XIX. Mikor a medve kijön a barlangjából.

A medve igen nagy philosoph.

Mig derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya: hanem behuzza magát egy csendes, előre kiszemelt oduba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passiv ellenállást: ő-e, vagy a tél?

Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni; mert az rendesen elmulik magától, mig havon megfagyott medvét még senki sem látott.

Néha vannak igen hosszu telek; de az a medvét nem konfundálja; tudja jól, hogy azért még is csak el kell annak mulni; ha nagyon csipősen fú be odujába a szél, nem ir hozzá szeliditő brochureöket, hanem betartja a hátával a nyilást s akkor csak azon az egy helyen fázik.

Van aztán egy napja a télnek, a minek „gyertyaszentelő“ a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltünését a naptárban? az még a természetbuvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja oduját, ki jön széttekinteni a világban.

Azt nézi, milyen idő van?

Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba czinkék elhamarkodott hymnuszokat czinczognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hizelgő szellők lengedeznek: akkor a medve – visszamegy odujába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél kaczérkodása; mint a régi rendszer miniszteriuma szabadelvü programm mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rut zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lobbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varju sereg; mintha mondaná: reszkessetek! soha sem lesz többet nyár; a tél megigérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fujatjuk, a mig nekünk tetszik; a nap megvénült; nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha a jégcsap hull a fenyők zuzmarázos szakálláról; ha a farkas ordit az erdő mélyén; akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet az odujába; hanem neki indul elszánt jó kedvvel az erdőnek.

Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fujjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön; minél jobban erőteti a haragját, annál hamarább vége lesz.

S a medvének mindig igaza van.

Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti contemplativ irány eszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.

Garanvölgyi Ádám még mindig nem lépte át háza küszöbét.

Hiszen ha eddig eltudott remetéskedni, ezután már könnyen folytathatta, mindig volt körülötte olyan arcz, a melyikre azt mondhatta: ezt szeretem látni.

Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre; mert azért, hogy ismét földesurrá lett, a munkavágyó ifju hivatását, hivatalát el nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s az öreg urat mindennap jobban meggyőzé a felől, hogy Aladárnak igen boldognak kell lennie. A mi pedig Ankerschmidtet illeti, az többet volt nála, mint otthon.

A hadastyán bele kóstolt a politikába, mint minden ember, a ki tiz esztendőt töltött ezen a mi földünkön.

Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, a kiket „sanguinicus“-oknak szoktak nevezni. A kik mindent közel látnak, minden csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, a mi az ujságban van.

Garanvölgyi csak mosolyogta a vén ujonczot.

„Gyertyaszentelői napfény ez mind.“

Ankerschmidt pedig minden momentumot meg ragadott, mely a „mi sorsunk“ változását jelezni látszott.

Mert ez ugy van.

Az idegen, a megtelepült tiz év mulva már a „mi sorsunk“-ról beszél. És ez természetes.

Nem varázslat ez; nem ördögi mesterség: igen egyszerü következmény.

Azt, a ki maga is nemes szivet, lovagias szellemet hozott magával ide, magához ragadja az uj honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódit mindenkit a közös remény egy közös jövendő után.

És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. A következő ivadék bizonyosan az.

Ankerschmidt ugy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabiró. Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.

Garanvölgyi pedig nem mozdult az odujából.

Még tél van, még nincs miért fölébredni a medvének.

A közben jött egy förmeteges, havas, zuzmarázos korszak; csüggetegség köde ült minden kedélyen: fagyva volt minden reménység, korán kihajtott könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke ködben csak a vészhollók károgása hangzott: „kár várni! kár akarni!“

Ekkor egyszer szokatlanul rosz kedélylyel jött az öreg urhoz Ankerschmidt; s nyomtatott ujságban rosz hirt hozott neki.

„Minden kő meg van már bolygatva; a mi még hazafi reménynek alapul szolgált; csak egy állta ki a rontás bontás nehéz időszakát: a vallásszabadság; most a rettenetes ujitók e végső kőnek fesziték sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. – És az idő nagyon kedvező rá: mert nagyon sötét van és nagyon hideg…“

Erre a hirre Garanvölgyi közönyös arcza kigyulladt.

„Akkor ez az idő, melyben a medve elhagyja oduját.“

– Huzzátok elő szekeremet, holnap utazunk Miskolczra, – a conventbe.

S a vén táblabiró ujra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken, a hol egy rendületlen bátor szivnek nagy ára volt ez időben.

Zugott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is – – a medvének van igaza.

Később bekövetkeztek az összehivott országgyülésre való választások.

A ki a környékben legádázabbul tudott korteskedni, az Ankerschmidt volt.

Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint „1848“-as kokárdákat himzett, miket az öreg ur osztott előlutól találtaknak; ő maga kalapján, kabátján viselte s felfalta az embereket, a kik kétségbe merték hozni, hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.

Aladár váltig csititotta, hogy mit izzasztja magát, hisz ugy is megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kivül nincs egyéb pártja ellenjelöltjének, azok ugy fognak állni, mint egy a száz ellen; hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.

– De nem szabad! száz közül sem szabad egynek kiválni! – hatalmaskodék Ankerschmidt, nem szabad egy hangnak sem elcsufitani az általános kiáltást; semmi rancune, semmi malitia, a ki látja, hogy nem megy, pusztuljon, mert én megeszem.

Meg is rágta a vitéz ur Garanvölgyi ellenfeleit ugy, hogy azokból választás napjára irmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy három hires henczegőt kihitt párbajra, azok aztán harminczhárom felé szöktek előle: utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette a kaszinóban s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy Garanvölgyi ellen föl mert lépni; ugy, hogy Ankerschmidt csakugyan megérte, a miért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott; s a megválasztottnak ő mondhatá el, az ablaka alá vezetett választó sereg élén:

„Üdvözlünk, hazánk ősz bajnoka!“

* * *

És ez nagyon furcsa történet, és azt sem lehet rá mondani: „régen volt; talán nem is igaz…“