IX. A két fogoly.

Eliz az igazak álmát aludta ez alatt.

Azt a tiszta álmot, a mit nem zavar még más, mint egy szótalan idealkép lebegése, kinek alakja csupa aether és napsugár.

A legelső napsugár, mely ablaka függönyein áttört, visszahivta szemeiről a szüz álomképet.

Kora hajnal volt; még nagy a csend a kastélyban: nem kelnek itt korán. Eliz felkelt; pongyoláját fölvevé s mielőtt őrei felébrednének, a rajztáblára feszitett képhez ült s a mit tegnap elkezdett s a mit álmában tovább gondolt, most folytatá. Egy alacson ablak volt az; nehéz vasrostélylyal, a vasrostélyon belül egy halavány ifju arcz; künn a rostély előtt egy dalosmadárka, körül az ablakon virágos folyondár, mely benyulik a vasrudak között: ők ketten vigasztalják azt, a ki belül van. – Egy dalos madár és egy árva repkényinda.

Kinek lehetne ez ellen kifogása! Hisz az arczra nem szükség ráismerni, a ki a rostélyon belül van, az még csak körvonalaiban látszik. Első a dalos madár és a repkény.

A leányka egészen elmélyedt munkájában, észre sem vette, hogy a kis asztali óra finom piczi csengő hangon már kilenczet üt, s még semmi nesz a mellék-szobában.

A miss és Hermine ugyan soká alusznak.

A madárka feje igen jól sikerült. Szinte látszik rajta, hogy milyen búbánattal énekel ott, mintha tudná, hogy rabnak teszi.

Eliz megvan elégedve nagyon a kis madárral; most már ideje, hogy félre tegye a képet, mert mindjárt itt lesz a porkoláb, a keményszivü miss és mondani fogja: „allez! zongora-sánczmunkát végezni!“

Jó lesz már megnézni, hogy ébren vannak-e?

Eliz sajátságos gyermeteg boszuállást szokott azzal gyakorolni, hogy mig ő rendesen igen korán felkelt, a misst, ki óriás időkig szeretett pihenni, zajos énekszóval költse fel álmából; a mi, akárki is tudja tapasztalásból, igen kellemetlen szolgálat annak, a ki épen jó izün aluszik; de a miért, ha egyszer már fölébredt az ember, minden boszusága daczára sem lehet haragudnia, mert hiszen a felköltőnek csakugyan igaza van: „itt a reggel,“ sőt még meg kell neki köszönni, hogy nem engedett tovább aludni.

„Itt a reggel: I wish you a good morning! miss!“ enyelge, zajosan nyitva át a szomszéd szobába Henriette; s egy vig couplettet kezde rá, melyet gyermekeknek tanitanak a hajnal szépségeiről.

De mint bámult el, a mint a szobát egészen üresen találta.

Mind a két ágy használatlan, a hogy este fel voltak bontva; látszott, hogy senki sem feküdt bennök.

Eliz nem érté, hova lehettek?

Körültekintett. Hermine iró asztalán volt egy lepecsételt levél; azt fölvevé; a czimlapon ez állt:

„Eliz testvéremnek.“

Eliz szivdobogva bontá fel a levelet. E sorok voltak benne.

„Kedves jó testvérem!

Ne itélj el azon lépésért, a mit ma tettem. Nem tudok ez ember nélkül élni. Ha gyilkos volna is, vele mennék. Tudom, hogy ez őrültség; de nem tudok belőle kigyógyulni. Atyám ma elüzte őt és nem tudta, hogy engemet is vele együtt űz a világba. Atyámhoz nem merek irni: ő nem olvasná el levelemet; megátkozna. De tégedet szeret, te olyan jó vagy; és nekem senkim sincs, a ki előtte védelmezzen, egyedül te. Nem is tudom; mire kérjelek? olyan zavart vagyok. Te legjobban tudod azt. Állj közénk és atyánk közé; a te jó szived kitalálja, hogy mit tégy? Isten áldjon meg; csókollak szászor, ezerszer. Hermine.

U. i. A miss és a director nem tudnak semmiről; ha lehet, védd őket atyám előtt H.

Sirass meg.“

Ezt az utolsó mondást fölösleges is volt odairni, mert Eliz, a mint e levelet végig olvasta, oly zokogásba tört ki, hogy a köny két piros orczáján, mint patak áradt végig; kezeit tördelte, kétségbeesve járt alá s fel a szobában; testvérének egy elejtett kendőjét lelte meg egy széken, azt százszor összecsókolá, kebléhez szorongatta; és ujra zokogott és sirt, mint a nyári zápor, és csókolta a levelet, meg a kendőt! ugy hogy a nagy zokogást meghallották a cselédek, s a szobaleány jónak látta bejönni, hogy nincs-e rá valami szükség?

Az ajtónyitásra a felindult leányka keserve a düh indulatába ment át; azt hitte, a miss jön. Vadul villogó szemekkel rohant az ajtó elé; ugy hogy a szobaleány visszarettent, a mint eléje dobbant.

– Hol van a miss? Kiálta rá Eliz, minden izében reszketve a gáttalan indulattól.

Az bámulva nézett szét és vállait vonogatta.

Eliz mérgesen ragadta meg a cseléd vállát.

– Hol a miss? Mikor ment el? Ki bocsátotta ki az ajtón? Ki látta Hermint?

A szobaleány majd összeesett ijedtében.

– Mi, kérem, nem láttunk senkit, mi felénk nem ment ki senki. Hanem a hátulsó ajtó nyitva van; az elébb mondta a kertész.

Eliz forró homlokára tette összekulcsolt kezét s lassankint magához kezde térni.

– Megállj! – szólt csendesülten a hátrálni vágyó cselédhez. Ne beszélj odakinn semmit. – Küld be a kis Gyuszit. A hátulsó ajtót zárjátok be s hozzátok ide a kulcsát.

A cseléd elsietett s utána nagy hirtelen beállt Gyuszi.

Eliz szemei akkor már nem könyeztek, arcza nem volt lángveres; haja le volt simitva; kezeit hátra téve járt alá s fel Hermine szobájában.

– Parancsol kisasszonyom? szólt a kis legény, katonásan emelt kézzel.

– Figyelj! – szólt hozzá Eliz, oly parancsoló hangon, mint egy tábornok. Tudsz lőfegyverrel bánni?

– Tudok, kisasszonyom. Puskám is van. A nagyságos ur adta.

– Lőttél már vele?

– Óh, akárhány galambot; még vércsét is.

– Jó. Töltsd meg puskádat és gyere vissza.

A kis apróság nehány percz mulva vigyorgó képpel jött vissza, holmi kis karabint emelve vállán.

– Most ide figyelj. Mátul fogva ebben a szobában fogsz lakni, mig atyám haza jön. Éjjel azon az ágyon alszol.

– Jaj. Az a miss fekhelye.

– Csitt! ki kérdte? Nappal itt állsz őrt az én szobám ajtaja előtt; s mindenkit, a ki be akar jönni, feltartóztatsz. Tudod hogyan kell?

– Óh igen! igy: – a kis babszemjankó előre lépett egyik lábával, a puskát szuronyszegezve kapta előre: „Ki vagy? megálj!“

– Helyesen van. Senkit be nem eresztesz ide, mert ez börtön; te pedig őr vagy. A ki erőszakoskodik, vagy nem ügyel felhivásodra: azt lelövöd; értetted?

– Igen is értettem.

– Tehát a szerint tégy.

Eliz ezzel liliputi őrét a külső szobában hagyva, becsukta hálószobája ajtaját, s leült, atyjának levelet irni.

Minő gyöngédség és minő erő kellett ahhoz, hogy egy ily fájó sebet bekötözni kisértsen, olyan férfiunál, ki indulatainak nem tanult ura lenni.

Mennyire ovakodnia kellett minden bölcselkedéstől, nehogy szemrehányásul essék az az apának, ki Hermint tartá mindig a ház czimerének, az okos, szerény leányt, kinek szavát ritka volt hallani, kit soha sem kellett figyelmeztetni arra, mit tegyen, mit ne tegyen? ki dicsekedése volt minden nevelőjének, megholt anyjának kegyencze; és a kiért most a könnyelmü szeleburdi, mindig szidott, mindig fenyiték alatt tartott hamupepejkének kell könyörögni, hogy legyen neki nagy vétkeért bocsánat.

No de könnyü annak irni, a kinek szive van! A hideg ész tévedhet ilyenkor, de a sziv mindig eltalálja az igazi hangot, s megsugja, hogy másnak mi fáj, mi esik jól?

„Tudod mennyire szerette Hermint édes anyánk? Ne taszitsd őt el.“

Ez volt legerősebb argumentuma. S nem elég erős-e ez?

– Ki vagy? megállj! hangzott odakinn a kis silbak kiáltása.

– Kávét hozok; volt rá a biztos felelet.

– Passirt! mehetsz.

A szobaleány jött a reggelivel.

Eliz inte neki, hogy tegye le és aztán menjen.

És ismét irt tovább.

„Tudod mennyire szeretted őt te is? Hiszen ezután is fogod szeretni.“

– Ki vagy? megállj! hangzott ezuttal a szokottnál mérgesebb hangnyomattal.

– Jeszszuz Mária! volt rá á sikoltás.

Ez a miss hangja volt.

Eliz hallgatta egy ideig, hogy mi lesz odakünn?

– Vissza! Én strázsa vagyok!

– No no no Gyuszikám, ne tréfálj.

– Én nem vagyok „Gyuszikám;“ én patrol vagyok; én feuerpikét vagyok, a ki a közelit, meglövöm.

– Hah! Az égre! Ne tartsa erre azt a fegyvert, eltalál sülni magától.

– No hát maradjon ott az ajtóban, s ne jőjjön közelebb.

– De micsoda gondolat az, gyermeknek puskát adni a kezébe?

– Ez a parancs. Ez az ordré.

– Bocsásson a kisasszonyhoz.

– Semmi kisasszony; az fogoly.

– De én nekem be lehet hozzá menni.

– Mi a jelszó? Mondja a jelszót!

– Gyuszi, most mindjárt pofon ütlek.

– Miss! Nem látja, hogy most katona vagyok? Teremtette. Lövök és szurok!

Eliz már erre kinyitotta az ajtót.

A miss meglátva növendékét, bátorságot vett magának a várőrségen keresztül ostromra rohanni, a mi szerencsésen sikerült is neki; bejutott sértetlenül Eliz szobájába, s ott tikkadtan, lihegve megállt és nem tudta, hogy mit kérdezzen?

Eliz inte neki, hogy üljön le. Érezte, hogy most ő az, a ki rendelkezik.

– Olvassa miss ezt a levelet; szólt odanyujtva neki a Hermin által irottat.

Az olvasás alatt a miss arczán és homlokán szederjes veres foltok támadtak; mély harag és ijedtség tanujelei. Egészen ki volt kelve alakjából minden vonása.

A levél kiesett reszkető kezeiből.

– Ez szörnyüség, ez borzasztó.

– És most olvassa ön e másik levelet, szólt Eliz, azt nyujtva át, a mit ő irt atyjának.

– Kérem, Eliz, az Istenért, hallgasson meg elébb.

– Semmit sem akarok hallani, miss.

– Meg kell önnek mindent tudnia.

– Mit gondol ön? Nekem egy „kalandot“ akar elmondani, a kinek még eddig egy regényt sem engedett elolvasni?

A mély elpirulás a szüz arczon tanusitá, mily ösztönszerü tiltakozással lép fel a hajadoni szemérmesség e kisérlet ellen.

Miss Natalienak át kelle látnia, hogy verve van, lecsüggesztett fővel olvasá Eliz levelét, melyet atyjához irt.

Feltünt a Missnek, hogy Eliz különösen sok szót vesztegetett arra, hogy atyját a csábitó személye iránt kiengesztelje. A missnek ez nem tetszett; ő azt akarta, hogy ez embert üldözzék, megöljék, megsemmisitsék.

– De hiszen mindezen szerencsétlenségnek az átkozott csábitó az oka. És kegyed őt menti!

– Mentem. Mert most már Hermin férje.

– De ő mindnyájunkat megcsalt; megcsalta Hermint is, ő az oka annak, hogy kegyed most atyja haragját viseli. Oh az átkozott, most engemet is semmivé tett!

– Az nagy baj, miss; de önre nézve még nagyobb, ha atyám épen ő iránta nem engesztelődik ki, mert akkor haragja ön ellen fog fordulni, ki valamit elmulasztott, a mi rá volt bizva. Hermin azt irja levele végén: Miss Natalia és a director nem okai semminek. Ebből én azt értem, hogy önök okai valaminek. Rám van hagyva, hogy önöket védelmezzem. Én nem tudom, mit hibáztak? nem tudom, mit kellene védelmükre felhoznom? Csak annyit tudok, hogy mentül hamarább kibékül atyám azzal, a ki hibázott; annál könnyebben megbocsát azoknak, kik a hibát előmozditák.

– Ön okos leány: sipegé a miss, megalázottan, nyujtva át Eliznek a levelet.

– És most megbocsát, miss Natalie; ha tisztelettel felkérem, hogy szobámat ezentul kerülje el. Foglalja el a kastély bármelyik részét lakásul; de azt, a mely nekem fogságul van rendelve, hagyja érintetlen. Nekem szükségem van egy hiteles és gyanútlan személyre, a ki atyám visszatértekor bizonyságot tegyen a felől, hogy a rám szabott szigort elviseltem. Ön e tanu nem lehet. Láthatja miss, hogy már választottam is ajtóm elé őrt; a kinek atyám hinni fog, mert gyermek és együgyü. Isten önnel.

A miss ugyan a bucsuvétel után is ülve maradt még a diványon, de Eliz a csöngetyüzsinórhoz lépett; a szobaleányt beidézte; s azután az atyjának szóló levelet lepecsételve, azt kezébe adta.

– A lovász rögtön nyergeljen, s vigye e levelet a városba doctor Grisákhoz, az majd elküldi atyám után. Te pedig Luize, légy szives miss Natalie garde de robejait és ágynemüit a hölgy-vendégszobába átszállitani. A mit parancsol, teljesitsd. Én szobámban fogok étkezni egyedül, mig atyám hazajön. Mikor Gyuszi elhagyja a külső szobát, az ajtót zárja be maga után s a kulcsot vegye mindig magához. Isten önnel, miss Natalie.

A miss kedélye egészen összevissza volt zavarva e lyánka magaviselete által, ki egy óra lefolyása alatt tudott haragudni, sirni, kétségbeesni, élczeket mondani, hideg vérrel beszélni, parancsolni és mindent a legjobb időben.

Vevé tehát sátorfáit s a szobaleánynak azt az utasitást adta, hogy holmiait, ha már költözni kell, ne is a vendégszobába, hanem egyenesen a director urhoz szállitsák át.

Képzelhetni Maxenpfutsch urnak az örömét, mikor az ablakon keresztül meglátta, hogy Misz Natalie böröndöstül, czókmókostul jön visszafelé a kastélyból s egyenesen az ő ajtajának tart.

Eliz pedig, a mint egyedül maradt, bezárkózott szobájába, elővette rajztábláját, ecsetét, s azt a legsötétebb sepiába mártva, a megkezdett képen az ablakrostélyok közeit sötétre festé vele, hogy a rajzolt arczkép egészen eltünjön onnan, s ne maradjon ott más, mint a kis madár és repkény.

Most már tudta azt, hogy nagy vétek egy arczot, a mit álmaink előnkbe hoztak, papirra lefesteni.

Doctor Grisák nagy kedély-nyugalommal szürcsölgeté reggelijét a theás csészéből; még jókor volt az idő, tizenegy óra; és ő még papucsban és hálóköntösben. A segédek ezóta kifáradtak a szaladgálásban; mert most a fő ügyvédi-praxis szaladgálásból áll; a principalis maga csak audentiákat szokott adni, mire nézve lapidár betűkkel van felirva ajtajára: itthon található reggeli 11-től 1-ig.

Doctor ur épen a második findzsához fogott, midőn az inas két kliens névjegyét hozta be ezüst tálczán, a kik consultálni kivánnak.

– Ilyen korán! pöfögött uri dölyffel doctor ur, pompás chronometerét kirántva oldalzsebéből, még csak 10 óra és 57 percz. Mondjad nekik, hogy várjanak. Add ide a jegyeiket, hadd látom, kik?

Az inas odatolta a tálczát.

Doctor Grisák kedélyesen felkaczagott, midőn a két jegyet megszemüvegezé; pedig nem állt arczához jól a kaczagás, mert igen nagy és ritka fogai voltak.

– Oh, ez derék! No ezeket csak vezesd be mindjárt. Mond meg nekik, hogy még csak háló-kabátban vagyok, de azért „őket“ elfogadom. Hisz ez mulatság lesz a reggeli mellé.

Doctor Grisák arcza még azután is kedélyesen mosolygó maradt s ugy tetszék neki, mintha a második csésze theának sokkal erősebb aromája volna.

Szerény kopogtatás hallatszott. „Szabad!“ Ki lép be oly osonva? Director Maxenpfutsch ur az. Egészen meggörbült a háta a hajlongástól, s a „legalázatosabb szolgáját“ olyan vékony hangon tudja elmondani, mintha félne, hogy különben nem hiszik el.

– Ah, jó reggelt, jó reggelt director ur. Tessék helyet foglalni. Hát a miss? Hol maradt? Az ő jegye is itt van.

– Igen is, könyörgöm alássan. Ő kinn maradt a várakozó teremben: miután meghallotta, hogy nagysád még háló-kabátban van. A világ minden kincsével rá nem birnám venni, hogy egy férfiuval beszéljen; a ki még háló-kabátban van.

– Ah! ugy? No persze, ő igen sokat tart az illedelemre; – neki az metiérje; tudni, hogy mi illik? mi nem? Egyébiránt hiszen az mindegy, akár van ő is itt, akár nem. Mi ő felőle is végezhetünk, nála nélkül.

– Hogyan? kérem. Kérdezé bámulva Maxenpfutsch.

– Ah, én már mindent tudok, szólt doktor Grisák, kényelmesen helyre fészkelve magát, felrakott lábakkal a causeuseön. Önöknek az egész bajáról értesülve vagyok. Straff barátom mindent elmondott még tegnap.

– Straff? szólt bámuló tekintettel Vendelin ur.

– Hja, vagy ugy! önök ezen a néven nem ismerik. No, az a bizonyos fiatal ember, ki mint zongoramester Ankerschmidtéknál tartózkodott.

– S az önnek barátja?

– No no no. Kérem, jegyezze ön meg magának, hogy a kiről én azt mondom, hogy „barátom,“ annak hirtelen nem tudok más czimet adni.

– S hol van most ez a gazember! – kiálta föl egyszerre, vérszemet kapva, Vendelin ur; azt hitte tán, hogy még elkaphatja, a kisasszonyt elveheti tőle, haza viheti s minden jó lesz.

– Ugy hiszem, hogy azóta Bécsben van. Egyébiránt fölösleges lenne őt üldözni, mert még tegnap délben megesküdött a kisasszonynyal. – Bizonyosan tudom.

Vendelin, mint a lőtt róka, bocsátá le karjait e rémhirre.

– Itt járt nálam a kópé; – folytatá doctor Grisák, finom törökdohányból cigarettet göngyölgetve; azt akarta, hogy vállaljam el ügyét Ankerschmidt ellen.

– Minő ügyét? Tán a becsületsértés?

– Ah, hah! nevetett a doctor, cigarettjét a szeszlángon meggyujtva. Törődik is ez azzal. A neje hozománya végett.

– Átkozott ember! szólt izzadó homlokát törülgetve zsebkendőjével Vendelin ur.

– Huszezer pengőt ajánlott azon esetre, ha elvállalom az ügyet; s kiperlem Ankerschmidttől a hozományt.

– Hogyan? Huszezer forintot!

– Az nem sok. A leányok anyai része tesz egyre egyre 250 ezer forintot: megérdemlené az áldozatot.

– Átkozott ember! – hebegé Maxenpfutsch. Annyi pénzt elrabolni; 250 ezer! 20 ezer! (Az utóbbit is rablásnak czimezé véletlenül).

– Igen, de én nem vállaltam el az ajánlatot.

– Nem vállalta el?

– Hova gondol ön uram! szólt méltóságteljes tekintettel doctor Grisák. Én Ankerschmidt ügyvédje vagyok, s az hütlenség volna tőlem, ha kliensem ellenségétől fogadnék el megbizást. Ah uram; ily mocskot nem tür el az én becsületem. Maxenpfutsch ur szörnyen csodálkozott azon.

– Megmondtam neki határozottan, hogy nekem a huszezer forintja nem kell, vigye az ügyét más prókátorhoz; azt mondta, hogy majd keres Bécsben. Hanem hát beszéljünk most már önökről. Ez a furfangos kópé önöknek is csunya levest rántott be.

– Tetszik már tudni?

– Hogy ne tudnám? Mindent elmondott. Hogy a kisasszonyt elcsábithassa, elbolonditotta a misst. A miss kedvezései mind az ő javára ütöttek ki a kisasszonynál. Végre önt szólitá fel, hogy mint násznagy a misst hija át lakására, minthogy neki tiltva van a kastélyban megjelenni. Ez pedig csak arra való volt, hogy mig a miss eltávozik s felügyelés nélkül hagyja növendékeit; az alatt ugyanazon ajtón át, melynek rábizott kulcsát a miss maga adta Hermine kezébe, ezt szöktesse el magával.

– Átkozott ember! mormogá egyre Maxenpfutsch s már a tarkóját is kezdte törülgetni zsebkendőjével.

– Ördöngös egy ficzkó! nevetett doctor Grisák. S még hozzá az urasági lovakon; önnek saját hintaján szökteté el a kisasszonyt. Ez genial ötlet, geniál!

Vendelin ur nem találta olyan mulatságosnak a tréfát.

Grisák ur észrevevé, hogy itt kellemetlen húrokon játszik.

– Az igaz, hogy ezzel most önöket igen kellemetlen tintába keverte.

– Azt hiszi doctor ur?

– Bizonyosan tudom, nemcsak hiszem. Önök ugy fognak feltünni Ankerschmidt előtt, mint részesei a cselszövénynek. A látszat ellenük van.

– Ugy hiszi doctor ur?

– Az az egy szerencséjük, hogy Ankerschmidt épen hosszabb időre eltávozott, nekem nem mondta, hogy hová? Pedig nálam van egy levele Eliz kisasszonytól; melyben bizonyosan tudatja vele a történetet, de nem tudom, hova küldjem utána? Az nagy szerencse önökre, hogy nincs idehaza.

– Tehát azt hiszi doctor ur, hogy későbben nem fog majd a méltóságos ur ránk haragudni?

– Azt, hogy szerencse, De azt nem mondtam, hogy hiszem.

– Tehát miért szerencse ránk nézve, hogy nincs itthon.

– Miért? Hát azért, hogy ha most itthon volna; önt a missel egyetemben rögtön meglövöldözné; igy pedig addig, a mig haza kerül, önöknek idejük van előle – „sutty“ odábbállani.

Az a hang, a mivel kiejté, s az a halfarkalaku kézmozdulat, a mivel kisérte Grisák ur ezt a szót „sutty,“ minden kétséget eloszlatott Vendelin urnál a felől, hogy mi itt a legközelebbi teendő?

– Tehát azt hiszi doctor ur.

– Semmi kétségem felőle, hogy ez a legjobb tanács. A hogy én ismerem Ankerschmidt lovagot, ő képes a legelső emberen, a kit előkap, boszuját tölteni: lő és vág! Karmonádlit vág az emberből.

– De hát én ez átkozott ficzkó miatt hivatalomat elveszitsem! kiálta fel, siránkozó hangon Maxenpfutsch ur.

– Kezdhet kegyed ellene kártéritési pert.

– S fog az nekem használni?

– Kérem: perről és orvosságról soha sem kell azt kérdezni, hogy fog-e használni? A patiens dolga a bizalom.

– Tehát azt épen nem hiszi doctor ur, hogy a méltóságos urral még ki lehessen egyenliteni e fatalis helyzetet?

– Sem kegyednek, sem miss Natalienak; mondhatom egész bizonyossággal.

– A miss kétségbe fog esni, ha megtudja.

– Persze: ránézve az a legkellemetlenebb a dologban, hogy neki ötezer ftja van a lovagnál, mely oly feltétellel van hagyományozva, hogyha férjhez megy, fölvehesse készpénzül, ha pedig hütlenül viselné magát a házhoz, végkép elveszitse.

– Tudom; ezt már mondta nekem is. A jámbor teremtés. Most ez is szerencsétlenné lesz azon átkozott ember miatt.

– És ön miatt. Mert hisz ön hitta el a háztól.

– Valóságos igaz.

– Különben is nagyon compromittálta a szegény teremtést, director ur. Mit gondol; reggeltől estig az ön házánál!

– Az is igaz.

– Volt-e még valaki jelen?

– Senki sem; hiszen mi azt gondoltuk, hogy a vőlegény és a lelkész mindjárt jőni fognak.

– No lám, ez baj; ez igen nagy baj. Soha sem fogja senki elhinni, hogy Straff csábitotta el Nataliet, a ki ugyanakkor Herminnel állt odább.

– Hát hogy ki!?

– Azt fogják mondani, hogy ön csábitotta el.

– Én? A misst? Kiálta fel, székéből felugorva Maxenpfutsch.

– Én nem hiszem hogy ugy van; szólt nevetve dr. Grisák; de mindenki azt fogja mondani; s ha a miss akarja…

– Mit ha akar a miss?

– Önön magának elégtételt venni, azt eclatanter teheti.

Director Maxenpfutsch szédelegni kezdett e borzasztó helyen; a hol mindenből pert csinálnak.

– Az is pert akaszthat a nyakamba?

– Kártalanitási keresettel.

– Borzasztó helyzet!

Doctor Grisák, látva, hogy már jó porhanyóra megpárolta az emberét, jónak látta beleszurni a villáját, hogy feldarabolja. Felkelt tehát a causeuseről s lekötelező mosolygással lépve a sokképen megtántoritott férfiuhoz, igy biztatá meg.

– Kedves Maxenpfutsch. Van egy jó eszmém ön számára; de a mit elébb meg kell érlelnem. Most hagyjon magamra; s jőjjön vissza két óra mulva, pontban két óra mulva, érti. Akkor meglássuk, hogy mit lehet önért tenni.

– Óh ezerszer köszönöm. Doctor ur. Nem leszek háladatlan.

A megijeszgetett férfiu sokáig kereste kalapját, mig rátalált a szék alatt, a hova leültekor elhelyezte: még bucsuzott, még hajlongott, midőn a doctor csöngetett, az inas belépett, a doctor frakkját kérte s parancsot adott, hogy azután bocsássák be a misst; Maxenpfutsch ur és miss Natalie épen az ajtóban találkoztak össze.

– Tessék helyet foglalni miss, tessék leülni, szólt doctor Grisák a pamlaghoz vezetve a hajadont, ki ezuttal kávészin fátyolt viselt arcza előtt, – a zöldet Hermin vitte el; – s azt fel nem lebbentette volna onnan egy kincsért.

– Egészen értesülve vagyok a miss fátumáról, szólt doctor Grisák a hölgy előtt feszesen megállva. A dolog nemcsak azért boszantó kegyedre nézve, hogy Ankerschmidt házát el kell hagynia; hanem azért is, mert a Maxenpfutschnál töltött időt a közvélemény a kegyed jó hirének rovására fogja betudni; de kiváltképen még azért, hogy a tudvalevő ötezer forintot is el lehet kegyednek ez esetnél vesziteni. – Kérem; ne szakitson félbe. Én jogtudor vagyok, sentimentalis ügyekkel nem foglalkozom. Annyit mondhatok csupán, hogy kegyed helyzetében alig lehet egyebet tenni, mint kártalanitási pert kezdeni Maxenpfutsch Vendelin ellen, mint a ki kegyednek azt a kárt okozta.

– Lenne szives doctor ur e pert elvállalni?

– Az ön kedveért, miss, igen szivesen.

– Doctor ur, én megnyugszom mindenben, a mit ön mond, szólt miss Natalie, gravitással állva föl helyéről. Minek sok szót vesztegetnünk? Én az ön rendelkezése alá adom magamat, a mit ön mond, hogy tegyem, tenni fogom; a mit elém ád aláirni, aláirom; s ha megnyeri a kérdéses 5000 ftot számomra, abból önnek 500 ft honoráriumot adok.

No ez már értelmes beszéd.

– Helyesen van miss. Bizza reám; én biztositom kegyednek a veszendőben levő ötezer forintját. Jegyezze fel névjegyére szállását, s maradjon otthon, félóra mulva elküldöm az aláirandó okmányokat, s azután legyen szerencsém délután két órakor.

A miss bucsuzott és ment.

Grisák ur azonnal elkésziteté segédeivel a szükséges okmányokat, a mikből nem hiányzott a miss által aláirandó kötvény az ügyvédi honorariumról sem.

Két óra mulva visszajött Maxenpfutsch ur.

– Igen sajnálom önt, – szólt doctor Grisák az érkezőnek; de a mitől tartottunk, megtörtént. Miss Natalie keresetet fog inditani ön ellen, az ön hibája miatt elveszendő ötezer forintért. Itt az ügyvédi megbizás részemre.

Maxenpfutsch ur arczán nagy törekedés volt észrevehető, a szájával nézni, a szemeivel pedig beszélni, a mi egy részben sem sikerült.

– Director ur; én csak egy módot látok önre nézve a hinárból kikapaszkodhatni, csupán csak egyet.

Maxenpfutsch ur nem bánta, ha fél lesz is, csak legyen.

– A mi által ön nemcsak nem veszit ötezer forintot, hanem még ön kap ötezeret.

Vendelin ur azt hiszi, hogy ez boszorkányság.

Doctor ur megfogta a gallérát az érdemes férfiunak s homlokával csak nem betörve az orrát, monda.

– Nincs más mód, mint hogy vegye ön maga nőül a misst!

S igen jó volt, hogy fogta Vendelin ur gallérját, mert az hanyatt akart esni e szóra.

– No no, barátom, monda féloldalra forditott fejjel kacsintva Grisák ur. Gondolja meg a dolgot, ötezer forintot veszteni, vagy ötezeret nyerni, az tizezer forint különbség. Aztán a missnek státuspapirosai is vannak, a multkor én hoztam el a couponjait. Legalább ötezer forint.

Maxenpfutsch ur most már kevésbé találta visszariasztónak az ajánlatot. Ha jól veszi az ember, a miss egészen az ő idejéhez való feleség.

– Gondolja meg ön gyorsan s határozzon gyorsan; mert a miss sürget.

– De hiszen nem is vagyok arról bizonyos, hogy vajjon ő akar-e?

– Azt bizza ön rám.

– Jó, itt a kezem. Legyek én az áldozat; szólt resignatióval a balsors üldözte férfi.

– Tessék irni, itt az én iróasztalomnál; csak be kell tölteni az ügyvédi meghatalmazást: igy ni. És erre a másik papirra; kérem a bélyegen keresztül. Ugy hiszem elég lesz ötszáz forint: ügyvédi honorarium.

Vendelin ur megvakarta a füle tövét. Ötszáz. Igy aztán csak 4500 marad a hozomány. De az is jobb, mint még egyszer annyit fizetni. Isten neki! Veszett fejszének a nyele!

– Igy ni; már most este hat órakor látogasson ön meg ujra; addig végzek.

Maxenpfutsch ur szédelegve támolgott odább.

Két órakor megjelent miss Natalie.

Doctor ur igen fanyar képpel fogadta.

– Kedvesem: a kegyed ügye egészen roszul áll; beszéltem Maxenpfutsch urral; s ő azon nyomatékos ellenvetést tevé, hogy kegyed már akkor, midőn alkalmat adott Straffnak, hogy növendékét elcsábitsa, okot adott arra, hogy a stipulált 5000 forintot elveszitse, s igy ő e veszteségért nem lehet felelős. – Óh ez igen furfangos ember! Valóságos prókátor. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy igaza van.

A miss egy pohár vizet kért, nehogy elájuljon.

– Hanem én még látok egy módot magam előtt, mely által kegyed veszendő pénzéhez s a mi több, jó hirneve rehabilitatiójához juthatna. Figyeljen kérem rám, és ne aléldozzon; – mert ez nagyon komoly dolog. Nincs más mód, mint kegyednek Maxenpfutsch ur nejévé lenni.

– Ah uram! kiálta a szemérmes hölgy, fátyolát még sürübbre huzva arcza előtt.

– A baj meg van, hozzá a compromissió. Kegyed miss rosz hirbe jön, pénzét is elveszti, mig ha nőül megy a directorhoz, pénzét megnyeri, hire csorbátlan marad, s kegyed kap egy derék férjet. Gondolja meg, olyan állásban, egy jószágdirector!

– Ah uram, – de – de akar-e ő?

Jól vagyunk már.

– Azt csak bizza kegyed rám, miss Natalie. Maxenpfutsch nemes lelkü, hozzájárulható jellem, s ha én lelkére fogok beszélni: átlátandja, hogy egy characteres ember itt nem tehet mást, mint hogy a kit önkénytelenül elejtett, saját kezével emelje fel. Miss! Bizza kegyed rám, – legjobb barátjára, – hogy sorsa felől intézkedjem.

A miss térdre esett előtte.

– Uram! Ön az ártatlanok őrangyala. Vegyen oltalma alá.

Őrangyal ur felemelé a hölgyet s igen szépen kérte, hogy délután hat órakor legyen ismét szerencséje e helyütt; mit az erősen zokogva meg is igért.

Doctor Grisák délután hat óráig utána járt, hogy a szükséges dispensatiókat megszerezze védenczei számára; akkorra megiratta a szükséges házassági szerződéseket; s midőn a mondott órában a miss és a direktor megjelentek lakásán, készen várt reájuk; külön-külön mindegyik érkezőnek bizalmasan megsugva, hogy tökéletesen rendben van minden.

Hálás pillantások jutalmazák közlését.

– Miss Natalie, szólt Vendelin ur, ki ezuttal fehér mellényt és nyakkendőt viselt, én kegyednek mindig őszinte tisztelője voltam.

– Uram! biztositá őt a miss. Az én becsülésem ön iránt nagyon régi.

– Igy ni! Kiálta közbe Grisák ur; teljesen értjük egymást. Két nemes sziv föltalálta egymást. Nagysáim! Itt a szerződvény; tessenek alá irni: el van intézve minden. A lelkész vár reánk.

– Ilyen sietve, sipegé miss Natalie s igyekezett keztyüs kézzel aláirni nevét a boldogságot kötelező okiratnak. Hasonlót cselekvék Vendelin ur is.

Egy óra mulva férj és feleség voltak.

Egy óra mulva füttyöket hányva polkázott egyedül alá s fel szobájában dr. Grisák; s danolt hozzá valami rázkódó nótát. Ezeket szépen összeboronálta. A jó mulatság mellé, hogy Maxenpfuttschal elvetette a misst, még az a kis nyereség is járult, hogy igy a miss számára megmentett 5000 forintból a vőlegénytől is, a menyasszonytól is juttatott magának 500 forintocskákat; azt pedig a házasság utáni nap rögtön kifizetheté, ő levén Ankerschmidtné végrendeletének végrehajtója. Az illető összeget Ankerschmidt soha sem is kezelte.

Csak az az egy látszik különösnek a doctor urnál, hogy ő, ki ilyen mulatságosan összetréfált magának hét óra lefolyása alatt ezer forintot, mint utasithatá vissza Straffnak huszezer forintos ajánlatát, ha Ankerschmidt elleni ügyét elvállalja?

Hanem ezt rögtön értenők, ha ugy láthatnók Ankerschmidtné végrendeletét, mint doctor ur láthatja; levén abban egy végzetes záradék, mely azt rendeli, hogy ha a leányok valamelyike apja ellenére választana férjet; az minden igényét az örökséghez elveszitse.

Innen az a magán semmi foltot meg nem szenvedő nagy becsület!

* * *

Tapasztalt férfiak tudósitásai szerint K*stein a státus börtönök akademiája.

Arad, Komárom, Józsefváros, a pesti uj épület mind csak gymnasiumok és elemi tanodák hozzá képest; a ki még csak ezekben végezte a cursust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.

Már az ötödik évet tölti Garanvölgyi Aladár e nagy akademiában.

Szobája hosszában négy lépés, keresztben három s nagyon kevés fényüzéssel van kiállitva, egy szék, egy ágy, egy asztal. Csak az ajtókra nem lehet panasz, az van három, mely egymásra nyilik. Ez fogalmat ad a fal vastagságáról, a hol a középső ajtó nyilhatik a két másik érintése nélkül.

Egy délelőtt, szokatlan órában csörömpöltek a kulcsok Aladár hármas záraiban, s eléje lépett egyike azon nagy uraknak, a kiket ő nem ismert.

Ez volt Ankerschmidt lovag.

Ankerschmidt azt képzelte, hogy egy halvány, beesett arczu, megtört alakot fog maga előtt látni, kinek lelkét, kedélyét megfogta a börtön penésze, s ki a regényes monomania egyik késő stadiumában teng már; s mennyire meg volt lepetve, midőn egy vidám kedélyes ifjut lát fölkelni az asztal mellől, kinek életpiros arczán egy árnyéka nincs a búnak, homlokán hiányzanak a ránczok felkiáltó jelei és komoly pauzái, szemei derülten ragyogók, s sötét hajzatában egy szál sem őszült meg időnek előtte.

A fogoly sietett megelőzni látogatóját az üdvözlésben.

– Jó napot uram.

Ankerschmidt inte a tömlöcztartónak, hogy hagyja magukra s az visszahuzódott az ajtók közé.

– Ön Garanvölgyi Aladár? – kérdé Ankerschmidt, katonás nyers hangon a fogolytól. A lovag ezuttal katonai egyenruhát viselt.

– Ugy hínak, uram.

– Mióta van ön itt?

– Nem tudom, nincs naptáram.

– Nincs önnek semmi panasza felügyelőire?

– Semmi panaszom. Meg vagyok velük elégedve.

– Szabad önnek kijárni a szobájából?

– Hetenkint egyszer félórára.

– Nem találja azt kevésnek?

– Sőt ezt sem használom fel soha.

– Miért nem?

– Szeretek ide benn.

– S nem árt az ön egészségének?

– Soha sem szokott bajom lenni.

– Nincs önnek valami kivánsága?

– Semmi sincs. Épen semmi.

– Nem unja magát?

– Nem. Hiszen egyedül vagyok. Nincs a ki untasson.

– S mivel tudja magát elfoglalni egész nap?

– Gondolataimmal.

– Nem adnak önnek könyveket olvasni?

– Nem tudom, mert nem kértem.

– Más foglyoknak meg van engedve gondolataikat leirni, képecskéket festegetni, apró faragványokat készíteni. Ön ezzel nem óhajt szórakozni?

– Nem. Mivel az iráshoz toll, a festéshez ecset, a faragáshoz véső szükséges, és azt mind kérni kellene.

– Nos aztán?

– És miután nekem ugy sincs egyéb társaságom, mint saját magam; szeretek azzal az emberrel, a kivel együtt kell lennem, jó barátságban maradni.

– E szerint ön saját maga neheziti fogságát.

– Igaz uram, hogy sulyos dolog elitélve lenni, de még sulyosabb lenne, ha én magam is elitélném magamat.

– S nem óhajtozik ön az élet apró kényelmei után?

– Nem. Az ember akkor legboldogabb, mikor legkevesebbel beéri.

– Rokonait nem kivánná-e látni?

– Sőt igen sajnálnám őket, ha ilyen messze utra felfáradnának azért, hogy fél óráig idegen emberek ellenőrsége mellett idegen nyelven egy pár nevetségesen közönyös frázist elmondjunk egymásnak. Nem érdemli a fáradságot.

– Nem volt önnek valakije a kit szeretett?

A fogoly nevetni kezdett erre a szóra.

– De hogy nem, – uram – minden fiatal embernek volt az. Asszony, agár s más afféle.

– Ön egy kategoriába sorozza azokat?

– Bocsánat. Tudom, hogy hibáztam; s hogy miért tettem? mindjárt be is vallom. Ugyan is, midőn nagybátyámtól, a ki egy kissé furcsa ember, utoljára elbucsuztam, arra kértem, hogy valahányszor nekem levelet fog irni, menyasszonyommal is irassa a levélbe csak ezt a szócskát: „adieu.“ A legelső levelében már ott volt az „addió,“ de rendkivül iromba betükkel irva, nagybátyám azután egy utóiratban megmagyarázta, hogy ezt az „adieut“ menyasszonyom bizonyos okoknál fogva mellőzvén lefirkantani, a tréfás öreg az agaram első lába körmei közé fogta a tollat, azzal iratta oda; a miből én aztán megtudtam, hogy biz az én menyasszonyom nem igen epedez utánam többé, a mit nagyon okosan is tesz szegény; hanem az agaram még most is hű hozzám, s manupropriáját minden levélben odamellékeli, aláirva: „Cziczke.“

Ankerschmidt azon vette észre, hogy ő maga is kaczag a fogoly által elmondott mulatságos adomán, a mit az oly jó izüen tudott előadni; hisz ő maga kezdte a nevetést, Ankerschmidtre csak ő róla ragadt át. Mikor aztán sokáig nevettek és egyszer elhagyták, s egymás szeme közé néztek; azt látta mind a kettő a másik szemében, hogy ott valami köny van.

Olyan mulatságos történet az, arról az agárról, a „ki“ a fogolynak menyasszonya helyett levelet szokott irni!

Ankerschmidt ismét szigoru arczot öltött; neki nem volt szabad elárulnia magát.

– Fiatal ember, én nem jöttem önhez tréfálózni, hanem azért, hogy a foglyok mint léte felől és magukviseletéről tudomást szerezzek. – Egyet mondhatok önnek. Azt hogy ön veszedelmes ember.

– Miért uram? Mi vád van ellenem?

– Épen az, hogy semmi sincs. A panaszkönyvben minden fogolynak fel van jegyezve kivánsága, panasza, vádjai. Öntől egy betü sincs; ön soha sem kér semmit, soha sem panaszol senkire; udvarias, tartózkodó. Ezek veszedelmes körvonalai egy jellemnek. Ha én rajtam állna, ön soha sem szabadulna ki e börtönből.

– Köszönöm, uram!

– Mit?

– E megtisztelő véleményt.

Ezzel magára hagyta Ankerschmidt a foglyot.

Aladár vállat vonitott, s elkezdett rögtön rá igen szépen és kitanult művészettel népdalokat fütyölni onnan az alföldről; ez volt legfőbb mulatsága. Szerencse, hogy ezt a mindig kész hangszert mindenüvé magával viheti az ember.

Ankerschmidt még hallhatta az ajtókon keresztül. A börtönőr bizonyitá, hogy az a jó kedvü ur odabenn igen szépen tud fütyülni; néha egész operákat elfuj.

A vártoronyban délre harangoztak; Aladár egészséges életmüszereit ez a hang figyelmeztetni szokta az ebéd idejére. Nem igen volt elkényeztetve, biz a foglyokat nem tartják marczipánnal; hanem azt igen is megszokta már, hogy pontosan serviroznak! A mint az óra üt, a hármas ajtó kulcsai csörömpölnek s jön a porkoláb; hóna alatt egy hosszu zsemlyével, tenyerében meg egy tállal, a miben valami van, a mit ételnek hínak. Aladár pedig azt, lett légyen akármi, a végső falatig elszokta költeni, s miután kést, villát nem biztak a kezére, hanem azokkal egy őr állt a háta mögött, ki a husfélét számára elmetélte: annak rendesen megszokta köszönni a szolgálatát, s utalványozá borravalóul a napidijából fennmaradt krajczárokat, a mi a jámbor fiuknak nagy örömet okozott.

Hanem e napon szokatlanul késni találtak a menázszsal. Már egy óra is elmult délután, a mit a várudvarról hangzó dobpörgés jelentett, s az ebéd még sem jött.

Hm, bizonyosan ez a haragos vitéz ur szólhatott odakinn valamit s most megakarják kisérteni, valjon mivel lehetne elrontani jó kedvemet, s nem adnak ebédet. Az se nagy baj.

Azzal elővett egy tegnapról maradt zsemlyét, azt nagy gyönyörüséggel elköltötte, nagyot huzott utána a vizes korsóból, s mint a ki megebédelt, végig veté magát az ágyon.

Még azonban el sem kezdhette jóformán az ebéd utáni siestát, midőn csakugyan csörömpölve nyiltak egymásután az ajtók s nagy sietséggel lépett be rajtuk – ezuttal nem a porkoláb, hanem a felügyelő százados.

– Gyorsan! gyorsan! keljen fel ön uram; – szólt az ágyon fekvőhöz; odasietve hozzá; s megfogva egyik karját.

Aladár felnézett rá és meg sem mozdult.

– Nem érti ön? keljen föl hamar!

– Uram; szólt Aladár, humoros pedantsággal: nekem meg van tiltva civilistákkal beszélnem.

– Hát hogyan?

– Ön pedig előttem e perczben civilista, mert nincs kard az oldalán.

– Igen, mert letettem a várkormányzó urnál, s onnan siettem önhöz.

– Sajnálom, de én tartom magamat a rendszabályhoz s kikérek minden további discursust.

A századosnak nem volt mit tenni, mint elküldeni a börtönészt, hogy hozza el sietve a kardját. Addig Aladár fel sem kelt előtte.

Mikor aztán fel volt kötve kardja: akkor Aladár is leszállt fekhelyéről.

– Parancsára állok.

– Jól van. Tehát parancsolom önnek, hogy azonnal készüljön fel, jőjjön velem a várkormányzóhoz.

– „Keztyüsen“ kell megjelennem? Kérdé Aladár azokra a bizonyos karpereczekre mutatva, a mik vasból vannak, s nem divatból viseltetnek.

– Sőt azok nélkül. Porkoláb; nyissa fel a fogoly ur békóit.

Azután karjára ölté Aladárt a tiszt, s sietve vonta magával.

– Menjünk, menjünk. Várnak ránk.

Aladár vállat vonitott. „Elég időnk van, mig itt időzünk.“

– Ki tudja, szólt a százados, s sietteté a foglyot; kit aztán a várkormányzó ajtajánál, mint illett, előrebocsátott.

A teremben, melybe léptek, a várkormányzón kivül Ankerschmidt lovagot ismeré fel a jelenlévő fényes egyenruhás urak között Aladár.

A várkormányzó eléje ment s megfogta jobbját; katonai nyiltsággal szólva hozzá.

– Garanvölgyi ur, ön mától fogva megszünik vendégem lenni; büntetésének hátralevő ideje elengedtetett; ön ez órától fogva szabad. Azért a bucsulakomát költsük ma el együtt. Ezért hivattam s örülök rajta, hogy ön elfogadta.

Aladár nagy lélekzetet vett; azt még sem tilthatá meg keblének, hogy e hirhallás után szabadon föl ne lehelljen. Szabadnak lenni ismét! visszakapni az életet, a világot!

A másik perczben már ismét humoránál volt.

– Várkormányzó ur, e kegyre nem vagyok érdemes, mert már ebédeltem.

– A mennykőbe, ön fődolognak veszi az ebédre hivást! Hát az, hogy szabadságát visszanyeri?

– Ah, hiszen olyan jól ápoltak itten.

– Bizony uram! szólt közbe mord arczczal Ankerschmidt – ha rajtam állt volna, ön nem is szabadult volna ki egyhamar innen. Minden embernek annyit kell adni a büntetésből, a mennyi megjavitja. A ki könnyünek veszi a lánczot, arra még nehezebbet kell tenni. Ilyen embereket, a kik csak játszanak a bünhödéssel, a kiken meg sem látszik a szenvedés, majd megtudnék én tanitani.

Aladár egészen meg volt felőle győződve, hogy ez a vitéz ur valami nagyon kegyetlen ellensége lehet. Dolgába került a várkormányzónak őket annyira vinni, hogy az asztalnál egymás mellé üljenek.

– Bizony uram – szólt a hadastyán várkormányzó, miután leültek s a levest kioszták – ön csak annak köszönheti szabadulását, hogy valami titkos pártfogója mindent elkövetett sorsa megváltoztatására.

– Nekem? titkos pártfogóm?

– Az, az; valami urhölgy; valami delnő; a ki nem restelte a folyamodást sajátkezüleg leirni; sőt mernék rá esküdni, hogy maga is fogalmazta. Az ide hozzám leérkezett okiratok között lehetetlen volt meg nem ismerni a nőirást és észjárást.

Aladár elgondolkozott; ki lehetett volna az más, mint mégis ő? Talán hát mégis mese az a levelezés a kutya körmével? Talán a nő mégis hivebb?

– Nos? Ön kiváncsi ugy-e azt az irást látni? Megmutathatom. Győződjék meg felőle?

A várkormányzó inte segédének, hogy hozza elő a mondott iratot, s engedjen egy pillantást vetni abba Aladárnak.

A fiatal ember beletekintett az iratba s azután fejet csóvált: ez az irás nem azé, a kiének ő gondolta; – pedig nőirás; és minő természethű érzéssel teljes szavak, minő megható könyörgés! Ki irhatta ezt?

– Ejh! nem szabad ezt olvasni az illetőnek! kiálta mogorván Ankerschmidt, s kikapta kezéből az iratot s visszanyujtá a segédtisztnek. Ezek státus-titkok.

Ez ugyan haragos ember lehet! – gondolá Aladár; de azért lelkébe vésve maradt minden betüje annak az irásnak, hogy évek mulva is rá fogna arra ismerni, ha ismét meglátná azon kéz vonásait.

Még az nap este elhagyta a várat.

* * *

Ankerschmidt elégülten tért haza.

Minthogy senkivel sem közlé, mi dologban és merre jár? kétheti távolléte alatt ő sem tudhatá meg, mik várnak rá odahaza?

Könnyü kedélylyel, mint ki magával meg van elégedve, látogatott fel a székvárosban ügyvédéhez s ösztönszerü elégtételt vélt magának szerezni az által, ha a doctor urat mindjárt első kézszoritásra e kellemes hirrel lepi meg.

– No, tehát Garanvölgyi Aladár kiszabadult.

Doctor Grisáknak szemlátomást nagyot nőtt az orra e mondásra: szépen vagyunk! már most agyiö szép özvegy! ez természetesen, jön vagy a menyasszonyt, vagy a vinculumot elfoglalni, az lesz a legelső dolga; s azzal aztán oda a partie! És ezt a szép mulatságot mind Ankerschmidtnek köszönhetni; a ki szeret olyan lében kanál lenni, a mihez neki semmi köze. Ördög vigye az ilyen katonaféle ember nagylelküségi hajlamait!

Hanem hiszen, gondolá magában doctor Grisák; ha neked volt az én számomra meglepő hired, majd lesz nekem is a te számodra, a min elmulathatsz.

– Nem méltóztatott levelemet kapni, a mit Bécsbe utána küldtem méltóságodnak?

– Nem kaptam semmit. Visszajövet nem jöttem Bécs felé, hanem Fehérvárnak. Nos, mi ujság itthon?

– Semmi jó. De itt van egy levél méltóságod számára Eliz kisasszonytól, ebből alkalmasint megérti az egészet.

– Eliztől? Talán megint valami hallatlan bolondságot követett el az a gyerek?

– Oh, az nem. Nem ő követett el bolondságot. Tessék felbontani a levelet.

Ankerschmidt felszakitá a boritékot s folyton növekedő nyugtalansággal olvasá végig a levél tartalmát.

A mig pedig ő olvasott, az alatt doctor Grisáknak az a nem bolond ötlet támadt a fejében; hogy hát a mit most ez az öreg ur elrontott, azt ő vele magával helyre is lehetne hozatni. Ankerschmidt kiszabaditá nagylelküen Corinna vőlegényét s igy elrontotta Grisák ur házasulási tervét; Ankerschmidt az egyik leányával épen nagyon megjárta, nem volna-e az egészen szinpadi igazságtétel, ha kiki párjához jutna: ha Eliz kisasszonyt Grisák ur kapná már most nőül. Ez nem elvetendő terv.

Ankerschmidt karjai lehanyatlottak a levéllel, miután azt kétszer is keresztül olvasta.

– Hermin megszökött; – rebegé alig hallhatóan.

– Doctor Grisák azt várta, hogy a hadastyán fel fog ugrani, széket asztalt feltaszigál maga körül, szitkozódni, átkozódni fog, kocsit rendel, hogy utánuk rohanjon s meglövöldözze a szökevényeket; s mint csodálkozott, midőn az e helyett bénitó fájdalommal hajtá homlokát tenyerébe s keserüen ismétlé: „Hermin megszökött.“

Erre az elegiacus hangulatra nem volt készen doctor Grisák; erre nem tudta, hogy mit replicázzék?

Ankerschmidt szomoruan hajtá össze a levelet s keblébe tevé, csendes hangon kérdezvén.

– Mondja meg doktor ur őszintén; nagyon keményen bántam én gyermekeimmel? Szigoru voltam hozzájuk? Féltek tőlem?

– Sőt ellenkezőleg, épen az volt a hiba, hogy nagyon is engedékeny volt hozzájuk méltóságod.

– Hát hiszen lányokkal és gyermekekkel hogy gorombáskodnék egy férfi, egy katona? de Hermin, épen ő! Hát mit vétettem én neki?

– Méltóságod elüzte a házból azt, a kit ő szeretett.

– Hát tudhattam én, hogy ő szereti? Hát mondta ő azt nekem? Mondta valakinek? El kellett azért szökni utána? Engemet elhagyni? meggyalázni? Nem tudta azt mondani, a mit huga ir e levélben, hogy ne haragudjam azon emberre, hogy az végtére is lehet tisztességes ember; nem olyan, a milyennek én hiszem. Kissé tulbuzgó talán; de azért becsületes jellem. Nem tudott engemet kiengesztelni iránta? Hanem mindjárt el kellett engemet hagynia? az apját!

Tehát Eliz mentegeti nénjét, meg a csábitót? Ohó! Ennek utjába kell állni.

– Kétségtelen, hogy a complotba méltóságod háta mögött már rég befolytak méltóságod legbizalmasabb emberei, a director és a gouvernante.

– Hogyan? Maxenpfutsch és miss Natalie? Igaz; Eliz őket is mentegeti; de hát mi a patvarért?

– Hogy ők ketten értették egymást, azt onnan hihetni, mert Maxenpfutsch nőül vette miss Nataliet.

– Nőül vette? Igazán? nőül? Kiálta fel hitetlenül Ankerschmidt: No – az az ő dolga. Ez is rendes dolog.

– És rögtön eltávozott.

– Ő is elszökött? Miss Nataliét is szöktették? Menydörgős adta! Hát én tőlem minden fehér cselédet az ablakon visznek ki; nem is kerülnek az ajtóra érte.

– Ugy hiszem, okuk volt rá.

– Okuk? Mi okuk? Csak nem féltek tán, hogy meggátolom összekelésüket?

– Attól nem; hanem hogy Hermin kisasszony viszonyáért fogja őket felelőssé tenni méltóságod.

– No az igaz, hogy nagyon megszidtam volna; de azért megszökni! Elhagyni egy jószágigazgatónak az állomását, az mégis csak sok!

– Ugy hiszem, hogy biztositották magukat a kárpótlás felől.

– Mi uton?

– Nálam voltak s a nevelőnének hagyományozott összeget az egybekelés után kifizetteték.

– Kifizette ön szó nélkül?

– Tartoztam vele.

– Nagyon helyesen tette. Hanem az mindössze ötezer forint. Nálam majd annyira ment a director évi fizetése.

– Még egy kis magyarázat szükséges a dologhoz. Ezt az ötezer forintot, bizonyosan tudom, Maxenpfutsch ur oly jól hiszi befektetni, hogy abból huszonötezer legyen. Persze csalódik nagyon.

– Mi az? mit talált fel?

– Egy bolond embert, a kire elköltse a pénzét. – Tudatnom kell méltóságoddal, miszerint méltóságod veje; (már az, nem tehetünk róla) kinek igazi neve Straff.

– Straff! Átkozott furcsa név.

– Bizony az.

– Az én leányom! Jól van; mondja tovább.

– Tehát az az ur azóta nálam járt s nekem huszezer forintot ajánlott, ha bizonyos ügyét felvállalom: de a mit én visszautasitottam. Azóta megtudtam, hogy Maxenpfutsch ur ajánlkozott ez ügy előleges költségeit fedezni, ha ama huszezer forintot a per megnyerte esetében, számára kötelezi Straff ur.

– Ah, tehát igy kap 20-at 5-ért? S micsoda pör az?

– Semmi egyéb, mint Straff ur keresete méltóságod ellen, mely által neje hozományát kivánja kiadatni az anyai örökségből.

– De hisz akkor Straff nagy bolond s Maxenpfutsch még nagyobb.

– Én is ugy gondolom.

– Mert hiszen én pör nélkül is kiadom leányom örökségét. Azért nem kell neki huszezeret kidobni az ablakon.

– Hogyan? Méltóságod nem tudná, hogy joga van a végrendelet szerint azon esetben, ha leányai valamelyike akarata ellen megy férjhez, őt az örökségből kirekeszteni?

– Ah uram! Mit gondol ön? Csak nem képzeli, hogy én bármily ürügy alatt leányaim valamelyikének vagyonát bitoroljam?

– De ha a végrendelkező akarata igy volt.

– Ah, az csak ijeszgetésnek volt szánva; de ha megtörtént, ki tehet már róla. Én csak nem fogom a leányom birtokát a magam számára lefoglalni?

– Nem; hanem a másik gyermek számára.

– Ah, azt Eliz el nem fogadná. Nem, uram; a mi a gyermekeké, az a gyermekeké. Nekem van tisztességes nyugdijam, a miből megélek. Ők hadd boldoguljanak.

Doctor Grisák látta, hogy olyan ember áll előtte, a kin nem fog a golyóbis. Ez megsebesithetetlen! Könnyü igy katonának lenni. Hanem még hátra van az Achilles-sark, s hátra van az utoljára hagyott mérgezett nyil, a mely bizonyosan találni fog.

– És igy méltóságod hajlandó lenne leánya elcsábitójával kibékülni?

– Micsoda, „kibékülni?“ pattant fel haragosan Ankersmidt. Az én állásomban szokás „megbocsátani“, de nem „kibékülni.“

– Tehát méltóztatik „amnestiát adni“ Straff urnak?

– Ejh, mit Straff? én nem ismerem őt azon a néven, mondja ön, hogy Bogumil. De mi a patvarért volt ennek az embernek annyiféle neve?

– Oh ennek nagyon alapos okai vannak.

– Üldözött lett volna?

– Sőt ellenkezőleg.

– Ellenkezőleg? Nem értem.

– E körülmény inkább „megbizás“ folytán származott.

– Micsoda? Az az ember valami fontos személy lett volna?

– Óh, igen fontos. E napokban ismertette meg velem Bräuhäusel ur egész állását bizalmasan.

– És megnyugtatólag szólt felőle? – sürgeté ügynökétől a szót Ankersmidt.

Doctor Grisák huzódott s tartogatta véleményét.

– No, ugy, hát, a hogy vesszük.

– A hogy vesszük! De én nekem érdekemben áll tudni, hogy mint veszszük? Azt már csak megengedi doctor ur, hogy nekem kötelességem megtudni, mi az az ember, a ki a leányomat akaratom ellen elvette? mert attól függ, hogy mennyire érdemli ki utólagosan becsülésemet, hogy magam elé ereszszem-e vagy sem?

– Én valóban itt nem tudok tanácsot adni, szólt doktor Grisák s egy pár török pipát hozott elő, czifra szárral, hogy elbarikádozza magát a támadás elől.

– Nem tud tanácsot adni? szólt boszusan Ankersmidt. Csak nem kriminálista az az ember?!

– Óh, akkor tudnék tanácsot adni, ha az volna. Au contraire. Tessék rágyujtani.

– Ejh, nem akarok én most; dörgött mérgesen a hadastyán; – hanem azért elvette a pipát s arra használta, hogy előadása nyomatékossága végett nagyokat ütögetett vele az asztalra. Feleljen ön egyenesen? Becsüli ön „maga“ azt az embert, vagy nem?

Doctor Grisáknak épen be volt dugva a szája a csibukkal, mert épen akkor gyujtott rá, hát csak a szemöldökeit rángatta, azzal felelt; s csavargatta a fejét jobbra, balra.

– De ugyan az Isten áldja meg; kapok választ!

Doctor Grisák, ha azt nem akarta, hogy vagy a pipaszár, vagy az asztal meghasadjon, kénytelen volt hangot adni.

– No, én nem mondom, hogy nem becsülöm.

– Ez nem felelet.

– Annyit mondhatok, hogy hivatalos állása van.

– Micsoda hivatala van?

– Bocsánatot kérek. Nekem ezt az illető kutforrás titokban engedé meritenem s nem jogositott fel annak tovább adására.

– Teringettét! dühönge a lovag ur, a pipaszárat ivvé hajtogatva két keze közt, szive melegében, micsoda hivatal lehet az, a mit titokban szokás tartani?

Doctor Grisáknak felelet helyett leesett a pipája a csibukszárról, s nagy sietsége volt a tüzes dohányt összeseperni, hogy össze ne égesse a szőnyeget.

– Csak nem – hóhér!?

Doctor ur e tragoediába való felkiáltásra elnevette magát.

– Ah, dehogy! Annyira nem vitte.

– Uram. Szólt Ankersmidt; én kérem, kényszeritem önt, hogy mondja meg nekem e titkot. Fogadom önnek becsületszavamra, hogy soha senkivel nem fogom azt közleni, sem semmi használatát nem veszem; de nekem azt tudnom kell!

Ez a „kell“ oly erélyesen volt mondva, s a lovag ur oly sokatigérő módon fogta marokra a pipaszárat, hogy doctor ur beteltnek hivé az időt, melyben a kegyelemdöfést ki kell neki szolgáltatni.

Odahajolt tehát a lovag ur füléhez s bizalmas suttogással monda.

– Straff ur, a hogy én tudom; a „cabinet noir“-ban van alkalmazva!

Ankersmidt felugrott e szóra a karszékből, mintha elsült bomba lökte volna fel; s nem tudta, hogy micsoda szót találjon legelőbb érzelmei kifejezésére; azonközben a pipaszárat ugy összehajtotta, hogy ketté recscsent, s e „pálczatörés“ szájába adta a szót:

– Istennél a kegyelem! szólt odavetve a tört pipaszárat az asztalra. Eleget tudok; semmit sem akarok róluk többé hallani!

Ah! Ez tehát még is talált.

– Doktor ur, tegye ön, a mit a törvény parancsol! Én kardbojtom tisztaságára fogadom, hogy azt az embert soha fiamnak, feleségét leányomnak el nem ismerem, hogy jogaimmal a legszigorubban élni fogok, hogy soha egy fillért, ha a haláltul válthatnám meg őket, nem fogok nekik adni. Cselekedjék ön ugy, mint ügyvéd, s ne próbáljon engem egyezkedésre birni. Én önhöz utasitok mindent. Hozzám ne irjanak ők soha; mert én meg vagyok ölve, meg vagyok halva. Hat érdemjel a mellemen nem takarja el ezt. Köszönöm doctor ur, hogy ezt tudatta velem.

Ankersmidt annyira ingerült volt, hogy az ügyvéd szobájában felcsapta kalapját a fejére; maga sem vette észre.

Azután tompa hangon mondá még.

– E dolgot ne tudja meg senki. Elég ha mi ketten tudjuk. Az ördögbe, elég, ha én magam tudom! Hogy kerüljek ezután saját szemem elé? Hogy nézzek tükörbe? Vigye el önt az ördög ezzel a hirrel. Köszönöm, nagyon köszönöm.

Azzal eltávozott s bevágta maga után az ajtót.

Két percz mulva megint visszajött.

– Doctor! Azt gondolom, hogy meg kell változtatnom a nevemet! mi annak a módja? Járjon utána. Nem akarok Ankersmidt lenni tovább! Kukoricza János, vagy Ludas Matyi, vagy akár mi a sárkánykigyó! de le kell vetnem a bőrömet!

Doctor ur azt mondta rá, hogy jól van jól, csak most már tessék hazamenni.

Ankerschmidt azonban még tovább is főzte az ötletét s midőn az irodában letett felöltönyét egyik szolgálatkész irnok felsegitené rá: azt kérdezte a jámbor fiutól.

– Hogy forditaná magyarra e nevet „Ankerschmidt?“

Az ifju jogtudós hivatalos készséggel megfelelt.

– „Vasmacskakovácsy.“

Ankerschmidt szomoruan nézett végig rajta s nádpálczáját átvéve kezéből, visszadörmögé.

– Szamár vagy öcsém; – de annak is én vagyok az oka.

Ankerschmidt lovag haragja annál jobban nőtt, minél jobban közeledett haza felé.

Már az uton ugy járt a kocsisával, hogy keményen kérdőre találta fogni, ki volt az a felkötni való akasztófa czimere a kocsisok közül, a melyik az urasági lovakkal elszállitotta a szökevényeket? mert azt ő haladék nélkül főbe lövi.

Olyan bolond kocsis persze nincs a világon, a ki az ilyen benevolizálásra azt felelné, hogy „a biz én voltam,“ hanem ha érzi magában, hogy csakugyan ő volt, hát nagyot esküszik a kalendárium minden szent neveire, hogy fusson ki mind a két szeme, ha ő csak tud is felőle valamit; s mikor aztán a fele uton a csárdánál itatni megállnak, kerülfordul, a csárda mögé kerül s azzal vesd el magad! neki a széles világnak; ott hagy kocsit, lovat, gazdát, nem kérdezve, hogy miként utaznak tovább?

Tehát Ankerschmidt egészen igy járt. Agyonijeszgetett kocsisa a Megitató csárdánál megszökött, s ő utoljára is hosszu haszontalan várakozás után kénytelen volt a kocsmáros kukoriczanadrágos kocsisát ültetni fel a bakra a czifra vadász mellé s ugy hajtani hazáig.

Ez még magasabbra fokozta dühét.

Az elszökött kocsis pedig szaladt egyenesen toronyirányban haza: fellármázta a cselédséget hogy „jön az ur!“, két pisztoly van mind a két kezében, öl, vág, lő minden embert, meglövi legelébb is a kapust, mért nem vigyázott jobban az ajtón? meglövi a béreseket, mért nem jártak az udvaron? meglövi a szobaleányt, mért nem ügyelt a kisasszonyra? meg a szakácsot, a miért utravaló pogácsát sütött neki; és utoljára a komondorokat, hogy mért nem ugattak?

A házi nép e rémhirre, mintha a tatár jönne Batu Khánnal, nagy riadásnak esett, s kevés kellett volna hozzá, hogy Ankerschmidt lovag abban a perczben, a midőn megérkezik, egy szolgálatra teremtett lelket se találjon a házánál; a mi minden bizonynyal meg is történt volna, ha jó szerencsére Eliz kisasszony meg nem tudta volna a riadalt Gyuszitól, ki maga is fegyverviselő strázsa létére nem szégyenlett sirva fakadni; s dugta mindenfelé a puskáját, mintha olvasta volna már valahol, hogy ilyen ostrom idején legelső veszedelem éri azokat, a kik fegyverrel kezükben fogatnak el.

Eliz kisietett a cselédekhez; s iparkodott őket megnyugtatni. Ne tegyenek valami balgaságot. A papa jó ember, s ők nem tehetnek semmiről. Maradjanak szépen az előszobában összegyülve. A papa nem szokott bántani senkit. Ő maga fog eléje lemenni. S addig nem engedi feljönni a lépcsőn, mig ki nem engesztelte.

E biztatással annyira vitte a cselédséget, hogy szavára együtt maradtak az előszobában, hanem azért a szakács inditványára nem tartatott fölöslegesnek a folyosó végén levő ajtót előlegesen nyitva tartani, hogy a mint az első lövés történik, mely valószinüleg a kisasszonyt fogja érni, a többiek gyorsan menekülhessenek. Hanem az incriminált kocsis csakugyan fusson.

Alig történt meg ez intézkedés, midőn az udvarra hajtó kocsi dörgése jelenté, hogy megérkezett az ur; itt a veszedelem.

Eliz a fedett csarnokig eléje ment, a hol a kocsi megállt, s iparkodott atyját lesegiteni a leszálláskor.

A lovag ur indulatosan utasitá el leányát magától.

– Vissza! – Ki engedte meg, hogy a házból kilépj? – Miért nem maradsz szobádban?

– No, ne haragudjál. Engesztelé őt a lyánka, ellenkezései daczára hozzá simulva, s gyermeki bizalommal nyulva a kéz után, melynek szabad áldani és verni; mely büntethet és oltalmazhat, a hogy neki tetszik. Ne légy oly haragos.

Ankerschmidt lelkében pedig már ekkor potentiára volt emelve minden kegyetlen indulat.

– Ördög, menykő! kiálta, elrántva kezét leányáéból. Én nem enyelegni jöttem, hanem megtorolni! Ma nem fogunk tréfálni, kisasszony! hanem szigoru vizsgálatot tenni, itélni és büntetni! Érti-e?!

Eliz félénken visszahuzódott, s mint egy remegő őzike, melynek védni kellene magát a nagy haragos oroszlán ellen, félénk nagy szemeit apja lángoló arczához emelve, a remegés naiv hangján igy szólt:

– Kérem – szépen – főparancsnok ur, – nem tetszik tudni, – hol maradt – a papa?

E gyermeteg kérdés oly megkapó természetességgel volt mondva, s oly valódian szinezve a tréfa és érzékenység szemrehányásával, hogy Ankerschmidt abban a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy magához ölelje és összecsókolja leánykáját; s miután ez már megtörtént vele, többé nem talált vissza abba a hangulatba, a melyen itéletet osztani akart; nem tudott dühösködni, átkozódni. Ez a gyermekölelés minden epétől megfosztja az embert.

– Te jó gyermek voltál. Téged szeretlek, suttogá. Látod: elvittem azt, a mit irtál, oda, a hol használt. Az az ember már szabad.

– Szabad!?

– Ugy-e, te ennek örülsz? Látod, a mig én azután jártam, hogy neked ilyen örömöt szerezzek, az alatt nekem milyen szomoruságot szereztek itthon. Te nem; te nem; hiszen te jó vagy. – Ne szólj, ne szólj! – Láttál az elébb, milyen voltam? Ugy-e nem szeretnél olyannak látni többet? No hát, ha azt nem akarod, hogy ismét azt az arczomat lásd, azt a hangomat halld, a mitől irtózol: elő ne hozd nekem azt a két embert soha; mert látod vén katona vagyok; sokszor verekedtem nagyon meleg csatákban, de soha nem tanitott meg senki, hogy mit tesz dühösnek lenni? hanem most már tudom. Egy szót se róluk, mert a mint azokat eszembe juttatják, nem ismerek magamra többé.

Ez alatt felérkeztek a lépcsőkön.

A cselédek, kik az ajtó nyiláson át lesték a dolog kimenetelét, látva, hogy a lovag szép csendesen jön a karjára füzött kisasszonynyal, uj bizalmat meritettek az események folyamához s siettek ajtót tárni, – a midőn is a legbátrabbak legelől, ugymint a kulcsárné és szobaleány, hátrább a férfi cselédség, eléje somfordálának s kézcsókolva erősiték, hogy ők épen nem okai semminek.

Ankerschmidt szigoru tekintettel nézett széjjel a remegőkön s menydörgő hangon kiálta reájuk: „Ördög, menykő! Ti semmirevalók! Azt mondom, átkozom a lelkit! hogy ez többet meg ne történjék!“

Azzal ment, leánykáját kézen fogva, szobájába.

Megengedte neki, hogy segitsen az átöltözésnél. Azalatt elmondta neki, hol járt? mi sikerrel? Milyen kegyetlen szivü embert szabaditott ki?

– Most már édes leánykám, igy vagyunk. Én többet a házhoz olyan őrt, a ki te rád vigyázzon, nem fogadok. Be sem zárlak, mert vénségemre nem akarok porkoláb hivatalt viselni; hanem megmondom neked, hogy mire vigyázz? Egyik leányom férjét a kabinet noirból kapta; s ez nekem elég gyász, de még nagyobb gyász lenne az, ha valaki azt mondhatná, hogy a másik leányom meg egy gazdag ifjut szabaditott meg a börtönből azért, – hogy férjhez mehessen hozzá. Értesz engem ugye?

– Értelek. – Nem fogok vele találkozni soha.

– Parolát rá…

Eliz kezét nyujtá atyjának, a hadastyán megszoritá azt, mint valami komoly nagy emberét; s már most becsületszavadra járhatsz, a hol akarsz.

Eliz mosolyogva csókolta meg atyja arczát mindkétfelől; óh neki soha sem lesz szabad azt észrevennie, hogy ez adott szót megtartani mennyi szivfájásba kerül.

– Aztán még egyet, leánykám; szólt Ankerschmidt. Engem nagyon keserit a mult; haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, a mi tegnapi arczomat mutatja. Kérlek, szokjál hozzá, hogy ha ezután „Erzsikének“ foglak szólitani. S már most láss a házi gond után, mert magad vagy a gazdasszony.

A lyánka dalos enyelgéssel szökellt tova.

‚Erzsike!‘ hangzott utána Ankerschmidt szava.

A lyánka visszadugta fejecskéjét az ajtón.

– Jól van. Szólt tréfálózva Ankerschmidt. Csak azt akartam tudni, hogy érted-e már?

Erzsike vidám arcza aztán egy percz alatt megédesité az egész háznép kedélyét.

George, az inas, kinek hivatala volt urát borotválni, sietett fel hozzá a meleg vizzel, s igen rövid idő mulva jött vissza bögréstül együtt a konyhába, s ott elbeszélé a cselédségnek, hogy az ur igy szólt hozzá: „mi kell Gyurka!“ – „Jövök borotválni, méltóságod.“ – „Nem engem többet ebben az életben!“ felelt az ur.

A méltóságos ur szakállt akar ereszteni!

… Az ember meggyülöli a multat; meggyülöli még azt a tükröt is, a mely tegnapi arczát mutatta; és ilyen – nagyon sok van a ‚mi‘ életünkben.