttek vizzel; azután lehengergették, s akkor fenekét beütve felforditották, hogy a viz egyszerre szétömöljön. Ez azért történik, hogyha valahol el van ásva valami a pinczében, a viz ott gyorsan összefut s a taposott földről a porhanyóbb felé siet s igy a rejtekhelyet elárulja.

A vizsgáló bizottmány ezalatt az ászokra állt fel, nehogy az özönviz bemenjen a lábtyűje torkán.

Kampós uram, két legény közé fogva, csak nézte mosolyogva ezt a furfangos műtételt.

Ime azonban egyszerre elkezdett a viz épen azon a helyen, a hol Kampós uram állt az ászok gerendán, gyorsan összefutni s egy nyilván besüppedő mélyedésbe sebesen eliszamodni.

– Ott van! megvan! Kiáltának egyszerre hárman, s Mikucsek ur buzgalmában akkorát lépett, hogy bokáig esett a tocsogóba. Félre innen! Ide az ásókkal!

Az a „félre innen“ nyilván Kampós uramnak szólt, ki nagy mértékben gyanussá tette magát az által, hogy épen a veszélyes hely fölé állt, mintha testével akarta volna azt eltakarni.

– Ásókat ide! – Az ászok gerendákat félreháriták, s gyorsan ásni kezdtek. Mikucsek ur a struflijait is legombolta, hogy jobban hozzáférjen.

Valami csörrent!

Aha! Itt van valami. Kampós uram maga is kiváncsi volt megtudni, vajjon mi lehet ott elásva?

– Csak csendesen, vigyázni kell. Ovatosan. Mikucsek ur kezével háritgatá félre az iszapos göröngyöket a gödörből. Végre kezébe akadt valami; kihuzta: mi volt az? Egy üres palaczk. Semmi sem volt benne. Tovább. Azután megint egy üres palaczk. És azután még egy. És azután még vagy tizenöt palaczk, mindenféle alaku, kisebb nagyobb, itczés, meszelyes, kék üveg, zöld üveg, sárga üveg; tokaji, ménesi, pezsgő; de mind egymással megegyező abban a tulajdonságban, hogy semmi tartalom bennök nem találtatik.

A vizsgáló urak megakadva néztek egymásra. Mit jelent ez?

Kampós uram csak hallgatott. Nem kérdezték. És ő hallgatott. Pedig ő mindjárt kitalálta, hogy volt egyszer a tekintetes urnak egy részeges hajduja, a kit aztán el is kellett bocsátani; ennek a révén sok palaczkokra elrakott bor elpusztult a pinczéből, miket Ádám ur csak kedves vendégei számára tartogatott; bizonyosan ez a kópé volt az, a ki a pinczemagányt arra használta fel, hogy büntette néma tanujeleit, a már élettelen palaczkokat, azoknak gyilkos kiüritése után az ászok közé elássa, De hát Kampós uramtól ezt nem kérdezte senki, s ő bizony ráért elnézni, hogy ülnek neki a vizsgáló urak, s egy hordó-fenéken illő buzgalommal beirják a protocollumba, miszerint egy nagyon gyanus földalatti üregben találtatott egy rendkivül rejtélyes gyüjtemény, tizenhét darab üres palaczkból, melynek összefüggése leend később kiderülendő eseményekkel: a palaczkok hivatalosan lepecsételtetvén.

E közben megvirradt; világos levén, most már a padlást lehetett vizsgálat alá venni. E helyen nagyon meggyült a baja Mikucsek urnak a denevérekkel; a kik sehogy sem akarták az ő hivatalos küldetését elismerni, minden zugból, repedésből a szemének repültek, s ha valami rejtélyes odúba bedugta a kezét, megharapták az ujjait.

Pedig olyan szép hely volt ez az ősi padlás egy motozó bizottság számára, keresztbe rakott gerendák, a mikre fel lehetett kapaszkodni, szük léczkorlátok, a hova csak hason lehetett bebujni: omlatag tűzfalak, miknek tátványai mind meg annyi kész rejtekhelyek összeesküvők és vércsetojások számára, ócska butor-maradványok, miket összerágott a szu; minden padlás-ablaknak külön házikója, a mit külön ki lehete kutatni; azután ki lehetett bujni a szelelőn át a háztetőre, bele lehetett nézni a kémények lyukaiba felülről, nincs-e ott a keresett tárgy? Sőt Mikucsek urat annyira vitte az elismerésre méltó buzgalom, hogy egy helyütt meglelve a kandalló kürtőjét, derekára kötött zsinegen lebocsátatá bele magát, s ugy jött vissza onnan, telepókhálózott arczczal, mint egy második Klimius Miklós; Kampós uramnak rettentő mulatságára.

Positiv eredményt a padlás sem nyujtott.

Innen a kamarákba tértek vissza. Itt egy festett deszkaláda vonta magára a figyelmet, mely szinültig volt ócska papirossal. Lehetett az, szerényen becsülve, három mázsa.

– Micsoda iratok ezek? Kérdé Bräuhäusel ur visszaborzadva, Kampóstól.

Kampós uramban volt annyi malitia, hogy vállat vonitson s azt felelje „biz én nem tudom; tessék megvizsgálni.“

Átkozott feladat! De hátha épen itt van, a mit keresni kell?

Nagy fanyarodtan neki álltak a vizsgáló férfiak s elkezdék a fakó iratok fülledt boglyáját széjjel szedni, egyik levelet a másik után felbontogatni, megnézegetni; ha nem ez-e az, a mit meg kellett találni. Dehogy volt az. Mind két-háromszáz esztendős dolgokról tudósitottak azok, olyan emberek által alá irva, a kik régen porrá váltak, s olyan tintával, a mi régen megveresült.

Ez már keserü munka volt.

Épen délre harangoztak, midőn ötvenedrészével elkészültek a rettenetes talált kincsnek.

Bräuhäusel ur készen volt arra a grátiára, hogy ha Kampós uram kérezkedni fog, hogy már ebédelni kellene menni: nagy nehezen megengedi neki, hogy őrizet alatt haza mehet; s addig majd bezárják a szállást, s ők is felmennek a kastélyba ebédelni; azonban a practicus férfiu egészen meghiusitá e szándokát az által, hogy a mint a déli harangszót hallotta csendülni, felült az ablak hidjára, kihuzott a bekecse zsebéből egy zsiros papirosba csomagolt valamit; s azt kibontva, nyilván valóvá tette, miszerint alkalmasint a tanyákra készülve, egy nagy darab kenyérrel és sonkával látta el magát, melyet is az éhen szomjan kutató társaság láttára nagy lelki nyugalommal fogyaszta el, csizmaszár mellől előszólitott bicska segitségével.

Miután pedig az utolsó falatot is legyűré, Kampós uram nagy lelki nyugalommal ismét visszabocsátá kését a csizmaszár mellé s azután egy kis szalmás butykost vonva ki másik zsebéből, jót húzott belőle: tenyereiről leverte a morzsákat, s szépen zsebbe dugta a kezeit s nézte tovább, hogy vizsgálnak egyik paksamétát a másik után a nagyon tisztelt urak.

E gonosz flegma kezdte kihozni türelméből Bräuhäusel urat. Ez nagyon is természetes. Egy csoport éhező, dolgozó, turkáló ember közepett látni egyet olyat, a ki csak néz és néz, és falatozik hozzá, a nélkül, hogy a dolgozóktól azt kérdezné, hogy miben fáradnak? a kutatóktól azt, hogy mit akarnak feltalálni? vagy valamelyiket megkinálná, hogy „nem tetszik egy korty ebből a szilvapálinkából?“

– Fel kell forditani az egész ládát, ugy könnyebben megtalálhatjuk! Rikácsola Bräuhäusel ur, méregtől veresen, jól látva, hogy igy levelenkint nagyon soká lesznek készen, s nehány férfi mindjárt neki is veté a vállát, hogy kiteremtse a földre az egész ócska levélhalmazt.

Kampós uram, a mint e veszedelmes vállalkozást meglátta, mindjárt tudta, hogy mi lesz ennek a legközvetlenebb következése? s nagy hirtelen felszedte a lábait, miket eddig kedélyesen himbálva lóggatott alá, az ablak hidjára magához; mely elővigyázati rendszabálya hogy nem volt indokolatlan, az a következő perczben mindjárt bebizonyult.

Ugyan is, a mint a roppant láda papirtartalma kiömlött a téglázatra, abban a pillanatban egy legiója az ifjabb és idősb patkánynemzetségnek, mely azt már évek óta elfoglalva tartá s magát benne egészen etablirozta, e sürgős birtokháboritási tényre vijjogva riadt szét ősi fekhelyéből, s vaktában iramodott holt és eleven tárgyaknak, nem válogatva, hogy asztalláb-e vagy emberláb, butor-e vagy nadrág, a mire felszalad? Lett iszonyu csata és tombolás; csizmasark, székláb, puskaagy pufogott, recsegett, topogott, ember káromkodott, a künnlevő strázsák azt hitték, haramiabanda tusáz a bennlevőkkel s rohantak segitségökre, a mint aztán az ajtót nyitották, a patkányok vert serege iramodott a támadt nyiláson kifelé, hátrahagyva halottait és sebesülteit s menekülve mindenféle lyukakba odakünn.

A mi részünkről nem esett más kár, minthogy egy puskatussal Mikucsek urnak ugy megtalálták ütni hátulról a balszemét, hogy mindjárt feldagadt a képe: a zsebkendőjével mindjárt be is kellett kötni azt a szemét, s már most csak egy szemmel folytathatta a vizsgáló motozást.

Kampós urnak olyan nagyon tetszett ez a mulatság, onnan a biztos páholyból nézve, hogy most már ő biztatta a tisztelt urakat, hogy van ám még itt egy irtóztató lomtár, a mihez még ő is csak elszánt pillanatokban mert közeliteni, abban lehet még csak valami!

Bräuhäusel ur gyanus szemmel nézett az inditványozóra. Azt nem gondolhatta, hogy a veszélyben forgó férfiunak ily komoly helyzetben holmi tréfálkozási viszketeg csiklandja a bőrét. Sőt sokkal helyesebben ugy fogta fel az ajánlatot, mint a nyomozó bizottmány figyelmének félrevezetésére intézett kisérletet, melyet csak azért sem kell elfogadni.

Bizonyosan közel vagyunk a rejtekhelyhez; azért akar bennünket másfelé elutasitani, vigyázni kell, nagyon vigyázni.

A felturkált papirosok közt már látni való, hogy semmi gyanura méltó nincsen.

– Topp! Megvan. Kiálta fel hirtelen Bräuhäusel, Mikucsek barátom vállára ütve, mint kinek egyszerre villámlott keresztül agyán a felvilágositó eszme. Menjünk vissza a legelső szobába. A kasznárt két legény kisérje. Gyerünk a legelső szobába.

Azzal Bräuhäusel ur balkezét kabátja szárnya alá dugva hátul, jobbjába pálczáját ragadva, maga legelől megostromolta ujból a felszedett padlóju szobát.

Annak a közepén állt egy ódon iróasztal, melynek olyan furcsa ki s behuzható tetője volt, mint a milyen egy chinai ablakernyő; apró léczczel összecsatolva; mik a lezárás pillanatában egy domboru tetőt képeznek, s ha feltolatnak, valami nyiláson bemennek az asztal belsejébe.

Bräuhäusel ur maga körül gyüjtve személyzetét, diadallal állt meg az asztal előtt, melyből minden fiók ki volt már szedve.

– Látja ön ezt az asztalt; szólt Mikucsek urhoz intézve szavait.

– Igen is, látom, szólt az, félszemével intve. A másikkal nem láthatta, mert az be volt kötve.

– Ugy-e ezt már megvizsgáltuk?

– És nem találtunk benne semmit.

– Semmit?

– Épen semmit.

– Még gyanura való okot sem?

– Azt sem.

– Mikucsek, Mikucsek! Ön tapasztalt ember; de látni fogja, hogy a vén róka még is tovább lát. Ide nézzen.

Mikucsek ur annyira subordinálta magát, hogy még a kendőt is felemelte szeméről, hogy jobban lásson.

– Látja ön ezt a gömbölyü ernyő-födelet? Most ki van huzva.

– Igen is.

– Mostan pedig be van tolva.

– Az igaz,

– De hát hova lett most ez a födél?

Mikucsek ur megnézte az asztalt kivül, belül, alája bujt, ott sem látott semmit.

– Eltünt valahol a deszkák között.

– Ugy-e hogy eltünt a deszkák között. E szerint ennek az asztalnak van olyan rejteke, a hova a födél eltünhet. A hova a födél eltünhet, oda más is eltünhet.

– Ez valóságos igaz! Kiálta fel Mikucsek ur, tiszteletteljes bámulással főnöke leleményessége fölött.

– Ennek az asztalnak a hátulsó deszkáját fel kell feszitenünk. Monda Bräuhäusel ur, minden szónál, mintegy taktusra, egyet ütve tenyerével az asztalra.

Mikor már Kampós uram látta, hogy de most mindjárt szétszedik ám azt a tisztességes ócska butort, nem állhatá tovább, hogy meg ne kérdje.

– Ugyan tisztelt uraságok nem mondhatnák meg, hogy mit akarnak itten találni?

Bräuhäusel ur, látva, hogy áldozata már meg nem menekülhet, s kénytelen megadni magát, megfogá annak bekecsén az egyik leffentyüt s igy horkanta reá.

– Azt a bizonyos ébenfa ládikót, a mibe ön szokott leveleket rejtegetni.

– Hisz uraim, az itt áll az önök szemei előtt, csak hogy meg nem szólal.

A keresett szekrényke valóban ott hevert az asztal emelvényére téve, két kötet ócska kutyabőrös corpus juris között; ott senki sem kereste.

Bräuhäusel urnak az orra szemlátomást megnyult e fölfedezésre. Ők reggeli három óra óta délutáni háromig kutatnak égen földön valamit, a mi nyiltan ki van téve az asztalra.

Hogy emberi tévedését álczázza, hirtelen rárivallt Kampósra.

– Mi van ebben a ládában?

– Tessék megnézni. Itt a kulcsa.

– Miért van e szekrényke lepecsételve? Kérdé szigoru szemölddel Bräuhäusel ur.

– Azért, hogy valamit bele ne tegyenek, a mit nem én tettem oda.

– Mit tartalmaz e szekrény?

– Azért van uraságodnak a kezében, hogy nézze meg.

– Kinek a tulajdona? Miért van ide rejtve? Mi titka van e dugdosásnak.?

– Már megbocsásson tisztelt uraságod; ezek olyan kérdések, a mikre, ha kell, akármely törvényszék előtt megfelelek; de most, és itt, ennyi szájtátó embernek azt az orrára nem kötöm.

– Úgy? Nem akarja megmondani. Őrmester! Ez ember itt e percztől fogva fogoly.

Kampós uram egy cseppet sem volt megrémülve: a mint a csendőraltiszt odalépett mellé, Kampós, mint ki a szabályokat legjobban ismeri, egyetlen fegyverét, a csizmaszárba dugott fehérvári bicsakot elővoná s rendületlen nyugalommal és elszántsággal nyujtá át fogságra vetőjének: „fogja ön.“

Az által, hogy bicskáját önkényt átszolgáltatá, elég biztosan fejezé ki, hogy védelmezni nem akarja magát.

– Ön be fogja ez embert szállitani a városba, s ott őrizet alá teszi.

– Ráérek; majd kieresztenek; szólt szelid daczczal Kampós uram. Gyalog menjünk-e, vagy befogassak?

Bräuhäusel urnak már a nyelvén lebegett az a boszutöltő sententia, hogy gyalog kisértesse be a refraktáriust; de azután eszébe jutott, hogy ezt a mulatságot a kisérők nem köszönnék meg; annálfogva megengedé Kampós uramnak, hogy a tiszti lakba izenhessen, hogy a kocsis a lovakkal és a csézával rukkoljon ide; azután lelkére kötve az őrmesternek, hogy minden vagyonával felelős ez emberért, hóna alá vevé a szekrénykét, s indult volna kifelé, ha Kampós uram egy szerény ellenvetéssel még egyszer meg nem állitotta volna.

– Hát azután engemet azért méltóztatik elfogatni, a mi abban a szekrénykében van?

– No, és?

– S hátha abban a szekrényben semmi sincs.

– Semmi?

– Azért adtam oda a kulcsot, hogy bontsák fel; s ha már most uraságod ezt a szekrényt hazaviszi felnyitatlan; engem törvényszék elé állit, ott felnyitják a zárt és találnak benne egy nagy ürességet, majd meglássák az urak, hogy milyen nagy lármát csapok én ottan!

– Hát mit gondol ön?

– Azt gondolom, hogy elébb nézzék meg az urak, hogy van-e abban a ládában valami, a mit nagy triumphussal elvigyenek, vagy nincs; mert ilyen ládát kapni ám az esztergályosnál Pesten sokat, s nem hiszem, hogy ennek a puszta fájáért fáradtak volna ide.

Ez bizony igaz.

Nosza feltörék tehát a pecsétet; felnyiták a zárt, s feltárták a láda tetejét hivatalosan.

Akkor aztán megtudták, hogy van abban egy arczkép, mely egy fiatal huszárt ábrázol, ez a láda tetejére van belül illesztve, a fiókban pedig találtatik, mintegy husz darab levél.

– Kinek a képe ez? kérdezé Bräuhäusel ur.

– Ez Garanvölgyi Aladár, Garanvölgyi Ádám ur fogadott fia és rokona.

– S micsoda levelek ezek?

– Azok Aladár urfi levelei, miket minden évnegyedben ir Ádám urnak *steinból, a hol státus-fogoly. Tetszik a levelek boritékán látni, hogy azok mindennemü ellenőrségen keresztül érkeztek ide. Először elolvastattak a *steini vár-kormányzóság által, azután felküldettek Bécsbe a főrendőrséghez, ott megvizsgáltattak criticai és chemiai uton, nincs-e bennük titkos czélzás, kulcsos crytographia, vagy láthatlan tintával irt sorok? ezek nem találtatván, visszaküldettek ismét *steinba, onnan leküldettek a magyarországi főrendőr-igazgatósághoz s az által kézbesittettek az illetőnek; mindezek megpecsételve és vidimálva láthatók a leveleken.

Valóban Bräuhäusel ur és vizsgáló társai egy betüt sem találtak a leveleken, mely gyanura adhatott volna legkisebb okot.

– De hát minek volt akkor az a titkolózás? Minek dugdosták önök ide ezen leveleket?

Kampós uram vállat vonitott, elmosolyodva.

– Hát tetszik látni, hogy ezek a levelek valami idegen nyelven vannak irva; minthogy másképen nem lehet. Az én uram pedig azt mondá, hogy ő ilyen formáju betükkel egy házban nem hál; elégetni pedig nem akarta, mivelhogy az öcscse irta, tehát azt parancsolá, hogy dugjam el azokat valahol a házon kivül. Én e szerint, valahányszor az érkezett levél tartalmát elmagyaráztam előtte, mert ő kezébe nem fogta, mindjárt hoztam ide s tettem a ládába. Gondoltam, itt senkinek sem akadékoskodnak.

Bräuhäusel ur átkozottul dühbe jött e magyarázatra.

A ki csak távolról is hallott valamit a vén kurucz makacs szeszélyeiről, ezt a magyarázatot a legfőbb mértékben természetesnek fogja találni.

– Hallja az ur; rivallt Bräuhäusel, most már komolyan sarkára állva Kampós uram ellen. Ha az urak bolondok; ne tartsák bolonddá a hatóságot! Mit csinálnak az urak mysteriumot ilyen hitványságokból, s ide fárasztanak bennünket és engednek kutatni reggeltől estig, étlen, szomjan. Ez nem tréfa! Ilyen enyelgések nagyon közel zsurlódnak a hatóságok tekintélye ellen intézett törekvésekhez. Azért ezennel komolyan és hivatalosan megintem önöket, hogy jövőben minden olyan müködéstől óvják magukat, mely a közigazgatás intézményeire zavarólag hathatna, s az államföltételek legfelsőbbikét, a minden állampolgárnak együttes hatását a közrend és csend megszilárditására, ellenállhatlan előrehaladásában akadályozná; s ha ezuttal önök és vonatkozólag ön maga, minden egyéb tényleges és tettleges következményei nélkül a magukra idézett felsőbbségi szigor meghiusitási törekvésének, bocsáttatnak el a magányéletbe; ezt vegyék ugy, mint a hatalom kifolyásának azon kettős czélu irányát, mely a mig egyfelől a büntettek megtorlásában, ugy másfelől a megtérés bánatának szemléleténél, jól gyümölcsöző kegyelmezésben is nyilatkozik.

E czifra mondásból Kampós uram annyit értett, hogy „e szerint tehát nem vagyok többé fogoly?“

Bräuhäusel ur néma leereszkedés mozdulatával inte, hogy fel van oldva.

– Tehát fel vagyok oldva minden vád alól?

Mikucsek ur nagy boszusan csapta hóna alá a protocollumot. Ezért ugyan érdemes volt akkora ütleget kapni a szemére!

Mikor már induló félben voltak az urak, Kampós utánuk kiálta.

– Kérem uraim, még egy szóra.

– Nos, mi tetszik.

– Önök látják, hogy én már veszélyen kivül jutottam; a láda kezemben; semmi vád nem terhel; semmitől sem tarthatok. No hát már most tudják önök meg, hogy igen is van ebben a ládában valami, a mit még nem láttak.

Azzal egy sarkát megnyomva a láda födélnek, hirtelen fölpattant az arczkép porczellán lapja, s mögötte volt látható nehány sürűn vékony szalmapapirlap.

Mikucsek ur megint nagy örömmel vette elő a protocollumot. – Mik azok?

– Mik? Tud valaki itt magyarul? Nem? Annál jobb. Már most tehát csakugyan mégis be kell engemet kisértetni a városba, mert én itt el nem fogom mondani, mi van e levelekbe irva. Én akarom, hogy ezt minél magasabb urak megtudják. Hol van az az őrmester? Barátom, itt a szekér, van-e kézre való vas? Kössön meg szaporán, aztán menjünk.

Kampós urnak értésére adatott, hogy nem fog ugyan megvasaltatni, de aztán el ne szökjék; ő pedig csak arra kérte még a nagyságos urakat, hogy a kályhákat megint rakják össze, s aztán mindent jól bezárjanak, a kulcsokat adják át a kulcsárnak; azzal kisérőit felszedve magához, a szekérrel sok szerencse-kivánás közben eltávozott.

– Ördöngös ficzkó! Dörmögött utána Bräuhäusel ur. Ördöngös ficzkó! – Az lett volna még nagyobb ördöngösség, ha érteni lehetett volna, hogy miért jelentette fel azokat a már megmenekült rejtett iratokat? meg, hogy mi lehet azokba irva? Hanem hát Bräuhäusel ur annak oka nem volt, ha a világfolyását intéző bölcsességnek ugy tetszett, hogy a Bábeltornya épitésekor a pallérok a kőmüvesek nyelvét ne értsék.

– Ördöngös egy ficzkó!

Hanem már most csakugyan ideje volna, ha az ebédre gondolna valaki, mert ide-stova este lesz.

Oh van gondoskodva e felől!

Ankerschmidt maga ugyan nincs itthon, de Misz Natalie tudja, mivel tartozik a ház hasonló helyzetben ily ünnepélyes vendégeknek? valamint azt is, hogy a Hof-Schematismus szabályai szerint kit miféle kanál illet meg. Annálfogva a kis Gyuszi (mert a vadászt magával vitte a lovag) már tizenegy órakor (Staatsvizit órája) e következő utasitást kapta: „lemégy az ócska kastélyhoz, a hol az urak vannak, azt az urat, a melyiknek három csillagja van, meghivod ide fel a kastélyba ebédre; a másik két urnak, a kiknek egy csillaguk van, tudtára adod, hogy az inspector urnál van számukra teritve; a csendőröknek is megmondod, hogy majd az ispán háznál kapnak enni.“

Le is jött Gyuszi ez üzenettel a motozott házig legalább tizszer, de az ajtóban állt egy mérges fegyveres, a kinek az volt adva utasitásul, hogy egy lelket se bocsásson se ki se be; s az Gyuszit is léleknek nézve, mindanyiszor rárivallt keményen: Czurukk! s előkészületeket tett rá, hogy közelités esetében arra a hegyes vasra felszurja, a mi a puskája végén van, mire aztán Gyuszi legelőször is megfutamodott, haza szaladt, s elmondta, hogy őt nyársra akarták huzni.

Misz Natalie másodszor is visszaküldé, azon parancscsal, hogy ha az őrhöz ér, tegye magát állásba, sipkájához a kezét s mondja el neki, hogy miért jött? majd akkor beereszti.

A világ folyását rendező hatalmak azonban ugy intézék a dolgot, hogy az őrt-álló csendőr ne értse azt a nyelvet, a min Gyuszi beszél, levén ő becsületes cseh ember; azért is ez azt most már kémnek gyanitva, nagy toporzékolva kergeté el ujra „nem takarodol innen, te spion!“

Már harmadszor, a hogy messziről meglátta Gyuszit, előre fenyegette ököllel, hogy „gyere csak közelebb.“

A negyedik visszajövetelnél neki toporzékolt, ugy kergette el.

Az ötödik kisérletnél ravasz fogást tett, meghuzta magát az ajtó mellé s a mint Gyuszi jött az ebédre hivással, hirtelen nyakon ragadta, jól felpofozta, s megtépte az üstökét.

De azért a kis Gyuszinak még vagy négyszer meg kellett kisértenie a vizsgáló urakhoz való juthatást. Egyszer a ház háta mögé került, hogy majd az ablakon kiált be nekik; az őr onnan is elkergette; majd meg azt gondolta ki, hogy felmászik egy gesztenyefára s onnan mondja meg, hogy miért küldték? De már ezen rajtakapatva, csakugyan megtelt a mértéke; a haragos vitéz lehuzta a fáról, s gallérjánál fogva bevitte a nagyságos urak elé; jelentve, hogy itt fogott egy veszedelmes kémet, ki már tizedszer akar áttörni a vesztegzáron. Gyuszi rugdalozott kézzel lábbal.

– Hát te gazember, mit akartál? förmedt rá egyszerre mind a három ur. Szegény kis Gyuszival jó hogy valami nem történt, a mint három ilyen kerékbeforgó szempár vette kereszttüzbe s minden oldalról azzal biztatták, hogy megeszik. Szerencséje, hogy eszébe jutott, a miért jött.

– Az urakat kell ebédre hivnom.

Oh egyszerre milyen gömbölyüre nyilt mind a három haragos ábrázat; hogy megczirogatták a kis ficzkó pofácskáját mindnyájan: „derék kis fiu! hisz ez a lovag ur kastélyából való cseléd.“

Azzal aztán egyszerre mind a hárman neki az ártatlan csendőrnek, ki még egyre fogta a fiu gallérját, annak aztán volt mit hallani „ügyetlenségről, eszetlenségről, stb.“; szerencséje, hogy nem értett belőle semmit. Az szegény tán maig is töri rajta a fejét, hogy mi megoldása lehet e rejtélynek?

– Megijedtél kis fiacskám? – szólt Bräuhäusel ur, ismét Gyuszihoz fordulva, kinek arczán barázdákat vont a sirás, mint a záporpatak az agyagföldön. Megijedtél nagyon?

– Az ám.

– A nagyságos ur küldött?

– Nem a küldött, mert a nincs itthon, hanem a Misz küldött, hogy nem akarnak-e ebédelni?

– Oh igen. Csókoljuk a kezeit, kis fiam, modd meg, mindjárt megyünk.

– Az ám. Dehát melyiknek van három csillaga?

A vizsgáló urak tudniillik a nagy munka után, hogy torokgyikot ne kapjanak, shawljaikat nyakukra tekergették, s igy az eltakart gallérokról Gyuszi nem tudta elintézni, hogy kit hova hivjon.

Bräuhäusel ur elértette a kérdést. Oh Bräuhäusel ur nagyon tapintatos férfiu, s mindjárt tekintélyes előlépéssel mondá.

– Én vagyok a chef, fiam, én vagyok.

– Hát a másik kettő az egy csillagos, ugy-e? Ezek meg a puskával a csendőrök. No hát; tiszteli alássan a csendőr urakat a Misz, hogy számukra a kastélyban van a diner servirozva; az egy csillagos urakat szivesen látják az inspectornál ebédre, maga meg azzal a három csillaggal, ha éhes, hát elmehet az ispánhoz.

– Hehehe! te kis szamár; megforditva izenték: engem hittak a kastélyba?

– Igen is, hiszen ugy mondtam.

Ezzel Bräuhäusel ur elosztva az illő utasitásokat alárendeltjei között, engedett kit-kit saját utján távozni a természet kivánalmainak kielégitési czélja felé, mig ő maga a kis Gyuszi által vezetteté magát a kastélyba; utközben a kiállott szenvedésekért megajándékozva a hű apródot egy ujdonatuj, a pénzverdéből épen most kikerült fényes krajczárral.

A min azután Gyuszinak sok bámulni és észlelni valója maradt, sehogy sem birván azt megegyeztetni magában, hogy miféle csodálatos pénz lehet az, a mi kicsiny hija, hogy aranyból nincsen; aztán mégis az van rá nyomva, hogy „egy krajczár.“

Bräuhäusel ur a salonba lépve, a tulsó ajtón szemközt jönni látá Misz Nataliet és a két házi kisasszonyt. Bogumil, vagy Straff, nem volt jelen; ő még tegnap elment a Tiszára vadászni, hogy jelenléte által semmi ismerős viszony közte és a vizsgálók között még csak gyanuba se jöhessen. Bräuhäusel ur is ugy tett, mint a ki e jeles férfiu világonlételéről még eddig értesülve nincsen.

– Ezerszer engedelmet kérek nagysádtoktul azon eredeti quiproquoért, a mi a kis apróddal történt; kezdé a bevezetést Bräuhäusel ur, igen mulatságos themája levén hozzá. Az őrök kémnek nézték szegénykét s elébb elkergették, azután meg elfogták; szerencsére, hogy interveniáltam, különben még ő is elővizsgálati fogságba kerül.

– Reménylem, hogy küldetése mentségül szolgált: folytatá a kegyes enyelgést Misz Natalie.

– Arra a küldő neve is elég volt. Bókolt vissza Bräuhäusel ur; udvariasan foglalva helyet jobbról Misz Natalieval, balról Eliz kisasszonynyal, szemközt a levessel és azontul Hermine kisasszonynyal levén határos.

Legkellemetesebb szomszédság! Főleg az apró kolbászkás és gombóczkás leves. Ez a szakács jól látszik tudni, hogy milyen levest kell olyankor főzni, mikor házmotozó főnök jő hivatalos ebédre, a ki hajnaltól estig nem nyelt mást, mint port és gorombaságot.

– Kellemetlen foglalkozás az ilyen! Kérdé Misz Natalie a derék urat, midőn az letevé kanalát s száját megtörülte.

– Óh, én már szokva vagyok hozzá. Ilyen országban, mint ez, elkerülhetetlen; mindennapi dolog. Nem a fáradság a fő itt, hanem az örökös vigyázat, ezeknek a furfangja által tévutra nem vezettetni, leleményes ravaszságukat hasonló leleményességgel lefegyverezni; keresztkérdésekkel a legmakacsabból kivenni a valót. Óh ez valódi szenvedély! De aztán talentum kell hozzá! Igazi specificus talentum; a milyen keveseknek van. Óh nagyon keveseknek!

A ragyogó arcz mondani látszott: de én azon kevesek közé tartozom.

Bräuhäusel ur igen természetes ovatosságnál fogva, a kérdéses szekrénykét ide is magával hozta, nem bizhatá másra: egy főnöknek gyanakodónak kell lenni subalternusai ellenében is. A csinos faragványu ládikó természetesen nagy mértékben magára vonta a hölgy-társaság kiváncsiságát, a mi a főnök urra nézve nem is kellemetlen, sőt inkább alig várta, hogy valaki által e tárgyban interpelláltassék.

A várt felszólitás nem maradt el.

– Talán e szekrényke is a felfedezésekhez tartozik? Kérdezé Misz Natalie; a székre tett tárgyra mutatva, melyhez oly figyelemmel viseltetett Bräuhäusel ur, hogy szinte megkinálta a kezében levő mártással: „ne adjak elébb önnek.“

– Óh igen. Igen. Épen azt kerestük s nagy fáradságba került megtalálnunk. Valóban furfangosan volt elrejtve. Nagyon fortélyosan. Hanem végtére is „Argusnak száz szeme van!“

(Bizonyosan Mikucsek ur is ugyanezt mondta ez alatt oda lenn Maxenpfutschéknál, csakhogy ő nála 99-et a százból kiütöttek, mert csak egy maradt.)

– Veszélyes tartalmu iratok bizonyosan? Kérdezé misz Natalie.

– Azok is, és egy veszélyes ember arczképe.

– Veszélyes arczkép!? – De már azt mind a három hölgy látni akarta; s valóban nemének nagy megtagadása lett volna mindháromnál, ha nem akarta volna.

Bräuhäusel ur lekötelezni vélte házi kisasszonyait, ha kivánatuknak enged, s felnyitá előttük a szekrénykét.

– Ah! Nem rut fiatal ember! – Csak hogy kissé daczos kinézése van. – Ez a nagyon sürü szemöldök valódi banditai kifejezést ad ez arcznak. Nekem valóban félelmesnek tetszik.

Ez észrevételeket összevissza a misz és Hermine tették; Bräuhäusel ur mind a kettőnek igazat adott.

– És e levelek itt?

– Ezek nem valami különösek. Ezeket az urfi irogatta valami nagyon biztos helyről, a hol jó gondviselés alatt van. Hanem a mi legfőbb mértékben veszélyes, az ez arczkép alatti rejtekben van. Ha az ember itt megnyomja, az arczkép kiemelkedik s találjuk alatta e levelkéket finom papirra irva; az aláirott névből látható, hogy az öreg Garanvölgyi Ádám sajátkezü iratai.

Bräuhäusel ur legkisebb kétséget sem tartogatott, hogy e jó érzelmeiről ismert családnál azon gyanus iratokat kiváncsi hölgyeknél kézről kézre engedje járni; hisz ugy is idegen nyelven vannak irva, nem értenek belőle semmit.

Mit tudhatta ő, és mit tudhatták a ház őrei mind, hogy van egy tagja a lovagi családnak, ki arató lánykákkal a mezőkön, kertész leányokkal a kertben; parasztasszonyokkal az udvaron azon merényletes törekvésben működik régóta, hogy e nyájas, barátságos idegen nép nyelvét megértse? hogy Eliz kisasszony másfélévi ittlét alatt már magyarul ért.

E veszélynek teljes tudatlanságában senki sem ügyelt arra, hogy az alatt mig misz Natalie oly hosszasan magyaráztatja magának Bräuhäusel urral, hogy akadtak rá e rejtekre, hogy nyitották fel, hogy kapták rajta ezen és amazon Kampós uramat? mi lesz már ebből? Lehet e félni valami nagyobb krawalltól? jó lesz e Maxenpfutsch urat felrendelni éjszakára a kastélyba puskával? Nagy szerencse-e, hogy e cabale felfedeztetett? – hogy e kedélyes rémledezés alatt Eliz egyet azon teleirt vékony levelkék közül olyan sokáig elnézeget. Ki sejtette volna azt, hogy ő e levél sorait is érti?

Nem, nem ügyelt rá senki. A gyermek bámészkodik.

Az pedig, a mit a gyermek olvasott, ez volt.

„– Kedves, szeretett, felejthetlen fiam. Mire te ismét meglátod a szabad eget, én már akkor régen nem látok a szemfödelen keresztül semmit. Ha rajtad kivül és azon, kit megbiztam, más valaki meglátná e leveleket, azt mondaná: bolond vagyok; egy öreg ember, ki szerelmes leveleket ir – egy arczképhez, s elküldözi leveleit – egy arczképnek! Ki értene meg engem? Élő testedhez irjak-e inkább? levelet, a mit elébb minden porkoláb elolvas, ugy adják kezedbe. Irjak-e bele dolgokat, miket megirnom szabad volt: vagy veszélyeztessem azt, hogy görcsösült kezem rászalad egy keserü szóra, a mi lánczodat még nehezebbé teheti, vagy eláruljam feljajdulásommal, hogy én vagyok benned százszorosan büntetve, hogy együtt ülök veled fogva, hogy a mi neked hiányzik, magamtól is megtagadom; hogy a mikor te egyedül vagy, én is egyedül vagyok; de lelkemben ott ülök melletted, hideg fekhelyed előtt s lánczod egyik végét én hordozom? Nem szabad ezt megtudni senkinek, még neked sem; csak majd akkor, ha vége lesz. Te már akkor ősz ember, én pedig hideg por. De azért meg kell tudnod, akkor is, mennyire szeretve voltál. Rendelkezéseimet, mik javadra vannak, ide rejtém. Titkolnom kelle azokat és dugdosnom, mert ha magam körül tartanám, az atyafiak, kik már életemben örökséget, osztályt csináltak vagyonaimból, ezeket okvetlen elsikkasztanák, mihelyt szememet lehunytam; e levelekből megtudsz mindent, a mi téged érdekel. – Ez alatt én számlálom a napokat: azoknak vége tul van azon a határon, a meddig az én életem terjed; a hajótörött a tenger közepén tudja, hogy ezer mértföld a part, hanem azért átöleli a tört deszkát és uszik.

– Szabad kérnem azt a levelet, Eliz kisasszony! szólt Bräuhäusel ur…“

– Óh kérem. – A felrezzent leányka kiejté kezéből az iratot.

– Oly figyelemmel nézte, mintha olvasna belőle.

– Olyan különös irás.

– Nagysád könnyezni látszik.

– Óh nem; valami esett a szemembe. Bizonyosan egy szem porzó pattant bele erről az irásról.

– No az talán nem lesz mérges. Kár volna ily szép szemekért.

Pedig bizony e szép szemekben már azon irás mérge kárt tett.

Ki gondolt volna arra?

Bräuhäusel ur megszámlálá a leveleket, ha meg vannak-e? Egy sem hiányzott s azután jónak látta azokat ismét visszatenni rejtekhelyükre s a ládikót elzárni.

Hanem már ezután kénytelen volt balfelőli szomszédnéja helyett is maga enni; mert annak semmi sem izlett többé; – hogy olyan nagy baj a szemben az az egy szem porzó!

Most nézzünk egy perczre Kampós uram után.

Ráérünk addig, a mig tisztelt uraink ebédjöket végzik.

„Igen! Könnyü nekik! ők leülnek a kész ebédhez. A szegény embert meg dolgára küldik, azt se kérdik tőle, hogy falt-e már valamit? Egész nap szaladni, mint a kutya, este meg lefeküdni étlen, mint a ló, éjfélkor megint fölkiabáltatni, mint a bagoly!“

Ez érzékeny panaszhangok azon emberséges csendőrkáplár ajkairól fakadának, kinek feladata volt, Kampós uramat, in flagranti beszállitani a székvárosba.

Kampós uram csendesen pipázva hallgatá a panaszt és nem talált számára vigasztaló szókat.

Annál inkább helyeslé azt másik két utitársa, kik szinte erősen álliták, hogy mikor az ember reggeltől estig nem eszik, akkor hadi lábra állitott napizsoldot kellene huzni.

Kampós uram nem szólt bele a beszédbe.

– Hát maga nem éhes? szólitá meg a kasznárt végre elhatározott hangon a káplár. Kampós uram értette a kérdést.

– Van ám itt az ut mellett egy csárda, a hol kapni egy pohár bort, meg egy kis paprikást.

– De nem árulja el valaki?

– Én, tudom, hogy nem.

A példálózásnak utóbb is az lett a vége, hogy a mint a „Megitató“ csárdához értek a szekérrel, káplár uram széttekintett, senkit sem látott; megállitatá a kocsit s azt az inditványt tevé, hogy ha Kampós urnak nem volna ellenére, talán betérhetnének ide egy ital borra.

Kampós ur engedett a közohajtásnak s betért három kisérőjével a csárdába.

A nagy ivóteremben, a hosszu asztal végén ült egy kondás viseletü ember, ki egy ötitczés kulacsból iszogatott, s falatozott paprikás szalonnát a szüre ujjából.

Mi már láttuk egyszer ezt az embert. Maxenpfutsch ur aligha rá nem ismerne benne arra a bizományosára, a ki azóta is mindig jön a yorkshireikkel. Valószinüleg az a darab szalonna is azokból való.

Káplár uram előtt gyanusnak tetszett ez az ember. Mikor egyszer lehajolt, hogy elejtett kését felvegye, a káplár inte két legényének, hogy fegyvereiket tartsák kéznél. A kondás azonban lehajoltában folyvást feléje sanditott s észrevevé az intést. Láthatta, hogy itt most bajba jutott.

– Isten jónap, vitéz uraim! szólt rájuk köszöntve a kulacsot. Hallották-e kegyelmetek Szemes Miskának a hirét?

– Nagyon is!

– No hát az a Szemes Miska én vagyok! szólt a kondás felállva egész magasságában a lóczáról. Majd a mestergerendát érte a süvegével.

A csendőrök fegyvereiket emelték. A szegény legénynél nem volt egyéb egy baltánál, azt is kihuzta a szűre szijjából, a hol lóggott s ledobta az asztal alá.

– Ne tessék ellenem készülni. A vége felé vagyok már. Meguntam a világkerülést; eddig is csak attól féltem, ha megkapnak, sok időre becsuknak; de a héten olvastam, hogy ki van hirdetve a statarium, már most megadom magamat; mert tudom, hogy könnyen elbánnak velem. Mennyi dij van a fejemre téve, káplár uram?

– Halva kétszáz, élve ötszáz forint.

– No hát káplár uram, ötszáz forint nyomja a markát! pedig ha akarnám, még a szalonna evő késemmel átmetszhetném a gégémet, s háromszáz forintja bánná. Hanem hát tegyen már most annyit értem, ha már annyi pénzt nyer rajtam, töltesse meg a kocsmárossal a kulacsomat; nézze milyen száraz már az Isten adta, egy csepp sincsen benne.

S a felforditott kulacsból csakugyan cseppenve sem jött elő semmi.

– Legalább iszom addig, a mig ihatom; leiszom a magam bőrére vagy egy forintot. Tizenkét krajczárost mér a csárdás, ötitczés a kulacs, ez épen egy forint. Ugy-e káplár uram, azt az egy forintot nem sajnálja egy szegény legénytől, a ki ötszáz forintos fejet ad a markába ingyen?

A káplár átlátta, hogy igen jámbor ördöggel van dolga; a ki már meg akar halni, s veszködtében humorizál, a hogy azt anekdotás könyvekben sokszor olvashatni.

– Jól van! Korcsmáros! Töltse meg e ficzkó kulacsát.

A korcsmáros szemük láttára tölté egy bádog tölcséren keresztül a kancsó bort a kotyogó kebelü kulacsba; mely is száján tulbugyborékolván, Szemes Miska felkapá azt s olyat huzott belőle, hogy megfogyott husz percenttel.

– No káplár uram, igyék hát ebből kegyelmed is egy szegény veszendő betyár lelkeért egy tust! szólt Miska, megtörülve a kulacs száját s odanyujtva elé.

A káplár vonakodott.

– Vagy ugy? Az urak nem isznak a kulacsból, hanem klázliból.

Azzal mind a háromnak szépen kitölté a poharakba a bort; ugyanabból a kulacsból, a miből maga is ivott, azután megint megtörlé a kulacs száját ingujjával s Kampós uramnak is tölte: „Kegyelmed is igyék egyet szegény lelkemért, nagy uracskám: ugye maga komiszárus?“ (Pedig tudta jól hogy kasznár.)

És azután ismét ivott a kulacsból, annak bizonyságára, hogy nincs benn méreg, sem altató.

Azután nagy resignatióval kérte a csendőrök egyikét, hogy már most hát huzza rá a keztyüket a kezére: értette alatta a kézbilincseket; miket a megszólitott a káplár egy intésére elő is vett tarsolyából. Szemes Miska aztán keresztbe tette két keze csuklóját s engedte kegyesen összecsatoltatni; csupán arra kérve feldiszitőjét, hogy majd aztán, mikor megszomjazik, akkor itassa meg.

Káplár uram öröme most már határtalan volt e jó fogás következtében; a kitüzőtt dij, a dicsőség; gradus ad majora! érdemrend! hivatalos ujságban s aztán európaszerte hirdetés, hogy ő volt az, a ki a hirhedett Szemes Miskát elfogta. Ki volna az, kit ennyi fény el ne széditene?

Minél fogva káplár uram nemcsak a kulacsba töltetett bort, hanem az egész vendégséget mind saját erszényéből fizeté ki a csaplárosnak, sőt vége felé annyira vitte a generositást, hogy fagylaltot is parancsolt, de a mi szerencséjére nem volt a csárdában.

Ilyen jó fogással szaporodva, félórai időzés után ismét visszatértek a szekérhez: s most már hatan ültek rajta: elől a kocsis és egy csendőr; azoknak háttal a megvasalt betyár és egy másik csendőr, a hátulsó ülésben Kampós uram és a káplár.

A kocsis lovai közé vagdalt; esteledni kezdett az idő; a láthatár lilaszinbe borult már; s sürü köd kezdett kelet felől terjengeni; melyben mint ezüst erdők maradoztak el a zuzmarás ligetek; az égen lármás varjucsoport vonult a város felé. „Károg a holló, káplár uram!“ dünnyögé Szemes Miska; káplár uram pedig nem felelt rá, hanem dülöngélt Kampós uram vállára, mint a ki nem birja a fejét.

Hasonlóul cselekedett a másik két csendőr is a betyár és a kocsis mellett. Mire a mezőn kinnjártak, aludt mélyen mind a három.

Szemes Miska ekkor szép csendesen kihuzta a két kezét a békóból, mintha csak téli keztyü lett volna az rajta, s a mint egy hidhoz értek; megszólitá a kocsist:

– Állitsd meg a lovadat öcsém. No nagy uram; köszönöm, hogy idáig elhozott, már most innen majd odábbtalálok magam is. Aluszik ám ez mind a három. Dupla oduja van a kulacsomnak: valahányszor megtörlöm a száját, egyet forditok a csapján, ugy adom másnak. Nagy uram velem ivott, a többiek az altatóból. Csendes jojczakát kivánok.

Azzal keresztül vetette magát a lőcsön; s egy percz mulva, eltünt az út-árok rekettyéi között.

Kampós uram vállat vonitott; nem volt rábizva, hogy utána szaladjon.

Nem is tett egyebet, mint hogy a köpönyegébe huzta magát s oldalt feküdt a saraglyában, s gondja volt rá, hogy mikor a csendőr-kaszárnya udvarán megállnak, ő legyen az utolsó, a kit álmából életre tudnak ránczigálni.

A felocsudott káplár és a két közvitéz elébb bámulva nézett körül, hogy hová lett Szemes Miska? azután az előbbi erszénye tartalmát kezdte számlálgatni. Biz abból hiányzott az a forint, a mit Szemes Miskáért kifizetett a „Megitató“ csárdában.

A vakmerő gazember még arra vetemedett, hogy az üldöző hatalommal fizettesse ki a borát.

Annyi életphilosophiája mind a háromnak volt, hogy egy szóval sem hozta elő Szemes Miskát.

A jószágára hazatérő Ankerschmidt épen szemközt találkozott a már visszatérő vizsgáló küldöttséggel.

El is bámult nagyon a nagy fegyveres kiséreten, mely Bräuhäusel et consortes postakocsiját követé; de különben is kénytelen volt megállitani lovait, mert a tisztelt urak, messziről megismerve fogatát, szinte megállapodtak, s leugrálva kocsijukról, odajöttek Ankerschmidt hintajához megköszönni a szives fogadtatást, melyben házánál távollétében részesültek.

– Mi a gutát? uraságtok hajtó-vadászatot tartott a faluban?

Első gondolatra azt hitte, hogy a lengyeléért jártak ilyen erővel.

– Igen is és teljes sikerrel. Méltóságod nem is sejté, milyen veszélyes titkokat rejtett a kastélya melletti ócska épület.

– Ah dehogy. – Garanvölgyi volna tán compromittálva?

– No iszen majd ki fog derülni. Eddigelé csak a kasznárja tétetett vizsgálati állapotba.

– Jól van; örülök, hogy szerencsém volt, magamat ajánlom.

Ankerschmidt boszusan veté magát hintaja. ülésébe s tovahajtatott. Ha az ócska házban motozás történt; ugy azt feladásnak kellett megelőznie. Feladó pedig csak egy ember lehetett: – a jöttment. Ankerschmidt igen kiméletlen szemrehányásokat tett magának, a miért ezt az embert az első bemutatás után rögtön el nem pusztitotta a háztól; hanem még odafogadta zongoramesternek. Mikor az asszonynép ugy pártfogolta.

Már most ebből mi lesz? Ha az öreg Garanvölgyi valami ügyetlenségbe belemártotta magát, az által fogságban ülő öcscsének sorsát vetette hátra. Süljön ki rá valami összeesküvésféle, akkor aztán rosz idő lesz a folyamodásra.

Különben is elég keserü tapasztalás, hogy épen azok hagyják el a szerencsétlen embert, a kik hozzá legközelebb állnak. Ez az asszony, az eljegyzett mátka nem akarja a vőlegényéért tett folyamodást benyujtani. Az ember nem hinne ilyesmit, ha nem tapasztalta volna. Már most mit csináljon a lovag ezzel a folyamodással zsebében? Kivel adassa be? Még ha az öreg Garanvölgyi rávehető volna is, várhatna-e attól sikert épen most, midőn maga is vizsgálat alatt van?

És akkor aztán a lovag nem birta elhatározni magában, hogy nemes méltatlankodását mily mértékben oszsza fel Pajtayné és Bogumil között? mert ha az egyikre kidühöngte magát, akkor igaztalanságot vélt elkövetni a másik ellen, hogy arról az alatt megfeledkezett.

Alig várta, hogy haza érjen.

A legelsőhöz, a ki podgyászáért kocsijához jött, az volt az első szava:

– Itthon-e a zongoramester?

Miután megtudta, hogy az ifju ur a vadászatról ma reggel megérkezett, sietett fel szobájába.

Még le sem rakhatta uti öltönyét, midőn a kis Gyuszi jött hozzá azzal a kéréssel, hogy tiszteli a misz a méltóságos urat, ha érkeznék egy igen komoly szóra a terembe jönni.

– Mi a patvar komoly szava akar lenni a misznek? Komoly szó? Mintha én valami tréfás ember volnék, a ki mindig humorizál? Majd nagyon is komolyan fogok beszélni, attól tartok.

A teremben egyedül várt az érkező lovagra a misz, kinek ez ünnepélyes alkalomra a l’anglaise fürtei voltak, hogy arcza még hosszabbnak és tragikaibbnak lássék.

– Mi tetszik misz Natálie? Mi közleni valója van velem?

– Lovag ur, szólt a misz, baljóslatu hangon, minővel a hajdankor Pythonissái zenditék meg dodonai körmondataikat. Legyen ön készen egy igen rosz hirre, mely kegyed nemes szivét nagyon meg fogja háboritani.

– Nos? mi az? Csak egyenesen rohamra! Nem szeretem a hosszas tiraillirozást.

– Házánál egy áruló van.

– Tudom, az ördögadtát! Ne is mondja tovább. Mindenről értesülve vagyok. Az utban megtudtam.

– Lehetséges-e? Én titkolni akartam.

– Azt elhiszem; hanem majd dobra ütöm én, ne tessék félni.

– Uram, gondolja meg ön; hogy családjának jó hire megőrzendő.

– De isz azt meg is fogom őrizni. Azt ugyan nem engedem mondatni, hogy Ankerschmidt házánál olyan ember vehet lélekzetet, a ki titkos áruló.

A misz kérleléshez fogott.

– De uram, mégis gondolja meg, ön családjának tagja.

– Nem tagja e percztől fogva, esküszöm, nem tagja. Elkergetem még ma. Kiadom a parancsot, hogy ha még egyszer udvaromba jön, ostorral verjék el.

– Az Istenért, uram, önnek kedvencze.

– Nem az én kedvenczem, ördög teremtettét! a ti kedvenczetek! én régóta tudtam, hogy csal, de elnéztem a ti kedvetekért. Hanem már most idáig vagyok vele. Ebben az órában el fogja hagyni a házat; majd megmutatom én, hogy micsoda statárium tudok én lenni házamnál, ha azt valaki meggyalázza.

– No uram, felhevült állapotban még is ne tegyen semmit.

– De pedig ebben a helyben állva fogok tenni mindent; ebben a pillanatban. Héj Gyuszi!

A misz erre a szomszéd szobából segélyül hivta Hermine kisasszonyt, hogy az is segitsen a papa indulatját lecsendesiteni.

– Kimélje uram. Gondolja meg.

– Ne féljenek olyan nagyon. Nem verem pofon, még csak meg sem szidom. Nem én, még csak egy goromba szót sem szólok neki; de már azt csak engedjék meg excellentiáitok! hogy ha valaki érdemetlenné tette magát arra, hogy velem egy födél alatt lakjék, annak nagy nyájasan megmondhassak annyit, hogy „édes lelkem, ott az ajtó, künn a hintó, karsamadiner.“ – Gyuszi! Küld ide a zongoramestert!

– Hogyan? ő előtte? Kérdé a misz.

– Ő előtte, hát persze, hogy ő előtte. Nem szoktam én az ilyesmit levélben elvégezni. Nem beszélek én senkiről roszat titokban, hanem ha mondok valamit, tudja meg minden ember. Azért adott az Isten akkora hangot, hogy az utczára is kihallik. Jön-e már az a zongoramester?

Jött már.

Straff ur mosolyogva lépett be a szobába, mint a ki semmit sem gyanit, s örvendeni kezdett a haza érkezett lovag láthatásán, a minek azonban egyszerre véget vetett Ankerschmidtnek egy borzasztó kiáltása, mintha egy en carriere vágtató lovasezrednek kiáltaná a vezényszót.

– Megállj!

Erre csakugyan meg kellett állni, mert a lovag a kezét is kinyujtotta, még pedig ökölre fogva.

– Hallod-e te – ember! Tegnap Garanvölgyi házában hivatalos motozás történt. A feladás a te munkád volt. Én feladóval egy házban nem lakom. Jobbra át! Indulj!

Mint kik villámcsapástól szédültek el, ugy meredt el minden jelenlevő e katonás napiparancsra. A két hölgy egymás kezét kapta meg ijedtében; mig Straff mellére tette tenyerét, s ujjait esküre emelve, valami retteneteset akart mondani.

– Zsinórra a kéz! – ordita rá a lovag, mikor látta, hogy ez esküdni akar. Mit mondtam? – Jobbra át.

Straff átlátta, hogy nincs haladék, azért hirtelen abba hagyott minden védelmet s most már csupán azon volt, hogy a hölgyektől vehessen búcsút áhitat és lemondásteljes hajlongással; keserü sohajt fojtva vissza keblébe.

– Indulj! Indulj! Mondtam már! semmi egyéb! kiabált türelmetlenül a lovag; mire Straff csakugyan jónak látta az ajtóig hátrálni; ott azonban még egyszer visszafordult s fenyegető gunynyal intézé e szavakat Ankerschmidthez.

– Ezért még meg fog ön engemet emlegetni!

E szóra Ankerschmidt, a mint a düh tetőpontján állt, hirtelen visszanyerte hadvezéri phlegmáját, s önfeltaláló humorral fordult az ajtófélnél álló kis apródkához.

– Gyuszi! Lökd ki azt az urat az ajtón.

És Gyuszi, ki mindössze csipőjéig ért annak a nagy magas szál urnak, erre a szóra, mint azok a kis oroszlánforma ölebecskék, a miknek mind alakjuk, mind bátorságuk oroszláni, csak épen termetük mignatüre hozzá; gyorsan rohant neki Straffnak, s neki feszitve két kezét amaz hátának, bámulatos praecisióval hajtá végre a parancsolt műtételt. Magány boszu is dolgozott nála.

Valamivel jobb kedvü néző közönség ezt a jelenetet bizonyosan megtapsolta volna.

E jelenet alatt Hermine kisasszony elfutott a teremből; érzékeny szive lehetett, mely nagyon megsajnálta a más megaláztatását.

Hanem misz Natalie ottmaradt. Arcza még halaványabb volt mint egyébkor, elkékült ajkait összeszoritá s oly dühvel nézett Ankerschmidtre, mint egy mérges kigyó, mely harapáshoz készül.

– Méltóságos ur: szólt, dühét nehezen tiporva vissza. Ön csalódni méltóztatott. Az árulás mélyebben gyökerezik ön háza szentélyében mint hogy azt ilyen könnyen kitéphetné.

– Kedves misz, ne beszéljen virágnyelven, hanem mondja meg, ha jobban van értesülve: ki volt hát az, a ki Garanvölgyit feladta? mert csak ettől a háztól adhatta őt fel valaki. S ha nekem bebizonyitja, hogy nem ez a csavargó volt az; hát én utána megyek s bocsánatot kérek tőle: „ne haragudjál barátom csavargó!“

– Nem az a kérdés uram: ki adta föl Garanvölgyi Ádámot, ki nem?

– De az a kérdés! Hát mi volna a kérdés?

– Mi köze ön házának Garanvölgyi nevéhez?

– Mi köze? az a köze, hogy ő politikai és csatatéri ellenfelem; s én nem engedem, hogy azt mondhassa felőlem, hogy én kémnek jöttem ide mellé lakni.

– Még gonoszabbat is fognak ön felől mondhatni méltóságos ur. Azt, hogy azért jött ide mellé lakni, mert összeköttetést akar vele kezdeni.

– Nem értem. Miféle összeköttetést? Conspiratiót ért?

– Ó nem.

– Van talán leánya az öregnek, a kinek udvarlok, hogy elvegyem?

– Neki nincs, de van önnek.

– S valaki arra a gondolatra fog jönni ugye, hogy valamelyik leányomat az öregre akarom erőtetni feleségül?

– Oh nem méltóságos ur, de Garanvölgyinek van egy fogadott fia, ki mint statusfogoly börtönben ül.

Ankerschmidt azt hitte, hogy a hir gyorsabb volt, mint az ő lovai. Ezek itthon tudnának már valamit az ő szándokáról, a mit a fővárosban csak tegnap mondott el másnak?

– Hogyan tudja ön ezt?

– Igen egyszerűen. Bräuhäusel ur a női kiváncsiságnak engedve, felnyitá előttünk a szekrénykét, melyet Garanvölgyi titkos irataival lefoglalt. Azon szekrényben volt egy arczkép, mely egy csinos fiatal férfit ábrázol, és idegen nyelven irt levelek.

– Micsoda idegen nyelven?

– Magyarul.

– Ugy?

– Méltóságod azt hiszi, hogy családjának tagjai nem tudnak magyarul? Csalatkozik. Eliz kisasszony már ért e nyelven.

– Az nem csoda, két esztendő alatt ráragadhatott: én is csak igy szereztem.

– Jól van. Már most olvassa méltóságod ezt az irást.

A misz egy hosszu hivatalosan összehajtott iratot vett elő s a lovagnak nyujtá.

– Ez Eliz irása.

– Tessék elolvasni.

Ankerschmidt a bámulat, meglepetés, öröm és boszuság viszásan váltakozó érzelmei között olvasá azt az irást.

Mi volt az?

Mi volt? – Egy folyamodás a legmagasabb helyre, melyet egyszerü, nemes sziv mesterkéletlen szavakban sugallt a toll alá, melyet gyöngéd gyermeteg kéz leirt; egy naiv, őszinte folyamodás egy szegény elitélt fogoly ifju megkegyelmeztetéseért.

– Mit akarhatott ezzel? Mit mondott?

– Felakarta küldeni Bécsbe.

– Mi uton?

– A postán.

– A balga! – Hol van most?

– Házi fogságban, szobájában.

– Küldje őt hozzám, egyedül akarok vele beszélni.

– Ime uram, szólt Natalie rejthetlen diadalérzettel, ez azon árulás, a mit ön nem sejtett előre; s mely az én éber szemeim nélkül gyógyithatlan sebet ejtett volna ön hirnevén, nem pedig az, a miért ön annyira elhagyta magát indulatai által ragadtatni.

– Jól van jól, majd erről máskor philippikázzunk; most csak küldje hozzám a leányt.

– Nem kivánja méltóságod, hogy én is jelen legyek.

– Nem. Ha egyedül van velem, akkor sokkal őszintébb; hamarább megvall mindent.

– A hogy parancsolja ön.

Ankerschmidt nem adott alkalmat további párbeszédre; mert eltávozott szobájába.

Ott pedig leült az asztalhoz s maga elé téve a lyánka folyamodását, ujra meg ujra elolvasta azt.

Milyen igaz, milyen mesterkéletlen mondások ezek!

És azután mellé tette a doctor juris által fogalmazottat s összehasonlitá vele. Micsoda eszmeszegény, nyaktekert, legalázatosabb, legszárazabb és legunalmasabb alkalmatlankodás volt ez amahoz képest.

És a mig a fogoly menyasszonya nem akarta azt leirni, nem akart vele elmenni a kegyelemosztás zsámolyáig; az alatt egy gyermek, kinek azon ember senkije, semmije, kigondolta maga, hogy mit kellene tenni egy szegény szenvedőért, ki ifjusága virágát hármas zár alatt hullatja el.

Az ajtó nyilt s a vádlott belépett rajta.

Tudta már bünének sulyát, tudta, hogy birája elé idéztetik: nem is védelmezte, hanem szépen megadta magát, odaborulva apja lábaihoz, s piruló arczát annak térdére fektetve.

Ankerschmidt pedig kezét folyvást amaz iraton tartá, s nézett hol arra, hol gyermekére.

Igy hallgattak egy jó félórát együtt.

Akkor Ankerschmidt rátevé kezét leánya fejére, s megsimogatta hajfürteit.

Eliz aztán két kezével ajkaihoz vonta apja kezét és ott tartotta ismét sokáig, és ismét sokáig hallgattak együtt.

Végre mégis csak meg kellett szólalni.

– Kis leánykám: te irtad ezt itt?

– Én.

– Azt nagyon jól tetted és nagyon roszul. Jól tetted arra nézve, a ki fogoly, de roszul tetted magadra nézve, mert ezentul te vagy a fogoly. Én magam fogom átadni egyszerü soraidat ott, a hova azok intézve voltak, s bizom a jó sikerben; de te e percztől fogva foglya vagy ennek a háznak! mert nem szabad annak megtörténni, hogy te azon embert valaha meglásd, a kit megszabaditani törekedtél.

Ankerschmidt gyöngéden fölemelé leánya gömbölyü állát, hogy szeme közé nézhessen.

– Értesz engem? Az, a ki most fogoly, ki fog szabadulni és hazajön. Te pedig attól fogva rab vagy, és házamból ki nem léphetsz; nehogy megtörténhessék az, a miért Ankerschmidtnek szemére vethesse valaki, hogy önérdekből járt ellenségének fogadott fia után, s midőn nemes tettet vélt elkövetni, akkor speculált, mintegy börzeüzér!

– Értelek: szót fogadok.

– Tehát soha nálam, vagy nevelőnéd nélkül sehova nem fogsz menni.

– Megfogadom.

– Azt is megigéred, hogy a mig én a birodalmi fővárosból visszatérek, e ház keritésén tul sehova nem mégy.

– Nem megyek.

– Igy, jól van; már most kelj fel és csókolj meg. Arról, a mi kettőnk közt mondva volt; ne szólj senkinek soha.

Azzal megfogta kezét leánykájának, s kivezetve őt a terembe, e szókkal adá át a misznek.

– Misz Natalie; a deliquens mindent megvallott. Én elitéltem őt férhezmenéseig tartó házi fogságra. Tessék rá szigorún felügyelni.

„Tehát mégis meglakolt a kis lázzadó!“ triumfált magában misz Natalie.

Ankerschmidt pedig azzal a keserü örömmel tért vissza szobájába, hogy ime, a mit „az egyik“ elhajitott, azt felemelte „ez a másik.“