X. Különböző fogadtatások.

Corinna megtudta doctor Grisáktól a Jób hirt, hogy vőlegénye kiszabadult.

Ez rettenetes csapás!

Hogy nem lehetett megelőzni, az nagy baj; de már most gondoskodni kell felőle, hogy utólagosan el lehessen venni a veszély fulánkját.

Corinna azt hivé, hogy Aladár ezóta már otthon van. Nem képzelheté, hogy valaki, a kinek azt mondják, hogy szabad, jobban ne siessen, mint az, a ki kiszabaditotta. Ha Ankerschmidt megjöhetett Pestre, Aladár bizonyosan otthon van már nagybátyjánál.

Mit gondol ki a furfangos asszonyi ész?

Corinna egyedül bezárkózott szobájába, s leült levelet irni – Garanvölgyi Aladárnak. Különös módja az irásnak! Corinna ezuttal nyomtatási betükkel irt. Ez arra való, hogy az irásjegyekről ne lehessen a kézre ismerni, mely azokat irta.

„Kedves barátom Aladár.“

Vigyázz magadra, hogy egyik rabságból a másikba ne essél. Nem tanácsolom, hogy a régi menyasszonyodra, Corinnára gondolj. Ő nem az, a kinek te képzeled. Ő egy csélcsap, kaczér teremtés, a ki minden udvarlót elfogad. A minap is azzal dicsekedett, hogy a gavallérjaiból ötös fogatot csinál. Nagyon meg volnál vele átkozva, ha elvennéd. Azt se hidd, hogy gazdag, mert nagyon sok adóssága van. Higyj nekem, a ki régi jó czimborád vagyok, hogy sokkal jobban teszed, ha összetéped házassági szerződésedet s elfelejtkezel a csapodárról, mintha láncz helyett lánczot cserélsz. Hidd el, hogy sokkal szebb a független élet, barátom; majd ha feljösz Pestre, milyen jól mulatunk. Itt a sok szép tánczosné, minek kötnéd le egyhez magadat? Ne házasodjál meg barátom! Ki tudja, micsoda szerencsét tehetsz még.

Igaz hű czimborád „Ne tudd ki.“

Ezt a levelet azután boritékba zárta s hogy még a pecsétről se jöhessenek szerzőjének nyomára, egy camaeával nyomta le a spanyolviaszt. Azzal szinte nyomtatás-betükkel odarajzolta a czimlapra Aladár nevét és lakását, s rábizta az inasára, hogy ezt a levelet adja fel a postára és recomandirozza.

Alig két héttel az előtt lépett életbe a postáknál az a sajátságos intézkedés, hogy ha valaki ajánlási vevény mellett akar levelet bizni a postára, az a küldő nevét is tartozik feljegyezni a levél hátuljára a pecsét mellé jobb oldalra keresztben, a mit ha valaki elmulasztott, a „grimmiger Schalterlöwe“ visszadobta a levelét s jól összeszidta hozzá, és haza kergette a levélhozót, hogy irja fel otthon, a mit elmulasztott. Mert azt a státusnak kell tudni, hogy ki küldi a levelet saját postahivatala által? s a státus épen nem teheti föl, hogy akadhatnak malitiosus levélirók, kik a saját nevük helyett Cornelius Nepost, vagy Bar Cochebát irhatják kivül; hiszen megesküdni nem kell rá.

A postai oroszlán megfogja a ketreczébe dobott levelet, megméri, megvizsgálja, jó helyre van-e ragasztva a postabélyeg, egyik jobbról felyül, másik balról a behajtásra? illetékes bélyegek-e lat és mértföldtáv szerint; „hát a név miért nincs rá irva!“ förmed rá egyszerre a hozóra.

– Hiszen rajta a név: felel az ártatlanul.

– De a másik név?

– Hiszen kérem, csak egy embernek szól.

– Micsoda? Te szamár! A küldő neve: a ki küldi. Ide kell irni. Marsch vissza! vissza kell vinni és ráirni.

A jámbor cseléd addig szabadkozik, hogy ne küldje vissza azzal a levéllel a nagyságos ur, messze laknak, sok lépcsőt kell szaladni, hiszen irja rá inkább maga, ott a toll a keze alatt, nem kerül az nagy fáradságba; mig a levélketrecz oroszlánya meghagyja lágyitani kőkemény szivét, s elkapja mérgesen a levelet, no hát hogy hiják?

– Nagyságos…

– Mit? Majd én neked még titulust is irok? – Nevét?

– Garanvölgyi Corinna.

– Áron Löwi Khorin?

– Nem. Nem zsidó az. Asszonyság.

– Oh, ördög bujjék beléd. Majd én még sylabizálok itt neked. Nesze a toll, ird rá magad.

Az inas aztán marokra fogja a tollat s olyan szépen odakanyaritja verébfej nagyságu betükkel urnéja nevét az „anonym“ levél hátuljára, hogy abból egy betü sem marad ki, igy aztán felveszi a posta s téritvényt is ad róla.

Már most aztán Corinna meg lehet arról nyugodva, hogy anonym levele okvetlenül kézhez fog jutni, s hogy a ki azt kezéhez veszi, okvetlen elébb fogja tudni, hogy ki irta a levelet, mint azt, hogy mit irt benne?

Kampós uram pedig ugyanezen a napon érté meg Bräuhäusel ur szájából, hogy az egész elővizsgálati ügy kegyelem utján meg levén szüntetve, ezuttal minden komolyabb következések nélkül haza mehet. Ha valami észrevétele volna, azt mondja meg, majd protocollumba veszik.

Kampós uram köszönte a protocollumot; de nem él vele; majd csak inkább haza siet már.

Nem is soká késedelmeskedett, hanem kimenvén a hetivásárosokhoz, ott lelt mindjárt a falujából való embert, azzal megalkudott, s a mint ez a libáit eladta, mindjárt utra is kelt.

A megyei székvárosban megállt a posta előtt egy szóra, hogy nincs-e az urnak szóló levél? De bizony van. Azt tehát magához vette és vivé haza.

Az öreg Garanvölgyi kandallója előtt olvasgatá Tacitusát, midőn Kampós uram exiliumából megérkezék.

Nagy zajjal jött a derék ur, mint illik honfimartyrhoz, ki négy hétig lakta meg az untersuchungshaftot, s hált a pricsen és evett porkoláb-kosztot.

Tudott is a jeles honfi polgártárs annyi adomát és megtörtént dolgot e négy héti fogságban létéről egy lélekzet alatt elmesélni Garanvölgyi urnak, a mennyit Aladár hét évi terhes dolgairól nem fog élete fogytáig közrebocsátani.

No de nagyon örült az öreg ur mégis, hogy ismét láthatá hű és kedves emberét. Nagyon nélkülözte már, hogy annyi idő óta nem hallá nemes alapu hazafiui dicsekedéseit.

Milyen boldog ez most, hogy négy hétig fogva volt, s erről most végnélkül beszélhet! Milyen könnyü az embereknek „apró örömöket“ szerezni.

– De ni ni! Majd el is felejtem. Egy levelet is hoztam a postáról. Corinna ő nagyságától.

– Hogy tudja, hogy tőle jön?

– Rá van irva kivül a boritékra. Most ez az uj rend.

– Szép rend. Mutassa hát.

A mint az öreg ur megnézi a levelet, fejet csóvál.

– Hisz ez Aladárnak van czimezve.

– Hadd lám. A biz a! Bizonyosan tévedés lesz. Az asszonyságnak Aladáron jár az esze, s rá szaladt a keze. Nagyságodnak szól az bizonyosan. Hisz akkor nem küldte volna ide a faluba, hanem egyenesen K*steinba.

– Talán azért küldte ide, hogy majd én elküldöm neki.

– Nem ugy lesz az. Világos, hogy nagyságodnak szól. Hiszen az van ide irva, hogy „teljes tisztelettel.“ Már pedig ha Aladár urnak irna, akkor csak azt tenné oda, hogy „szeretettel.“ Nem igaz? Aztán meg az is itt van nagy betükkel, hogy „sürgős“ három felkiáltó jellel. – No Aladár urnak csak nem irhatja valaki a levelére, hogy „sürgős,“ mert azzal ugyan nem fognak azért jobban sietni. Nagyságodnak szól ez.

A legutóbbi ok Garanvölgyit is meggyőzte a felől, hogy a menyecskének csakugyan ő vele van valami sürgős elintézni valója, s ugy siettében vétette el a keresztnevét, Aladárét szalasztva ki a tollból. No hát lássuk mit ir?

Garanvölgyi minél tovább olvasta a levelet, annál jobban bámult rajta; majd a boritékot nézte, majd megint a levelet kezdte ujra; de nem tudott belőle kiigazodni.

„Egyik fogságból a másikba?“ – Mit akar ezzel? „Mondjon le a menyasszonyáról.“ Arról ugyan szépen lemondhat, mikor még tizennégy esztendeje van várakozni való. „Egyik lánczot a másik után?“ Aztán az anonym aláirás; kivül meg a küldő neve. Bolond ez nagyon.

Utoljára is az öreg ur vállat vonitott; valaki valami ügyetlen tréfát akart tán csinálni, csak azt tudná az ember, hogy mi benne hát az élcz?

Ezzel a gondolattal rendén a kandalló melletti fás-kosárba hajitá a levelet; jó lesz majd reggel alágyujtani vele.

– S már most beszéljen Kampós barátom tovább, hogy mit mondott Bräuhäusel ur? Nem adják vissza a szekrénykémet? Csak legalább az arczképet adná haza, a helyébe aztán csináltathatna tükröt s használhatná borotválkozáshoz.

– Én is kértem, de azt mondta, hogy nem adhatja ide, a „Belég“-ek felküldettek Bécsbe.

– Ne mondja! Tán épen a londoni műkiállitásra?

– De kérem alásan. Hogy azokra ott nagy szükség van. S még majd később lesz eredménye.

– Kiadják tán – mint nevettető olvasmányokat „für die reifere Jugend?“

Aladár agara ez alatt ott feküdt Garanvölgyi ur lábánál a medvebőrön s uriasan keresztbetett két első lábára fektetve előkelő tartásu fejét, angol nyugalommal hallgatá a rá nézve közönyös beszédet.

Valami szekér robogott be az udvarra.

Az agár hirtelen felemelte karcsu nyakát s elkezdett kérdőjel alaku farkával csendesen csóválni.

– Valami ismerős jön. A Cziczke előre érzi. Figyelmezteté Kampós Garanvölgyit e tüneményre.

– Unja magát a Cziczke ide benn; s azt hiszi: a vadász jön és viszi az ugarra.

A Cziczke azonban felugrott helyéről, megrázta örvét nyakán, felemelte magasra fejét, egyik fülét hegyesen feltartotta s elkezdett azon a nyafogó, kényeskedő hangon szűkölni, a mivel hasonló lelkes állatok, miktől a természet megtagadta az érzés mellé a beszédet, szokták tudtul adni, hogy ők tudnak valamit, a mit még senki sem tud.

Percz mulva elnyiffantotta magát s Garanvölgyi urra ugrott, két első lábával oldalba taszitva gyöngéden, aztán másik nyiffantással meg Kampós urra, de ennek már a nyaka közé s röptében végig nyalta az ábrázatját; azzal aztán az ajtóhoz szökött s elkezdte azt fél lábával kaparni: s mig az urak felé visszaforgatta fejét, ugy látszott rajta, mint igyekszik agárpofájával kifejezni a kaczagást.

– Ugyan kinek örülsz olyan nagyon, szolgám? szólt Garanvölgyi szomoruan. Ki neked olyan jó embered?

Azonban már léptek is hangzottak a folyosón s most már Cziczke teljes erejéből elkezdett csaholni. Hiába csititotta, hajszolta Kampós; Cziczke annál jobban adta a hangot.

Aztán kinyilt az ajtó s belépett a vendég.

Az volt – Garanvölgyi Aladár.

Nem a hogy a szinpadon szokták, előbb hátra esni, aztán azt kérdezni: „te vagy? igazán te vagy? Nem csalnak szemeim? Álmodom-e vagy ébren vagyok? Tündérek játszanak velem?“ Hanem a mint meglátják egymást, odarohannak, átölelik egymást, forrón szorosan; nem szólnak semmit, csak sirva borulnak egymás vállára és ugy maradnak, hosszasan, boldogan. Ki tudna ilyenkor szólni.

Hanem Kampós uram: az meg van bolondulva. Ugrál, tánczol, kaczag; s minthogy szemközt nem férhet Aladárhoz, ott csókolja a hol éri, a vállait, a hátát, a fejét; a hogy az agár példaadása után látja; azután meg kirohan az udvarra, a pajtába, az istállóba; hirdetve embernek, asszonynak, gyereknek, utoljára a paripáknak is: „Megjött! Itthon van! Haza jött! Te bolond! Láttad? Nem láttad? Odabenn van! Kiszabadult! Ugysegéljen itthon van! Uram s én Istenem!“ Öt percz alatt beszaladgálta az egész falut, s nem nyugodott meg addig, mig visszakerülve a nagy hiresztelési hevélyből, egy szemközt jövő béresnével nem találkozott; ki messziről kiabált eléje: „Nagy uram! Kasznár uram! Nem hallotta még? Megjött az Aladár urfi.“ Igy kerüli meg az embert a tulajdon ujdonsága.

Csak e sokszoros kiüritése után a hirmondás és öröm electricus batteriáinak volt nyugalma Kampós urnak a kastélyban megint megjelenni; a hol már akkor a két rokont egymás mellett ülve s nyugodtan beszélgetve találta.

– Tudtam én, hogy megjön ma Aladár urfi! szólt ott nagy triumfussal. Mondtam én a nagyságos urnak. Vagy legalább akartam mondani. Megéreztem.

– A Cziczke érezte biz azt meg elébb, kedves Kampós, szólt tréfálózva az öreg Garanvölgyi, mig Aladár szivélyesen nyujtá kezét a buzgó férfiunak.

– Lám a nagyságos ur nem akarja megengedni, hogy én hamarább megéreztem a hazajövetelét, mint a Cziczke. Szólt elszomorodva Kampós ur, az agárra tekintve féltékeny szemmel, mely már elégülten fekteté szép okos fejét Aladár térdére. Pedig azért is igaz, hogy én éreztem meg elébb! Hát nem hoztam-e levelet Aladár ur számára?

Az öreg urnak csak most jutott eszébe a levél, mit a fáskosárba vetett.

– Igaz biz az! neked valami jóakaród már levelet is irt Pestről, keresse csak össze Kampós, ott lesz a lom között.

– Ki irhatott?

– Majd meglátod. Bizonyosan valaki, a ki előbb megtudta szabadulásodat, mint megérkeztél. Eddig nem értettem, de most már egészen értem. Olvasd el csak.

Aladár végig olvasta a levelet, azután – megsimogatta a kutyája fejét.

Cziczke nem ilyen levelet szokott irni.

– Mit szólsz hozzá? – Kérdé Garanvölgyi. Érted?

– Nagyon értem. A sógorasszony megijedt, hogy eltalálom venni.

Erre aztán mind a négyen nevettek. – Az agár is.

– Itt van bátyámnál az a házassági szerződés? – kérdé Aladár.

– Hiven meg van.

– Küldjük vissza szegénynek; ne nyugtalankodjék miatta.

– Jó, nagyon jó. Ezt szeretem. A comitivát csak bizd rám. Nagyon nehezemre esett volna, ha nekem kell Corinnáról lebeszélnem téged; de miután saját maga beszél le, igen jól történik. – Ritka eset, hogy egy asszony saját magát szólja le vőlegénye előtt, s hogy ez neked jutott, az nagy szerencse. Két kegyelem egy nap! Egyik husz évi, másik életfogytig való „nehéz“ fogságot enged el.

Az első nap a viszontlátás csendes örömei között folyt le Garanvölgyi házánál, másnap Aladár azzal lepé meg nagybátyát, hogy ő Ankerschmidt lovagot kivánja meglátogatni.

– Elmehetsz hozzá, az derék ember.

– Ő is meglátogatott engem K*steinban, ezt vissza kell adnom.

– Annyival inkább.

Aladár csodálta nagybátyjánál ez engedékenységet, az pedig nem adott neki bővebb magyarázatot hozzá. Engedte menni.

Ankerschmidt lovag tudta már Aladár megérkeztét, s sejtette, hogy az udvariasság tartozását az sietend leróni; még is erősen meg volt lepetve, midőn az előleges hirnök kérdezősködött a másik faluvégi kastélyból, ha itthon lesz-e Aladár számára a lovag ur?

Ezen pedig át kell esni, és azután végét szakitani.

Erzsike ez órára szobájába consignáltatik, hogy még csak véletlenül se láthassák meg egymást.

Helyesen is; mert Aladár, a mióta a szabad levegő csókolgatja arczát, még szebb fiu, mint a börtönben volt, s jobban is ügyel magára. Azt Ankerschmidtnek is el kell ismerni, midőn kezet szorit vele, hogy a légváltoztatás igen javára szolgált.

– Uram, most jövök önnek megköszönni, hogy multkori magányomban meglátogatott.

– Semmi köszönni való rajta; szólt a lovag nyers hangon, – széket mutatva vendégének. Kiváncsiság volt tőlem, semmi egyéb. Ohajtottam látni azt a vakmerő ficzkót, a ki negyvenkilenczben éjfélkor az ágyamból kiugratott s majd elfogott az ezredem közepén.

– Hogyan? Ön lett volna az?

– Persze. Ha tudtam volna, hogy ön csak egy szakasz huszárral jön, majd elfogtam volna én önt, hanem hát a vakmerőség sikerült. – Ebből láthatja ön, hogy mi régi ellenségek vagyunk.

– Igen hosszu fegyverszünetre.

– Az igaz. Verekednünk nem szabad; hanem egymásra duzzognunk akármennyit.

– Azt is csak hatósági engedély körén belől. Egyébiránt nem sok alkalmunk lenne egymás iránti duzzogásunkat kifejezni, miután én nehány nap mulva innen odább megyek, s azontul aligha fogok egy helyben maradni.

Ankerschmidt sötét borusan nézett az ifjura s csendes hangon, melyen a jóakarat lágysága keresztül érzett, szólt feddőleg.

– Fiatal ember: valami uj bajba ne keverje ön magát. – Kár volna érte. („Kiért“e, vagy „miért“?)

– Ah! nem. Szólt nevetve Aladár. – Ne gondolja ön, hogy az egyhelyben nem maradás alatt azt értem, mintha guerillának mennék a Bükkbe, vagy járókelő emissariusnak; hanem azt, hogy látok valami munka után, a miből megéljek.

– Micsoda?

– Természetes. Fekvő vagyonom confiscálva; kapitalisom soha sem volt, az meg nem gusztusom, hogy valami uri házhoz beálljak lengyelnek.

– De önnek nagybátyja gazdag, s önt nagyon szereti; azt tudom bizonyosan.

– Épen azért nem maradhatok nála. Mit gondol ön uram; ha nagybátyám rokonai azt mondanák felőlem, hogy én nem szeretetből vagyok nagybátyám körül, hanem örökség hajhászásból?

No ez az én emberem, gondolá magában Ankerschmidt; dölyfös, mint magam.

– Aztán uram, minket nem ugy neveltek, hogy a mikor semmink sincs a földön, a fára kivánkozzunk. Megélünk a jéghátán is. Ha elvesztettük nagy hivatalunkat, jól van, hazamentünk szántani, nem sirtunk utána; ha elvették a földünket, tanultunk valamit, leszünk ki prókátor, ki mérnök, ki bányász. Én részemről okleveles mérnök vagyok; értek a mesterségemhez ugy, mint sokan nem; itt van a tiszaszabályozó társulat, ott van számomra egy szerény kis üres állomás, azt sietek minél elébb elfoglalni, s ez a helyzet hozza magával, hogy egy helyben nem igen maradok, mert biz ott mindig járni kell.

Ankerschmidt sokat törülgette ősz üstökét: félni kezdett, hogy nemcsak a leánya, de ő maga is nagyon bele fog még egyszer ebbe a fiuba szeretni.

– De az nagyon sok viszontagsággal járó hivatal.

– Sőt inkább! Nagyon kedves hivatal. Még csak helyhez sincs kötve; – sem gazdához.

A függetlenség édes érzete ragyogott szemeiben. Ankerschmidt látta azt jól.

– De már most mondja meg ön, szólt a lovag, bizalmasabb mosolygással; hogy fog egy ilyen szüntelen távolba hivó állapot tetszeni majd egy fiatal menyecskének?

Most már aztán Aladáron volt az elkomorodás sora.

– Az nekem nincs.

– No de csak nem lett ön maltai lovag? Fiatal harminczéves ember. Aztán nem is titok előttem, hogy önnek igen érdemes, szép, fiatal menyasszonya van; kit személyesen van szerencsém ismerhetni.

– Elmult dolog az már, szólt Aladár könnyü vérrel.

– Csak nem szakadt félbe a viszony?

– Nem szeretek erről beszélni.

– De én meg szeretek. Gondolja meg ön, hogy én is házasulható ifju vagyok, özvegy ember, nagyon érdekel tudni, hogy hol támad megürült állomás számomra, egyik másik fiatal hölgy szive épen vacantiában van-e, vagy nincs?

Aladár mosolyogva fogadta a tréfát.

– Uram. Ön azt mondta, hogy mi régi ellenségek vagyunk. No hát én legalább bebizonyitom önnek, hogy nem vagyok az. Ne vegyük el mi egyikünk se az én menyasszonyomat.

– Van önnek oka azt mondani?

– Van.

– Mivel sértette önt meg?

– Ilyesmit férfi, ha egy cseppet hiu magára, nem vall be.

– Rágalmazták ön előtt?

– Óh senki sem.

– Összeveszett ön vele?

– Még nem is láttuk egymást.

– Ugy hát csak levélben történt.

– Igen.

– No, ifju barátom: ez nem elég ok a szakitásra. Az irott betü sokszor ad félreértésre alkalmat. Egy levél miatt nem kell egy egész életet elrontani. Menjen ön hozzá és beszéljen vele maga. Én nem szólok önnek magán ügyeibe; azokba semmi jogom avatkozni; hanem én csak az ön jogérzetére apellálok; önök magyarok nagyon hiresek a jogragaszkodásukról; s önnek tudnia kellene, hogy még egy váltóhamisitótól is megkérdik elébb: te irtad-e ezt? mielőtt elitélnék. Annál kevésbbé hiszem, hogy gyakorlatban legyen Ó-Magyarországon valakinek elitélni a menyasszonyát, mielőtt kihallgatta volna.

– Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád. Különben önnek még is igaza van uram. Nekem el kell hozzá mennem; különben ő lesz a sértett fél – s azt nem szeretném.

– No ennek örülök. Tehát az első assautnál mégis én győztem meg önt.

– Valóban ön maradt a téren; én kapitulálok és magamat ajánlom.

– Kezet szoritottak s azzal egyik sem mondta a másiknak, hogy „viszontlátásig.“

Aladár gondolta magában, midőn távozott: ez kellemetlen ember, mert titkaimat tudja, ide nem jövök többet; Ankerschmidt pedig gondolta magában: ez kényelmetlenül érezte itt magát, ez nem jön ide többet.

Az pedig igen jól történt, hogy e találkozás végbement, mert Aladár nagy veszedelemből szabadult ki ez által; a hogy a következés majd igazolni fogja.

Aladár másnap bement Pestre s minthogy egy nap kétszer nincs délelőtt, megvárá a másnapi illemlátogatás óráját, akkor kereste fel Corinnát.

A szép özvegy idegeit nagyon meghatotta Aladár látása.

– Ah! ön az? megbocsát: de olyan szivdobogást kaptam egyszerre.

Aladárnak oda kellett hozzá sietni, hogy egy székbe vezesse. A delnő közel volt az elaléláshoz.

– Ez a meglepetés! Ah, én olyan ideges vagyok. Minden ugy hat rám.

Aladár kérte szépen, hogy csak engedjen magának időt a magához térésre, s ha van repülő só a háznál, alkalmazza erősitésre.

– Ah, ön nem képzeli, mennyire meg vannak gyengülve idegeim, mióta önt utoljára láttam.

– Ön sokat aggódott miattam.

– Oh igen sokat: sohajta a delnő, nem értve el az ironiát. Higyje el Aladár, hogy valahányszor leültem önhöz levelet irni; mindig oly szivnyomás fogott el, hogy nem birtam azt véghez vinni. Ha elkellett gondolnom, hogy ön micsoda helyzetbe jutott. Ah! – Itt igen kedélyesen tudott összeborzadni az asszonyság, a mi neki igen jól illett. Ezt Rachel sem csinálta jobban.

– Nem volt ám az olyan rosz, mint gondolják: látja ön, meg sem őszültem bele.

– Ah de mennyit kellett önnek nélkülözni. Ha rá gondolok. Ismét ez a szivdobogás.

– Semmi nélkülözés. Minden két napra egy prófunt. Nem elég az egy embernek.

– Ah! kérem. Ne tréfáljon ön. Ez nem szép tréfa. (A delnő válogatni látszott nevetés és sirás között).

– Épen nem tréfálok. Nagyon jó, hogy igy szoktattak; mert ennek legalább most hasznát veszem.

– Hogyan? De kérem ne tréfáljon. Az engem nagyon izgat.

– Nem tréfálok. Nagyon komolyan beszélek. Minthogy ujra kell kezdenem az életet, bizony eleinte alig tudok magamnak egyebet igérni a puszta kenyérnél. Jószágaimat nem kaptam vissza.

– De talán.

– Nincsen semmi „talán,“ mert én nem kérem; helyembe pedig nem küldik.

– De hát miért nem kéri?

– Mert ellehetek náluk nélkül. Van már hivatalom a miből megélek.

– Hol? Micsoda?

– Nem épen vasuti kalauzság; de nem is sokkal több: egy kis mérnöki állomás a Tisza-szabályozásnál.

– De hisz az nagyon fáradságos.

– Az biz a. Többnyire halászgunyhókban, meg deszkabódékban kell laknom.

– De hát mért nem marad nagybátyjánál?

– Azért, mert az ember szeret maga ura lenni; arra is kell gondolnom, hogy valaha megházasodom s a feleségemet mégis csak inkább vihetem a deszkabódéba a tiszai töltésen, mint a nagybátyám házához.

Erre a szóra, ha Corinnának szive lett volna, nem kellett volna azt mondania, hogy iszonyu szivdobogása van, hanem azt, hogy „ime barátom, a mim nekem van, az a tied is; és én magam is az vagyok ráadásképen, maradj itt, ne menj tovább; élni fogunk boldogan;“ hanem annál természetesen sokkal jutányosabb a szivdobogásra és ideggyöngeségre hivatkozni.

Corinna azt várta, hogy most mindjárt elő fogja hozni Aladár azon régi viszonyukat, mely egyuttal szerződésileg is meg van kötve, erre az alkalomra tartogatta, hogy egy rögtöni elájulással véget vessen a kérői merényletnek.

Aladár azonban nem hozta azt elő.

Megkérdezte tőle, hogy jár-e szinházba? micsoda uj operák vannak azóta, a mik tetszenek? Micsoda uj neveket tanult meg azóta a kedvencz papagálya? Szokott-e lovagolni, meg van-e még a hóka paripája, s több eféle hiábavalóságokat.

Mikor aztán már nagyon kezdett Corinna szivdobogásáról panaszkodni, akkor felkerekedett Aladár; szivélyesen tanácsolta menyasszonyának, hogy ne engedje erőt venni idegein a bajt; hanem iparkodjék minél előbb Emmsbe, vagy Ostendebe, s azzal szépen megcsókolta a kezét és eltávozott.

Ez volt az utolsó kézcsók, a mit Corinna kapott Aladártól.

Aladár megnyugodhatott felőle, hogy biz ennek a szerelemnek, „qua“ szerelemnek, már vége van: s ilyen formán jó lesz azt, „mint“ szerződvényt is in optima forma felbontani.

Azt már tudta, hogy doktor Grisák Corinna ügynöke; tehát egyenesen azt kereste fel.

Doctor Grisák nagy előzékenységgel fogadta a jelentkezőt, mint szokás fogadni azt, a kitől az ember fél és a kit nem szeret.

– Igen rövid ideig akarok önnek terhére lenni uram. Szólt Aladár a jogtudorhoz: nekem egy szerződésem van özvegy Garanvölgyinével, ki önnek védencze.

– Tudom, ismerem azt a szerződést.

– Annál jobb. Nem kell hosszasan magyaráznom a dolgot. Én nem vagyok jelenleg abban a helyzetben, hogy egy asszonynak, ki nőmmé lesz, fényes állást biztosithassak.

(– Ah! Ez a vinculumért jön: gondolá dr. Grisák).

– Beszélt kegyed az asszonysággal?

– Találkoztam vele s ugy vettem észre, hogy ő sem ohajtja e viszony folytatását.

– És kegyed?

– Én a világért sem veszem neki rosz néven. Nagyon kevés poéta szorult belém; házassági ügyekben igen tolerans vagyok. Neki teljes joga van szakitani.

– De már most a szerződések?

– Hiszen épen azért jöttem önhöz; mert ezt egy ideggyönge nővel nem lehet elvégezni. – Azokat a szerződéseket meg fogjuk semmisiteni.

– S mik önnek a feltételei?

– Az enyémek? – Hát egyszerüen az: hogy adja vissza Garanvölgyiné az én irásomat, s én visszaadom az övét.

– S ön nem akar semmi igényt támasztani azon jogokból, a miket önnek e szerződvény nyujt.

– Erőszakkal csak nem kényszeritek egy nőt arra, hogy feleségemmé legyen?

– De a vagyonra nézve?

– Ah! Hogy jószágot kapjak menyasszony nélkül? Nem, uram, az nem az én mesterségem.

– Uram! szólt dr. Grisák felkelve székéről s meghajtva magát Aladár előtt; ön valóban nemes ember.

Aladár vállat vonitott.

– Azért, hogy nem lopok, nem rablok?

– Igy nagyon röviden áteshetünk az egyezkedésen. A kérdéses szerződvény nálam van. Elhozta kegyed a párját?

– Itt van az is.

– Sziveskedend rá irni, hogy semmi e szerződésből támadható jogokra igényt nem formál.

– Nem irok biz én semmit, hanem az én irásomat, ha megengedi, elégetem itt a kandallóban; kegyetek is tegyenek az enyimmel hasonlón, s azzal legyen belőle hamu.

– De miért nem akarja kegyed ezt ide irni?

– Azért; mert nem akarok Garanvölgyiné asszonyságnak bizonyitványt adni arról, hogy én ő rá, utolsó találkozásunk óta, egy perczig is gondoltam. Ha nem tetszik önnek: ügyvédemre bizom s végezzenek együtt.

Dr. Grisák nem bocsáthatá ki körme közül az alkalmat s ismét leülteté Aladárt, beleegyezve, hogy tehát egyszerüen cseréljék ki a kötvényeket, s ő vesse a kandallóba a magáét.

Miután a doctor elzárta biztos helyre a visszanyert szerződés példányát, mit Aladár átadott: nyájasan mosolyogva lépett hozzá s titkolózó szemhunyoritással sugott neki.

– Uram. Ön ma igen generosus és nagylelkü volt oly ügyben, a hol a törvény menthetlenül kezébe adta önnek ellenfelét. E tett jutalma nem fog elmaradni. Emlékezzék meg ön, hogy doktor Grisák, az a pápaszemes doktor Grisák, a kit Garanvölgyi ur, önnek nagybátyja a birkafejő székre ültetett le: mondta önnek legelőször, hogy ön, talán hamarább, mint gondolná, ismét oly gazdag lesz, mint volt; s nem fogja megbánni, hogy nagylelküen kiadta kezéből azt, a mi a másé.

Aladár nagyot nevetett e beszédnek; s az ragadta meg a figyelmét belőle, hogy: csakugyan a birkafejőre ültette le a doktor urat az öreg?

– Oda, uram, és azt akarta, hogy oltsam be neki a himlős birkáit, ha doktor vagyok. Hanem én azért nem haragszom rá, világért sem haragszom.

S hogy bebizonyitsa, mennyire nem haragszik, egész a lépcsőig kikisérte Aladárt, ki még ott sem birta elfojtani derültségét, hogy a doctort mint ültették a fejős székre. A többit, a mit mondott, régen elfelejtette már.