VIII. Boszu, a maga módja szerint.

Ankerschmidt másnap korán reggel elutazott hazulról; mindenkinek a háznál azt mondta, hogy Pestre megy, csupán Eliznek sugta meg, hogy másfelé viszi utja.

Azt senki sem tudta, nem is volt szabad tudni, mennyire szereti a katonás ember rebellis leánykáját.

– Önre bizom misz, hogy a kimondott házi fogságot szigoruan fenntartsa; igy szólt mielőtt a kocsiba ült volna; a misz és Hermine lekisérték odáig; a fogolynak csak az ablakból volt szabad utána nézni és csókokat hányni felé, de a miket a kegyetlen apa észre nem akart venni. – Önre bizom a szigoru felügyelést. Felruházom önt teljes szülői hatalommal, ugy bánjék vele, mintha édes anyja volna.

A misz nem értette az élczet. Több kell ahhoz, mint „english spoken.“

– Te is Hermin: vigyázz Elizre; te már nagyobb vagy, mindig okos voltál. Téged sohasem kellett dorgálni, soha figyelmeztetni arra, hogy mit tégy, rendes figyelmes voltál kis gyermek korod óta. Őrködjél testvéred fölött, tudod, milyen szeles, jó szive van, de nem lánynak való. Az ördögbe, ha fiu volna, tábornagy lenne belőle. Minden jó tulajdonság meg van benne, a miért a fiukat dicsérik, a leányokat pedig megróják. Bánj vele nyájasan, szeretettel, akkor talán megszelidül és eltanul tőled sok jót, a mit te birsz. No már most ölelj meg, aztán vigyázzatok itthon, valami gyászra ne jőjjek megint haza.

Ankerschmidt kocsijába ült; a hölgyek visszatértek a kastélyba. Eliz még egyre hányta a csókot kezeivel a távozó hintó után; nem bánva, hogy senki sem ügyel rá. Egyszer aztán Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s látva, hogy a többi kiséret eltávozott az udvarról, kivonta fehér zsebkendőjét, s ő is visszainte egy bucsu és bocsánatadó üdvözletet. Arra aztán becsukódott az ablak.

Alig verte el a szél azt a port, a mit a lovag hintaja vert fel a falu végéig, midőn Maxenpfutsch ur bekoczogtatott a honnmaradt hölgyekhez.

A tisztelt férfiunak fehér mellénye és fehér nyakravalója volt, s a szokott vadászkalap helyett simára kefélt cilinder a hóna alá keritve, s nagy kaliberu nyilásával előre forditva, mint egy ostromágyu. Mindezekből előre lehet gyanitani, hogy a tisztelt ur nem tréfál.

– Alázatos szolgájuk kisasszonyaim: alázatos szolgája, misz Natalie. Csókolom a kezeiket, hogy méltóztattak alunni?

– Jó reggelt Herr von Maxenpfutsch, foglaljon helyet. Már el is felejtettük, hogy aludtunk, olyan régen volt. Minek köszönjük a szerencsét.

– Én pedig azt hittem, hogy nagyon korán jövök, misz; urnők sokáig végzik a toilettet.

– Sietnünk kellett, mert a lovag ur elutazott.

– Értesülve vagyok, misz; épen azért is voltam bátor, misz, ilyen korán alkalmatlankodni. Oh én tudom, hogy mi a Staatswisit-ek (jó lesz: „államlátogatás?“) órája.

– Ön itthon van nálunk, director ur, a házhoz tartozik.

– Nagyon kegyelmes. – Épen ez buzditott e bátorságra; mert valóban sürgetős ügy, a miben járok, misz; nagyon sürgetős.

Natalie e szóra letette a fehér himzést, melyen eddig nagy gyorsasággal öltögetett, igen nagy és fontos életfeladatnak tartván, nagy mennyiségü lyukat varrni egy batiszt szegélyre.

Maxenpfutsch ur most térdei közé fogta cilinderét s mintha annak a fenekéről olvasna valami szerepet, kezdé mesterséges akadozással.

– Igen, misz: azonban, misz; kissé titkos missióban jövök; misz; ha talán sziveskednék egyedül kihallgatni. Az ügy kegyedet személyesen illeti.

Miss Natalie Elizhez fordult s édes anyai nyájassággal szólítá fel.

– Kedves Elizem, legyen oly jó, a zongora óráját nehány perczczel hamarább elkezdeni a szokottnál. Tudja, tegnap elmulasztotta az egészet.

Eliz értette, mire való az? Eltávolitani, de azért mégis biztositani jelenlétéről, s olyan dolgot adni, melynek zajától lehetlenné legyen minden hallgatózás. Engedelmeskedék.

Maxenpfutsch ur most már megforditva tette térdére czilinderét s öt ujjával kecsesen dobolgatott annak arravaló tetején.

– Igen, miss; hm hm, miss; és Hermine kisasszony?

– Oh, ő előtte nincsen, nem lehet titkom, uram. Ő valódi testvérem, lelkemnek fele, mi annyira egyek vagyunk, mint egy himzésnek két oldala.

Miss Natalie igen költői hasonlatot talált ki; de ő fehér himzést értett alatta; mig Maxenpfutsch ur olyan prózai ember volt; hogy tarkahimvarrást értett a hasonlatban; egyik oldalán a képpel, másikán a kuszált tüzésekkel s mosolyogva mondá, hogy „az igaz.“

– Tehát beszélhetek a kisasszony előtt bátran. Hol is kezdjem? Igen is. Bogumil ur az éjet nálam tölté.

– Ah! szólt a miss érdekelten, mig Hermine egy regényt vett elő, s azt affectálta, hogy ő most abból olvasni fog.

– Bogumil barátom mindent elmondott előttem, miss; mindent. Hogy a lovag ur őt házából kiutasitá, azon ürügy alatt, mintha ő rá volna gyanuja a Garanvölgyi pajtában történt motozás miatt. No ez csak ürügy, azt mindenki látja. Bogumil barátom nekem őszintén megvallá az igazi okot, mely e sajnos eseményt előidézte: kimondjam?

– Nagyon kérem.

– Megvallá, hogy ez semmi más, mint az, hogy a lovag ur észrevevé, miszerint Bogumil miss Natalieval benső viszonyt kötött.

– Ah! sohajta megszégyenülten Natalie, s szemérmes arcza elé kapta a himzett batiszt szegvényt, mely elég lyukacsos volt arra, hogy keresztül lásson rajta.

Hermine épen lapot forditott a könyvben, nem ügyelt oda.

– Kérem misz. Én tiszteletreméltó viszonyt értettem, s meg vagyok felőle győződve. Bogumil barátom előttem mindent felfedett. Ő kegyedet, misz, nőül akarta venni.

– Ah, uram.

– Fait accompli: miss; én tudom. Zsebében van a dispenzatió; nekem megmutatta, minden rendbe volt hozva; nehány nap mulva a szertartásnak megkellett volna történni. Azonban valaki a háziak közül árulkodást tett, hamis értelemben, a lovag ur előtt. Ő a házában szőtt viszonyt botránynak találá s azért elüzte a fiatal embert; s hogy őt kegyedre nézve is impossibilissé tegye, még meg is alázta szemei előtt. Igy volt-e miss? Én ugy mondom, a hogy tőle hallottam. Nem tettem hozzá semmit.

Miss Natalie lesütött szemmel sipogá, hogy mind ugy van.

– Tehát jól van, miss. Már most az a kérdés, akarja-e kegyed e szegény, földresujtott fiatal embert rehabilitálni?

– Mindent akarok uram, de nem tudom, hogy mit?

– Majd azt is megmondom, miss; kegyed csak feleljen rá, hogy „igen.“ Ez eset által sértve van az ő becsülete és a kegyedé.

– Óh nagyon! szólt fájdalmasan elforgatott szemekkel, s szivére szoritott kézzel Natalie.

– Bogumil barátom komolyan gondoskodott a jövendőről. Láttam nála a kineveztetést a budai reáliskolai tanári állomásra. Ha ott megtudatik, hogy innen elüzetett, könnyen difficultálva lehet az inauguratiója.

– Az égre, uram!

– Itt nincs más mód a baj megorvoslására, mint kegyednek rögtön megesküdni Bogumil barátommal.

– Ah, uram.

– Nem akarja miss?

– De ilyen sietve!

– Hiszen eléggé el volt rá készülve, vagy talán azt gondolja, hogy Bogumilnak elég ideje van várakozni becsülete visszaállitására?

– Nem, nem uram. Ha az ő becsületéről van szó, akkor mindenre kész vagyok, szólt Natalie nagylelküen nyujtva kezét Maxenpfutschnak, s azután lelki támaszt keresve ilyen nagy elhatárzáshoz, tekinte Herminre, ki most már letevé a könyvet s hozzá lépett, mire az érzékeny hölgy egyetlen barátnéja vállára borulva el kezde sirni. – Ah ön nem fogja elitélni boldogságomnak könyjeit.

– No, igy jól van Miss. Már igy helyesen van; már most csak nehány modalitásról akarnék még szólani, a mi a kivitelre szükséges; de addig is magamat ajánlom; ha szükséges lesz, visszatérek.

Natalie értette az intést, s a távozót kikisérve, künn a folyosón hirtelen tudtára adá, hogy Ankerschmidt magaviselete most már egészen tisztában áll előtte. A lovag neje neki, mint egykori társalkodónéjának ötezer pengőt hagyományozott, ugy, hogy a mig a lovag házánál van, addig annak kamatjait huzza, ha pedig férjhez menne, akkor az egészet kifizessék neki; mig ellenben ha érdemetlenül viselné magát, azt elveszitse. A lovagtól ez csak intrika, hogy ki ne kelljen fizetnie az apanaget; sőt tán még el is veszittetni azt az ártatlannal; de rajta fog veszteni, mert az igazság diadalmaskodni fog.

– Ahán! mondá Maxenpfutsch ur, s most már világosságot érzett agyában a felől, hogy Bogumil mért van ugy beleőrülve a missbe? a mit ez ideig bizonyára nem értett. Tehát ötezer forintot kap ha férjhez megy. Az sokat szépit a dolgon.

Ő is elmondta aztán a további mondani valókat.

Hogy az esküvésnek még ma éjjel kell megtörténnie Maxenpfutsch ur lakásán.

Azért éjjel, hogy senkinek fel ne tünjék, s azért ott, mert Bogumil nem jöhet a kastélyba. ujabb botránynak téve ki magát.

Tanukról gondoskodva van. A director ur saját kocsiját bocsátá Bogumil rendelkezése alá, hogy azzal a szomszéd faluból elhozza a lelkészt, minthogy a helybeli máshitü s nem érti a nyelvet.

E végre szükséges miss Natalienak észrevétlenül eljutni a direktori lakba; annak pedig ez lesz a kiviteli módja.

A kastélynak van egy hátulsó ajtócskája, mely az angolkertre nyilik. Ez ajtóhoz egy csigalépcső vezet le az urasági lakosztályból. Az ajtónak, betörések elleni biztositás végett, csak belülről van zárja, kivül minden kulcslyuk hiányzik rajta. Ha mégis valami olyan eset adná elő magát, hogy valaki akkor akarna ott bemenni, mikor zárva van, egy csengetyühuzó van a falba alkalmazva, mely a cselédszobába szolgál.

Már most minden feltünés kikerülése végett miss Natalie, midőn mindenki lefeküdt a kastélyban, ez ajtón át fog kijönni, a kertben várni fogja a director s a kertentuli lakig vezetőjéül ajánlkozik.

Hogy azonban ismét ugyanazon uton visszajuthasson, az ajtót ne csapja be háta megett, mert akkor reggelig kinnreked; hanem hagyja félig nyitva.

– De hátha valami tolvaj talál a nyilt ajtón bemenni?

– Az igaz, erre nem gondoltunk.

– Megtaláltam! Hermine szeret engem, ugy ragaszkodik hozzám, mint testvéréhez; nála fogom a kulcsot hagyni; s megkérem, hogy mikor visszajövök, ismét bocsásson be.

– De hátha elalszik?

– Óh bizonyosan mondhatom, hogy nem. Egy regényt kért tőlem régóta nagyon olvasni, de megtagadtam tőle, még nem neki való; most odaadom, s biztositva vagyunk, hogy reggelig fennmarad mellette.

– Ez hát jó. Még egy kérdést miss. Megbocsásson miss. Egy igen indiscret kérdés, de nem lehet kikerülni. Van kegyednek,… van kegyednek… keresztlevele?

– Alkalmasint lesz. Ámbár én ugy hiszem, hogy tévedésből aligha nem a nagynénémet irta ki a pap; annak is Natalie volt a neve.

– Az igen valószinű. Egyébiránt nem kell azt másnak bemutatni, mint az eskető papnak. Ezt ne tessék elfelejteni magával hozni.

Miss Natalie zokogva bizonyitá, hogy ő erre az áldozatra is kész.

Vendelin ur aztán csak arra kérte, hogy ne sokat zokogjon, mert gyanut fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen, s azzal násznagyi tisztét végezve, sietett haza az öröm-apai hivatás előkészületeihez fogni.

Miss Natalie pedig nem fogadott neki szót, mert visszatérve a folyosóról a szobába, ott olyan sirást kezdett el Hermine nyakába borulva, hogy az alig győzte helyrevigasztalni.

Pedig már ez igy szokás.

– Senki sem sejtheti, hogy én mit érezek? Egyedül ön, szeretett Hermine; lelkemnek képmása. Ha e házat el kellene hagynom, egyedül ön miatt vérzenék szivem, de ugyebár ön nem itélne el engem, azon esetben, ha a körülmények kényszeritnének, hogy e házat elhagyjam. Ha talán azzal, kivel sorsomat összekötöm, a rideg elbujdosás sorsát is meg kellene osztanom. Hiszen mi lehet nemesebb hivatás, mint egy nőnek megosztani egy szeretett férj fájdalmait, szenvedéseit! Ez a legdicsőbb feladata egy gyönge női kebelnek, melyben legerősebbnek mutathatja magát.

– Miss Natalie! – szólt közbe egy profán hang.

Az érzékeny keblek szétriadtak. Eliz kiáltott a másik szobából, őt a nagy tervezésben ott felejtették a zongora mellett s ő már kezdte erősen unni magát.

– Miss Natalie! Engedelmével. Numero Eins várfogoly alázatosan kérdi, hogy hány órai zongora-sáncz-munkára van elitélve?

Ugy? Ezt föl kell menteni.

– Eliz kisasszony szobájába térhet és festőállványához ülhet.

Ah, tehát épen grátia! Eliznek szenvedélye, vigasztalása volt a festés; a mellett elült volna napestig; s ha kezébe vehette a rajzónt, reszketett érte, hogy ismét le kell azt majd tenni. Csak azt a sok unalmas mintaképet ne rajzoltatnák akkor is vele; hanem engednék a fejéből alakokat, arczokat, torzképeket előállitani. Ezekért rendesen szidást kap. Legnagyobb engedmény az, ha természet után szabad neki virágcsoportokat, felszelt dinnyéket s más afféle ártatlan tárgyakat lemásolni.

Az bizonyos, hogy mikor rajztáblájához engedik ülni, akkor nem kell neki őr. Oda van lánczolva.

Miss Natalie azután egész nap ráért Herminnel a tervet jól kifőzni. Hermine gondoskodni fog, hogy a miss észrevétlen kimehessen és visszajöhessen a vak-ajtón; hogy a háziak semmit meg ne tudjanak, s még az éjjel irni fog atyja után, melyben felvilágositja őt a történtekről, s engesztelődésre hangolja haragjának tárgya iránt, kinek ily komoly szándékai voltak, s ki se nem titkos kém, se nem nőcsábitó, hanem egy félreismert nemes sziv.

Soha semmi reactio nem várta nehezebben, hogy sötét legyen. Az estebéd is sokkal hamarább és gyorsabban ment végbe, mint máskor. A cselédeknek meghagyatott, hogy jókor bezárjanak minden ajtót, mert kétszeresen kell vigyázni, mikor a lovag ur nincsen itthon.

Eliznek is elengedék a vacsora utáni fejszámvetést. Minthogy ma jól viselte magát, mehetett korán aludni.

Tiz óra tájon már csöndes volt a kastély, az utolsó lámpafény is kialudt, csak az éji lámpáké világitott még a kisasszonyok lakosztályában.

Két egymásba nyiló szoba volt az; melyek közül a folyosóra szolgáló volt Herminé és a nevelőnéé, ebből nyilt egy kis szoba, melyben Eliz aludt. Ennek nem volt külön kijárása.

Eliz szobájának ablakán be volt téve a zártábla; a másik szoba egyik ablakán ezt kinyitották. Ez volt a jel arra Vendelin urnak, hogy idebenn rendben van minden.

Viszont Vendelin ur részéről az volt az összebeszélt jeladás, hogy általa egy kavics fog a világitott ablakra felhajitatni.

A kavicskoppanás nemsokára hallható volt. A miss arra kérte Hermint, hogy tegye a szive tájára a kezét, mennyire dobog! – a mi csakugyan ugy is volt.

Azzal shawljába burkolózva, lekisérteté magát Herminnel a csigalépcsőn, s midőn a vak ajtóhoz értek, átadta neki annak kulcsát, melyet Ankersmidt különösen a miss gondjaira bizott, s ott mégegyszer megölelve növendékét, a nyitott álajtón kilépett az udvarra. Hermin a gyertyát is eltakarta e perczben, hogy fényt ne vessen ki a nyiláson. Azzal ismét becsukódott az ajtó.

– Itt vagyok miss: susogá Vendelin ur, ki a falhoz lapulva állt, s karját nyujtá az elrablandó hölgynek.

– Óh, mint félek! sipegé az, finomkodva. Ilyen sötétben.

– Zsebemben a lámpa; a kertben előveszem.

– Ah, nincsenek kigyók a kertben?

– Dehogy, azok most téli álmukat alusszák.

– Director ur, suttogá a delnő, kisérője karját jól megcsipve; én nem tudom, nem ájulok-e el, ha „ön barátját“ meglátom.

– No a felől legyen nyugton. Ő most épen távol van.

– Távol?

– De mindjárt haza érkezik. Hintómmal a szomszéd faluba ment lelkészt elhozni. Félóra mulva itt kell lenniök. Addig pedig megszokja kegyed az állapotot.

Misz Natalie azonban mindamellett visszavonhatlanul megigéré, hogy a mint Bogumil meg fog érkezni, a mint ő azt meglátja, azonnal el fog ájulni.

Már disponálva volt hozzá.

Vendelin ur gondja volt addig tartani benne a lelket, mig e katastrófa bekövetkezik, a mi remélhetőleg nem várat sokáig magára. Hisz a szomszéd falu, jó lovakon, alig félóra járás, egy óra alatt itt lehet a pap és a vőlegény; addig csak eltartja a menyasszonyt násznagyi discursussal director ur.

Azonban az óra elmult, és azután még egy óra elmult, s a vőlegény még sem érkezett. Miss Natalie el el kezdte a sirást, meg meg abbahagyta. Maxenpfutsch ur pedig azon vette észre magát, hogy kelleténél többet ásit. Nagyon hatnak az idegekre azok a perczek, a mikben az ember egy késedelmes vőlegényre vár, még ha násznagy is az ember, hát még ha menyasszony.

Éjfél után járt már az idő, Bogumil még sem érkezett.

Miss Natalienek egy rémgondolatja támadt.

– Uram, ha „ő“ valahogy történetesen ez éjjel meg nem érkeznék; mit mondana a világ, hogy én – és ön – itt – együtt – a kastélyon kivül – egy egész reggelig tartó estét –

Vendelin ur hátán a hideg futott keresztül. Ez ugyan fatalis helyzet volna! Még utóbb neki kellene a misst elvenni.

– No de az nem lehet; vigasztalá az aggodalmas hölgyet; az teljes lehetlenség. Én bizonyos vagyok barátomról. A kit én egyszer barátomnak nevezek! Ő szilárd jellemü férfiu.

– Óh nem is ugy értem, de hátha utközben valami baja történt? Tán a szekér árokba dült, s ő szerencsétlenül járt? Hátha valahol rablók támadták meg, ő hősileg védte magát s megöletett? Vagy eltévedt a sötétben?

– Ah, dehogy. Ne tessék aggódni. Én már tudom, miért késnek? Bizonyosan a papot halálos beteghez hivták gyóntatni s a miatt késik. Mert tudja kegyed, miss, a papnak elébb való kötelessége a haldoklókat kielégiteni, mint a házasulandókat.

Abban aztán mind a ketten megegyeztek, hogy valóban annak, a ki meg akar halni, inkább szabad türelmetlennek lenni, mint annak, a ki esküvőre készül.

Jajh, de az alatt már el is temethette volna a halottját a tisztelendő ur, a mig azok a hosszu órák egymás után lefolytak; elmult egy óra, két óra, három óra éjfél után, a kocsi még sem jött vissza. Már bizonyosan rablók fogták el!

De ne tessék félni. Kocsirobogás hangzik, most hajt be az udvarra a hintó.

– No, valahára hát megérkeztek! Tudtam én, hogy nem nyeli el őket a czethal! Ugyan megszepegtettek már magamat is. No miss, most már bátorság és erő.

– Uram, én nem állok jót magamról, midőn ismerős lépteit meghallom: ah!

Azonban az ismerős léptek sokáig nem akartak hallatszani; s azt képzelheti mindenki, hogy az ájulás előkészületeit sokáig tartogatni valami kellemetlen.

Elmult öt percz, még sem kopog a folyosón senki. No, mi történik odakünn?

Már csak kénytelen volt Vendelin ur engedelmet kérni Natalietól, hogy egy pillanatra egyedül hagyja a szobában, mert meg kell már nézni, hol maradnak az illetők?

Vendelin ur kilépett a folyosóra; valakit látott annak végén állani s messziről üdvözlé:

– Alászolgája tisztelendő ur, tessék, tessék.

Csak azután, hogy közelebb lépett hozzá, s szemei hozzá szoktak a külsetétséghez, vette észre, hogy saját köpenyegét hivogatja olyan szivesen, mely a porolófán függ száradás végett.

Az udvaron állt az üveges hintó, melynek lámpásaiból már kiégett az olaj, a kocsis járatta csendesen az udvaron a kifogott lovakat.

– No, Anton! Anton!

– Jó reggelt, mordult vissza a vén kocsis.

– Mit jó reggelt, te ostoba, én még le sem feküdtem.

– Én sem, de azért reggeledik.

– No hát mi történik? Mit csináltok?

– Mit csinálunk? Hát én a lovakat jártatom; azok meg velem jönnek.

– Ne bolondulj; hát a többiek?

– A másik két lovat meg a lovászgyerek járatja.

– Ne bomolj, vén bolond. Bogumil urat kérdem.

– Ugy? Hát hiszen azt, a hova tetszett mondani, oda elvittem.

– Nos. Hát aztán?

– Hát aztán? Azt mondta, hogy köszönteti a director urat.

– Ott maradt?!

– Nem maradt biz az, mert az rögtön postakocsit rendelt, s odább ment.

– Postakocsit? ’Sz nincs is abban a faluban postaállomás.

– De nem is a faluban voltam én, hanem a városban.

– Városban? Hát mit mondott?

– Azt mondotta, hogy köszöni a nagyságos ur szives közremunkálását, mindig meg fog róla emlékezni.

– Közremunkálásomat? De hát a miss? Mit izent a missnek?

– A missnek?

– Igen. Miss Natalienak.

– Hogy mit „izent“ neki? – Gyü, te fakó! – Azzal Anton tovább vezette a lovakat.

– Megállsz? gazember! – rivalt a távozóra Vendelin ur; hová indulsz?

– Eh! A lovak megfáznak az állásban.

– Mért nem felelsz? ha kérdelek.

– Hát mit felelhetnék én arra, hogy mit izent a missnek?

– No hát: vagy valamit izent, vagy semmit sem izent? Harmadik eset nincs.

– De van.

– Mi van?

– Már hogy izenhetne az ember akár valamit, akár semmit valakinek, a kit magával visz?

– Mit visz magával?

– Hát a misst.

– Micsoda misst?

– Csak tudom tán, hogy mi az a miss? Csak ösmerem tán azt a zöld selyem fátyolt, a mit viselni szokott, hogy a nap el ne süsse; meg azt a pepitarokolyát azzal a zöld bársony tükörrel elől, meg a sárga virágos kalapját, aztán meg azt a buzavirágszin selyem mantilláját, csak tudom talán, hogy milyen az a miss?

– Szent uram Bajorországban! kiálta fel, üstökébe kapva Vendelin ur; mi történhetett itt? Nem hallottad a hangját annak a személynek?

– Lassan beszéltek előttem és francziául.

– Hol vetted fel a kocsira és mikor, és hogyan, micsoda körülmények között?

– Hát a hogy tetszett parancsolni, én ugy tettem. Azt mondá director ur. „Anton, fogj be négy lovat a födeles hintóba, s aztán üresen hajts ki, kerülj le az angolkert ajtajáig az alsó uton, ott várj csendesen. Akkor majd odajön Bogumil ur; az felül, azután majd az megmondja, hogy hova vidd; azután a kit el kell még vinned, azt is felveszed; ő megmondja hogy kit?“ Ugy tettem. Megálltam a kert alatt, jó sötét volt már, mikor az ifjúur kijött a kertajtón. A miss kapaszkodott a karjába; ő kinyitotta a hintó ajtaját, s felsegitette a misst; én kérdeztem, hová parancsolja? ő felelte: be a városba. A városban a postaház előtt megálltunk: ott az ifju ur kiszállt, relaist parancsolt; a miss ez alatt ülve maradt a hintóban; mikor aztán eljött a relais, akkor a misst ismét kisegitette a kocsiból, egy kis utitáska volt vele, a mit nem engedett másnak kezébe venni, ő maga vitte utána. Aztán a miss egy ezüst tallért nyomott a markomba, a milyen itt nem jár; az ifjúur pedig egy papirosba tekergetett tántuszt, a milyennel az urak játszanak. Bizonyosan elnézte, azt gondolta: dupla aranyat ád. Azzal agyiőt mondtak, a posta trombitájába fújt, én meg visszafordultam s most itt vagyok.

Vendelin ur e szép történet hallása után csak ugy esett be ajtóstul a szobába.

A bennülő miss a nagy robaj hallatára hátra hajtá fejét a pamlag vánkusra s épen en traine volt, hogy Morpheus később született testvérének, az ájulásnak, kit a pogány mythologia az istenségek sorából kifelejtett, illő fentartás mellett, karjaiba dőljön; a mint Vendelin ur sipkáját előre elhajitva, berohant s képéből kikelve orditá:

– No miss Natalie, most már én is elájulok! Az a gazember a miss ruháiban elszöktetett egy más nőszemélyt s rettenetes a sejtelmem, hogy kit?!