XVIII. Egy kis tréfa a Cabinet noirban.

Pajtayné ez idő szerint Bécsben lakott. Mindjárt Aladár szabaddáléte után elköltözött Pestről, hogy magát minden alkalmatlanságtól megszabaditsa.

Bécsben egy rövid év alatt megtanult két dolgot.

Először azt, hogy a börzén spekulálni csak ahoz értő embereknek való. Dilettánsok itt roszul járnak. Mikor Magyarországtól megvált, minden ingatlan birtokát pénzzé tette, s elbizott könnyelmüséggel mondá, hogy erre a szegény országra többé semmi gondja; ezentul, mint tőkepénzes fog élni.

A bekövetkezett időszak pedig különösen alkalmas volt arra, hogy valakit, a ki azt hiszi, hogy pénze van, becsaljon abba az iskolába, a hol megtanitják rá, hogy de bizony nincs.

Egy év alatt az ügyetlen spekulatiók oda vitték (persze mindig roszkor ugrott át hol a haussera, hol a baissere) hogy vagyonának csak töredékeit menthette meg a csalóka tengerből.

Másik dolog, a mit megtanult az, hogy meg lett koru politikusoknak ugyan lehet és néha jutalmas is elébbi pályájukkal végleg szakitani; de hölgyre nézve a harmincz éven tuli korszakban már erősen koczkáztatott vállalat a korábbi ismeretségeket mind desavouálni, mert már ekkor az uj párt alakitás erősen megnehezül.

Ily tapasztalások után nincs jobb tanács, mint „vissza ismét, az imádott hazának szentelni életünk pillanatjait.“

Tudnivaló, hogy a jó bolond magyar egy megtérő eltévelyedettnek jobban örül, hogy sem mint kilenczven kilencz igaznak, a kik soha sem tévedtenek.

Tehát egy szép napon elhatározá magában a szivdus honleány (a hogy őt a báli referensek szokták czimezni), hogy a fürdői idényt Balaton-Füreden fogja tölteni.

Ez igen jó ürügy belekötni ismét az imádott hazába. Az embernek betegsége van, a a mit a világ minden fürdője meg nem gyógyithat, egyedül Balaton-Füred. Az ember nem játszsza azért a bánbánó megtérőt; csupán ásványos vizre volt szüksége, azért került vissza; az alatt aztán, mig az ember az Anna-báli kurán keresztül esik, hozzá szoknak a látásához; a régi imádók megjelennek, azokat ismét lábaihoz füzi, a fürdő-idény végén könyörögni fognak, hogy ne menjen vissza Bécsbe; annyi sziv marasztásának meghódolni asszonyi-erény: tán valami liaison is megerősül, s akkor azután meghozza az ember „szerelmének“ azt az „áldozatot,“ hogy ismét itt marad ebben a kiállhatatlan országban.

Ez idáig jól van, hanem erről már most eleve értesiteni kell az illetőket, hogy a megjelenés napján Füreden ők is ott legyenek. Ez pedig nem kerül egyébbe, mint mindegyiket tudósitani egy levélkében; és kifejezni találkozási ohaját.

Férfiak rendesen igen nehezen veszik rá magukat, hogy ilyen tárgyban irjanak; asszonyoknál az valódi élvezet.

Corinna reggeltől estig mindig irt, s csak akkor lett készen leveleivel.

Maga is meg volt magával elégedve, midőn azokat végig olvasta.

Nro 1 szólt a falusi földesurnak.

„Kedves barátom.

Orvosaim rendeletéből az idényt B.-Füreden fogom tölteni. Azért is szeretem inkább e fürdőt, mert olcsóbb, mint a külföldiek, s én nagyon megnézem, hogy hova teszem a pénzt. Ott az ember bárminő toilettben járhat; a fesztelen magyar kedély nem itéli meg érte, mig Ischlben herczegnőkkel kénytelen versenyezni. Ha önt ott találnám, nagy vigaszomra szolgálna; tudja ön, mennyire unom a mai fiatalság mesterkélt fellengzését; rettegek, ha az a szegény poéta, a ki Szellemfi név alatt ugy felszokott dicsérni a divatlapokban, ott talál lenni. Mennyit nevettünk együtt a jámbor verseményein; „együtt!“ de „külön“ megszökném előlük. Azért jőjjön ön, ha lehet, s legyen oltalmazóm.

Corinna.“

A nro 2 szólt annak a bizonyos poétának.

„Kedves Szellemfim.

Orvosaim azt állitják, hogy mellemben a baj, melyet csak a balatoni lég orvosolhat meg. Igazuk van, mellemben a baj: szivemben, s azt csak forrón imádott hazám lege gyógyithatja meg. Azóta nincs nyugtom, nincs örömem, hogy egyesek ármánya s az üldöző sors hazámat elhagyni kényszeritének; s nem vágyom egyéb után, minthogy poraim egykor hazám földében nyugodjanak. Nagy vigasztalásomra lenne, ha önt is ott találnám. Ez annyival inkább szeretném, mert Grisák is ott lesz, mint biztosan tudom, az az ember, kit én nem kevésbbé gyülölök, mint ön, s kinek tolakodásától az ön lovagiassága képes leend engemet megmenteni. Hálámra számolhat. Sokszor gondoltam önre, sokszor álmodtam: ezuttal tán nem lesz álom.

Corinna.“

A nro 3 németül volt irva dr. Grisáknak.

„Kedves barátom.

Orvosaim tanácsából Balaton-Füredre megyek; az nem messze van Pesttől; ha időt vehet magának, látogasson ott meg. Nevezetes ügyekről kell önnel beszélnem, miket önnek el kell vállalnia, s azután, ha kegyednek is találna valami processusa lenni, cserében én is elvállalom az ügyvédséget. Azt tudni fogja ön, hogy Garanvölgyi Aladárral rég szakitottam, most tudatom, hogy a táblabirónak is kiadtam az utat. Jőjjön, ha csak lehet, legalább lesz kivel társalkodnom; mert egy év alatt csaknem egészen elfelejtettem már magyarul.

Corinna.“

A 4-ik szám alatti iratott Ankerschmidt lovagnak.

„Kedves barátom.

Szivem mélyéből osztom azon gyászt, melyet az ég az ön családjára mért; engedje, hogy egy őszinte, régi barátnéja könyeit az önéivel egyesitse. Hisz, ki érezhetné annak fájdalmát, ki családja legkedvesebb tagját elveszité, mint az, ki maga is mindent veszitett és mindenről lemondott. De a boldogtalanságok érintkezésében is van valami boldogság. Ha ön üldözni akarja azon embert, ki önnek keblén ilyen sebet ütött, én megmondhatom, hogy hol van? Ha találkozni kivánna ön velem, e hó folytán Balaton-Füreden leszek; hova orvosaim küldenek. Sok mondani valóm van, a mikből ön látni fogja, hogy van egy barátnéja a távolban, ki mindennap önről gondolkozik.

Pajtayné.“

Az ötödik végre szólt Aladárnak.

Tudni kell pedig, hogy azután nagyon ne csodálkozzunk, mikép Pajtayné már hallotta emlittetni Grisáktól, hogy Aladár vissza fogja kapni jószágait.

Tehát e szerint.

„Kedves Aladár!

Vannak az életben félreértések, miket csak a halál derit fel. Az én éltem is egy ily talány, melynek megfejtésére hogy ön gondot nem forditott, az lesz az én halálom. A külszin, a látszat sokaknak megásta már sirját, kik leszálltak oda, a nélkül, hogy megértettek volna. Ön férfi, ön heves vérü, én nő vagyok és gyönge, azért hozzám jobban illik, hogy megalázzam ön előtt magamat, s azon jelenet után, mely bennünket elválasztott, kimondjam e szót: „bocsánat.“ Ha tudná ön: titokban mit szenvedett önért e sziv, mit gondolt önért e lélek, mit tettek önért e kezek! De nem, ne tudja ön azt meg soha. Az idén Balaton-Füreden leszek; ha egy perczre megjelenne ön ott, még egyszer láthatná azt a nőt, ki ide jött – az ön közelébe – meghalni – és elfelejtetni; s kinek egyedüli óhajtása az, hogy egykor ön meg fog állani elhagyott sirja előtt, s azt fogja rebegni: „e szegény nőnek, ott a porban, én megbocsátok.“

Corinna.“

Igy ni! Ez is jól ütött ki.

Már most csak arra kell ügyelni, hogy mindegyik levél a neki szánt boritékba jusson; nehogy valami tévedés történjék, mint ezt már vig játékokban látta az ember; a hol valaki a leveleket, meg a boritékokat elcserélte. Az szép lenne, ha például, minden ember a másiknak szóló levelet kapná meg.

Azért is Corinna oly óvatos volt, hogy a levélboritékokra előre mind ráirta a czimeket, s aztán jól megnézte, melyik levelet melyikbe teszi? hogy egy se tévedjen máshová. Kétszer is kivette némelyiket, hogy meggyőződjék, nem cserélte-e el? azután rögtön saját maga lepecsételé azokat, s meg lehetett felőle győződve, hogy semmi tévedés nem történt az osztályozásban.

Még arra is óvatos volt, hogy saját maga bérkocsit hozatva vivé fel a postára a leveleket s maga bocsátotta be azokat a gyüjtő szekrénybe. S azzal, mint ki dolgait legjobban rendezé, nyugodtan tért haza: levelei jó utban vannak.

De hátra volt még a „cabinet noir.“

Öt levél, mely egyszerre csuszik a ládába, hasonló kéz vonásaival czimzetén, s hozzá még oly gyanut gerjesztő czimekkel, mint egy elitélt s megkegyelmezett forradalmi főnök, egy régi császári főtiszt, most magyar földesur; egy ügyvéd, egy journalista, s egy zugolódó táblabiró, akárki előtt is szemet fogna szurni. Nevelné a gyanut még az, hogy e levelek mind Bécsben keltek s Magyarországra szólnak. Az ilyen gyanus közlemények tartalmát csakugyan érdekében áll a státusnak megismerni, mert ez legalább is valami összeesküvés elágazó fonalaira fog vezetni.

A cabinet noir már tudjuk, hogy micsoda intézmény?

Straff ur, kárbaveszett házassága után, ismét visszakerült oda.

Az embernek, hiába, élni kell! Ez a mai kor jelszava.

Egyikünk igy szerzi a kenyeret, másikunk amugy; szégyen csak az éhenhalás.

Aztán ha az ember utczasepréssel keresi a kenyerét, akkor besározza a ruháit s annálfogva komisz ember; mig ha csak a jellemét sározza be, azért lehet gavallér és gentleman.

Tehát Straff ur, régi ismerősűnk, ott ül az öt levél előtt. Gyakorlott szeme a kéz vonásain megismeri azoknak iróját. Valaha hozzá is érkeztek levelek ily kézirással. Mikor még azok irónéjának szüksége volt a titkokra, mikért Straff ur magát külön is megfizetteté.

Azonban az ő dolga vizsgálni és értesiteni, tehát szóljanak a lezárt ajkak.

Straff urnak igen jó mulatság volt e levelek végigbetüzése.

Nagyokat nevetett magában. Szokása volt csak olyankor nevetni, mikor egyedül van, és sohasem kinyitott szájjal; mindig csak az orrán keresztül.

Szegény bolondok! Hogy engedik magukat lóvá tétetni! mindenkinek inylése szerint választja a tálalást; s mindegyiknek „nesze semmi, fogd meg jól.“ Vagy talán szeretné valamelyiket definitive megfogni? Az is meglehet.

Utoljára jutott Straff körmei közé az Ankerschmidthez irt levél.

Mig az elébbenieket csak ugy vette, mint pokolbeli élvezetet, mely támad olyan titkok megtudásakor, a mikből az érdekelteknek veszedelme, a távol nézőknek nevetsége igérkezik! addig az utolsó levél ördögi dühvel önté el epéjét.

„A madám még engem üldöztetni akar! Engemet talál legolcsóbb portékának, a kit a vén gyereknek játékszerül vigyen, mikor Bécsből megérkezik. Hohó asszonyom! Harapós majmot választott ki a menageriából! Ez még megkörmölheti utközben! Tehát ő elárulna engem? Velem akar versenyezni az árulkodásban? Hahaha. Hahaha. No majd meglássuk, melyikünk ért ehez a a mesterséghez jobban?“

Majd meglássuk.

Straff folyvást tüszkölt és nevetett magában, a mig egy izzó lámpalemezen megszáritá a lágy matriceot, mely a levelek ujra lepecsételéséhez szolgált; jó tréfát gondolt ki; nagy mulatság lesz annak a vége.

Azt gondolta ki magában, hogy midőn a leveleket ujra visszarakta boritékaikba, először is a táblabirónak szólót, mely Szellemfi poétát ócsárolja, az utóbbinak rendelt boritékba pecsételé le.

A journalistához intézett levelet, melyben Grisák tolakodásai ellen lovagias védelem kéretik, azt bezárta Grisák levélboritékába.

A német nyelven irt levél, melyben contestáltatik, hogy az anyanyelv elfeledése miatt óhajtandó egy idegen nyelvben jártas társalkodó jelenléte; ez a vad táblabiró levélczime alá került.

És végül Ankerschmidt és Aladár levelei egyszerüen megcseréltettek.

Ankerschmidt olvassa azt, hogy a leányával jegybenjáró ifjut, hütlen menyasszonya, hogy iparkodik visszacsábitani; Aladár pedig mulassa magát azzal, hogy egykori menyasszonya hogy törekszik azon, miszerint valahai vőlegényének napává lehessen.

Igen tréfás gondolat volt ez!

Két héttel a levelek utbainditása után alkalmasnak vélte az időt Pajtayné a Balaton-Füredeni megjelenésre. Ezóta imádói már lesik a posta érkezését mindennap, s készen tartják a szinházi vocalquartettet megérkezése estéjén adandó serenadera.

Legelsőbben is azonban kénytelen volt azt tapasztalni, hogy a ki legkevésbbé udvarias a hölgyek iránt, az az időjárás.

Azért kiállhatatlan egy ország ez; mihelyt eső esik, mindjárt sár van. Az ember Bécsben soha sem lát sarat, mindjárt feltisztogatják. Itt pedig elkezdve attól, mikor a Tigrisben felül a gyorskocsira, nem lát egyebet, mint esőcsapkodta ablakot, s azon keresztül sáros utat, sáros uton ázott szürü parasztokat s krinolintalan parasztasszonyokat, kik a felső szoknyájukat a fejükre keritették.

Legnagyobb baj pedig az, hogy ilyen esőben az imádók, ha maguk ott várnák is a a gyorskocsit a kávéház előtt, de csődületet csakugyan nem támaszthatnak a sétányon; mire a gyorsszekér meg fog érkezni, este lesz, senki sem lesz a fürdő-udvaron, mint a savanyuvizes emberek, kik akkor dugaszolják a palaczkokat.

Egészen igy történt. A gyorskocsi csengős fogatának érkezési zaja alig csalt ki valakit a kávéház ajtajába; az is megsokalta az áldást, mely onnan felülről jön, s nem bátorkodott kijebb az eresznél.

A gyorsszekér fogadtatlanul gördült be a nagy Horváthház udvarára.

Ugyanott volt Pajtayné előre megrendelt szállása, a legszebb és jobb, a mi Füreden kapható; következőleg a legdrágább is.

Alig helyezé el magát szobáiba, első gondja az volt, hogy a vendégek lajstromát felkeresse.

Annyi száz nevet végig futni, nem csekély munka, s nem találni közte a keresettek közül többet egynél; nagyon szegény nyereség.

Az az egy volt Szellemfi, a rimkészitő.

A többi valjon hol késik?

Bizonyosan levelet irtak, melyben tudatják, hogy már utban vannak.

Corinna nem várhatott végig egy éjszakát ily kétségek között; még azon este fölkeresteté a posta-kiadót, hogy ha számára levelek érkeztek, adja ide mindjárt.

A füredi posta-kiadó igen jó fiu; épen táncz volt a vendéglő teremében; épen a csárdást járta, mikor az attiláját rángatni kezdték, hogy valakinek gyors segélyre van szüksége, a ki meghal reggelig, ha netalán érkezett leveleit még ma meg nem kaphatja. A szolgálatra kész ifju, megértve a veszedelmet, nem késett a „három a táncz“ végét abbahagyni s leszaladni a szállására, kikeresni a fiókból a Pajtayné asszonyság nevére szóló leveleket; valának pedig számszerint öten. Azzal ment megint vissza a tánczterembe.

Corinna dobogó szivvel vevé a leveleket. Tehát mind az öt sietett válaszolni. De valjon miért a verstakács is, ha személyesen itt van? Alkalmasint a levele korábban érkezett.

Melyiket bontsa fel elébb?

Ankerschmidt irásának adott előnyt. Ez a legjobb lábon álló a partiek közül.

A mint felbontotta, nagy meglepetésére saját levelét látta abból kihullani.

Hogyan? visszaküldi a vett levelet is? Ez nagy gyöngédtelenség!

Mit irhat mellé?

„Tisztelt asszonyság!

Máskor, ha egyszerre két embernek ir kegyed levelet, vigyázzon rá, nehogy eltéveszsze a boritékokat,“

Ankerschmidt.

Egyebet semmit.

Hogy van ez? Corinna kirántá saját levelét a boritékból, melyre világosan Ankerschmidt neve volt irva s ijedten ejté ki kezéből. Ez az Aladárhoz irt szöveg volt.

Azután sebtén feltöré Aladár levelét. Abból is a hozzá intézett saját levele fordult ki, de Aladár olyan jó volt, hogy semmi kisérő észrevételt sem irt mellé.

Ez a két levél elcserélődött!

Ez már világos. Hogyan történhetett? Az megfoghatatlan. Mikor ő kétszer is megnézte, hogy jó helyre teszi-e?

Ejh? Ezek a férfiak egy faluban laknak; bizonyosan elég lovagiatlanok voltak a kapott leveleket egymásnak megmutatni; s ők maguk gondolták ki ezt a tréfát, a mivel egy nőt megsértsenek. Ez bizonyosan Aladár ötlete, mert ő gonosz szivü és gunyoros hangulatu. Tőle telhetett ki ilyen!

Ezzel megvigasztalta magát s feltöré a harmadik levelet. Ez a táblabiróé volt.

Mintha kigyó esett volna ölébe? E boritékból a doctor Grizsákhoz irt levél fordult ki. Az a levél a német szöveggel.

A táblabiró felelete massacrirozó volt. Németül felelt.

„Also gnädiger Frau; nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen, vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen?“

Volt ott még több is, de az nem ide való.

Corinna az ájuláshoz volt közel.

A negyedik levél feltörésénél ugy reszketett a keze, majd elhullatá azt.

Hogy e szerint Grisák is nem neki szánt levelet kapott; az kétségtelen. S ha épen a divat uracshoz intézettet kapta, melyben róla van szó…?

A feltört levél igazolá a félelem alaposságát. Grisák is szépen küldé vissza a hozzá intézett levelet, mely az ő czime alatt a Szellemfihez irott volt.

Dr. Grisák hosszan válaszolt; hosszan és „sebzőn.“

Egy iv kétrétbe hajtva teli volt válaszával, melynek folytán pontról pontra kimutatta, dátum szerint mikor, hányszor és mennyi ideig volt látogatáson a nagyságos asszonynál? a végén összeadva, summa summarum; ennyi meg ennyi „ügyvédi consultatióért,“ per tiz forintjával, kér magának egy kerek summácskát megtéritetni; ellenkező esetben kénytelen levén per utjához folyamodni.

Ez kellett még csak! Hogy egy szép asszony az imádójával töltött téte a téte óráit fizesse meg 10 forintjával, mint ügyvédi tanácskozmányt!

Pedig, a hogy mi ismerjük a viszonyokat, ezt aligha meg nem fogja fizetni.

Az ötödik levél felől kétség sem lehetett, hogy az is cserepéldánnyá vált.

De Szellemfi mégis eljött. Ki tudja az iró féle tán még sem oly engesztelhetlen, csak diákul rágalmazzák „genus irritabile vatum“-nak. Azután meglehet, hogy tréfára vette a cserét; van nála humoristicus hajlam.

A feltört levél csakugyan más variatiót mutatott, mint az elébbi négy.

Ebben egy irtóztató csunya pasquil volt küldve.

Pasquilról elég annyit mondani, hogy pasquil. Tovább nem kell beszélni róla.

Most már érthető volt, hogy miért jött el az utolsó imádó?

Ezóta a verses gúnyirat bizonyosan kézről kézre jár; olvassák a sétányon, a fürdőben, a kávéházban, az arénában, a lövöldében, az egész környéken.

A nevetséget mindenki tudja már, egész a pinczérekig és a fürdőszolgákig.

Holnap a sétányon minden ember azt fogja kérdezni: melyik az a delnő, a kivel ilyen gonosz tréfa történt?

Corinna életében ekkor volt először egy rövid óra, a melyben érezte, hogy van szive.

Hiusága oly mély megaláztatást szenvedett, hogy annak hideg oltalma alá nem menekülhetett többé.

Künn a felhők felszakadtak, szép tiszta éjszaka lett; a csillagfényes Balatonon jó kedvü társaság kezdett el fáklyafény mellett csónakázni; a tó közepén elkezdék dalolni egyikét azon méla népmelodiáknak, mik együtt teremnek a dallal, mint virággal az illat.

És ő neki eszébe jutott, hogy egy évben ő maga is épen igy csónakázott késő éjjel zivatar után, vig társaság közepett, azzal az ifjuval; – ki őt akkor oly forrón szerette, s kit ő balsorsa idején oly hidegen elárult.

Most is hallani vélte hangját, mintha a távolról felhangzó quartettből felismerné; most is képzelte őt maga mellett ülve; a mint a hajót kormányozá, s gyöngéden ügyelt, hogy hölgyének meg ne ártson az esti szellő.

És most egyedül ő volt az, a ki levelét válasz nélkül küldte vissza.

A többiek mind gyöngébben – erősebben sérteni törekedtek a felfedett árulásért; egyedül ez nem felelt semmit. Közönyösen visszaküldé az eltévedt levelet.

S milyen boldog lehetne most az ő oldalán, ha tudott volna vele szenvedni, várni és szeretni!

S milyen szerencsétlen most, a midőn senkie sincs, a kire gondolnia édes, és senkie, a ki ő rá szeretve gondol.

Egy óra hosszat töprenge igy, egy óra hosszat nézte a Balaton fekete tükrét, a melyben rezgő gondolatjeleket vontak a fényes csillagok viszképei; melyen tüzkigyóként uszott tova a fáklyás csónak, énekes hajósaival; s egy óráig gondolkozott azon, hogy milyen szép volna az eget mutató viztükör fenekén feküdni s egyike lenni azon bolygó fényeknek, mik sötét éjszakákon a viz fölött a szellő elől végig futnak.

Ez volt egyetlen órája életének, melyben szivével beszélt.

Nem volt utolsó órája ez.

A csónak megfordult, az énekhangok ujra közeliteni kezdtek; Corinna bezárta a Balaton-felőli redőnyöket, s a mint a csábitó kép ki volt zárva a sötét éjszakába; elhallgatott a sziv beszéde is.

A gyertyák fényénél visszatért lelke hidegsége, átgondolta, hogy sokáig lehet élni, s kevés vagyonnal, egy kis uzsoráskodás mellett, tisztességesen el lehet tengődni.

Cselédjét szóllitá, meghagyva, hogy a holnap Pestre visszainduló gyorskocsin minden kiadó helyet foglaljon le számára, reggel utazni fognak vissza. Akár le se feküdjenek addig.

A leveleken kivül még egy divatlap is feküdt az asztalon, azon lap volt ez, melybe Szellemfy szokott irni, ki Corinnának küldözé tiszteletpéldányát. Ez Füreden is utána talált.

Felbontotta, hogy unalmát elüzze.

Az ujdonságokon kezdé – szokás szerint. A legelső sor, a mi tekintetét magához vonta, ez volt:

„Hir szerint egyike legtiszteltebb honfitársainknak, Garanvölgyi Aladár, e napokban jegyzé el Ankerschmidt lovag egyetlen báj- és szellemdús leányát, Erzsikét. – Százszoros áldás és üdvkivánás kiséri az ország minden részéből e valódi „belle alliance“-ot.“

Ez volt az utolsó ütés kőszivére.

Most már nem gondolkodott többé regényes öngyilkolásról; eszébe juttatá, hogy van még egy ember a világon, ki szerencséjének fogja tartani, ha egykori udvarlásának megujithatására tér nyiland; egy ember, ki hű, mint az eb, okos mint a róka; nem sentimentalis; erősen praktikus jellem: a ki nagyon jól tudná kezelni uzsorára kiadandó összegeit, exequálni szökevény-adósokat, utána járni, ki mennyit képes fizetni, ki mennyire van megszorulva? a mellett csinos ember, az utczán büszkén lehet vele karöltve sétálni egy delnőnek; szóval egy egészen férjnek teremtett ember; kinek csak a kis ujját kell mutatnia, hogy fogva legyen.

Ez a jeles utolsó férfi „in petto“ – Straff ur.

Gratuláljunk hozzá.

Négy órakor reggel, még mindenki alszik a kies fürdőhelyen, a gyorsszekér csengős öt lóval vágtat végig a hársfák között, benne egy halovány hölgy ül, ki tegnap érkezett betegen s ma már – egészen kigyógyulva tér ismét vissza.

Vannak szerencsés boldogtalanok, kiknek szivük nem szokott sokáig fájni.