II.

Minő csodás tüneménye volt az egy időben a kornak, hogy a való diadalmaskodott a költészeten, a kereszt egyszerű tanai a ragyogó mythologián.

A költők vallása, az ábrándos ligetek, a virágos partok, a napsugáros sziget-világok választott istenei, e művészszellem ihletében tengerhabból született, virágillattól fogamzott, csillagokká örökült meleg eszményi alakok, édes szerelmi kalandok által az emberiséggel rokonná szövődve, mint enyésznek el az érzékimádat ölelő karjai közül, egy szavára egy hatalmasabb lénynek, ki ül elérhetlen magasban s mégis mindenkihez oly közel, kit látni senki, érezni mindenki tud, ki egy és egyedül Istene a csillagnak úgy, mint a mezők liliomának.

Mint hidegültek el lassankint az olymp isteneinek oltárai, mint fogytak el a rózsakoszorúk aranyos oszlopzataikról, mint tűnt el a nép illatos csarnokaik alól, hogy a szabad napsugáros ég alatt egy láthatlan valóság igéit hallgassa.

Ez az ég, ez a napsugáros ég volt a titkok titka! Az éjszakai ég csillagezreivel volt a mythologia, a nappali ég az oszthatlan való hite. Nem látni mélyét és magasát, csak jóltevő melegét érezni annak s a végtelen kék derűben egy örök remény beszél a szivnek, hogy ez égen túl van egy másik, egy jobb világ, melynek csak árnyéka ez itt alant, s mentől sötétebb itt az árny, annál fényesebb ott a való.

Ez volt az eszme, mely győzött, a föld megszünt börtön lenni, a halál nem volt fájdalom s a császárok nem voltak mindenhatók.

Augustus idejében azt mondá egy költő: «ha Róma üldöz, hová futsz előle? bárhová menekülj, Róma kezében vagy!» Az új hit menhelyet mutatott minden üldözöttnek, s hiába foglalta el az egész ismert világot Róma, maradt egy másik ismeretlen, tele titkos örömökkel azoknak, a kik itt alant szenvednek, – s mentül sötétebb itt az árny, annál fényesb ott a való.

E hitnek, mely a könyeket törlé le a szenvedők arczáról, győzni kellett; nemsokára egyesült benne üldözött és üldöző, mert ez vigaszt nyujta annak, ki igaztalanul szenved, s bocsánatot annak, ki igaztalanul cselekszik.

A császárok üldözése csak növelte, nem fogyasztá az új hit követőit: nyilt tereken, Róma közepén léptek fel a szentlélek választottai, a mindenható igét hirdetve, s a máglyákon, a circusok vadai közt sem vonták azt vissza, s azon eleven fáklyák, kiket szurokba mártva, a császári kertek kivilágítására meggyújtottak, a lángok között is beszélték, hogy a mi fájdalom itt, az amott mind üdv és gyönyör.

Hasztalan gyilkolták őket, a megöltek vére pecsét volt tanaikon, mely azokat hitelesíté, s a ki martyrokat csinál, az halhatatlan ellenségeket szerez magának.

Carinus császár azonban egy új nemét találta ki a martyriumnak.

Haláltól, kínoktól vissza nem rettentek a proselyták, a mi másnak fájdalom, az nekik gyönyör volt, s gyönge szüzek a szentlélek által megszállva, dicsőítő hymnusokat énekeltek a lángok közepett.

Carinus nem vetteté e szent hajadonokat többé máglyára, hanem oda vetteté katonáinak, s az erényes nők, kiket vissza nem riasztott a vérhalál, megborzadtak a gyalázattól, mely erősebben égeté lelkük tisztaságát, mint az olaj lángjai, s míg a circusok spoliariumai elé bátor arczczal tudtak nézni, undorodva gondoltak a földalatti bűnbarlangokra.

A gondolat valami pokoli volt: azokat, kik sziveik átlátszó tisztaságáért a világ minden gyönyöreiről le tudtak mondani, épen e gyönyörök legutáltabb faja által büntetni meg, és Carinus jól tudta azt, hogy e gyalázat elől még a halál által sem szabadulhatnak meg áldozatai, mert a keresztény hit tiltja az öngyilkolást.

Ezért az ő uralkodása alatt csak titkos helyeken, éjféli órák után jöttek össze a hívők, barlangokban, elhagyott síremlékekben s hajnal előtt eloszlottak.

A római augurok tudtak a titkos összejövetelek felől, s hogy a nép maga siessen azoknak helyeit kifürkészni, azon hirt terjeszték el, hogy a keresztyének ott eloltva minden világot, irtózatos tetteket követnek el, miket a mély sötétségnek kell takarni; – a mi nagy szó volt, miután Rómában fényes nappal űzte dolgait minden förtelem.

Manlius a part mellett hajtva csónakát, mindig közelebb kezde jutni az énekhangokhoz, melyek oly szokatlan borzadálylyal tölték el szivét; nem sokára egy holt ágához ért a Tiberisnek, hol mintegy húsz csónakot egészen elhagyatva talált.

Széttekinte s a holdas szürkületben valami nagy, tömör, kerek épületet vőn észre, terebély olasz piniáktól beárnyazva. Az énekhangok innen látszottak jönni.

Körüljárta az épületet, a hold keresztül sütött az ablakok és oszlopsorokon, emberalak nem volt látható. Manlius elborzadva gondolt gyermekéveiben hallott boszorkányregékre, a tisztátalan lelkek szombatjára, kik éjféli órákban, emberektől került helyeken gyülekeznek össze, láthatatlan alakban. Még inkább elborzadt, midőn álomképét hozá kapcsolatba e rémes regehittel. A szelid, ábrándos Sophronia képét látta maga előtt, valahányszor az elátkozott varázslókra akart gondolni, s a sötét, undorító háttérből az ő mosolygó arcza tünt elé.

Végre erőt vett borzadályán s kezét kiszabadítva bő köpenyéből, elhatározott léptekkel az épület csarnokába indult. A mint belépett, eszméi az első tekintetre más irányt nyertek, a terem közepén egy fölemelt négyszegkő üregén át egy földalatti terembe lehete belátni; az énekhangok innen keletkeztek.

Tehát a keresztyének agapéja volt az.

Manlius egy oszlop árnya által eltakarva, két hosszú sor alakot látott maga előtt, a férfiak fejei csuklyáikba rejtve, a nők földig lefátyolozva. Valami csendes bús melódiát énekeltek. A hangok tele voltak lemondó panaszszal, magasztos, nyugodt fájdalommal, valami idegenszerű gyászgondolatokkal, miknek hatását hidegen érzé idegein végig borzongni a szemlélő római.

A terem homályos hátterében néhány olajmécses égett, miknek halvány világánál egy megölt emberi alak tünt Manlius szemébe, két keze és lábai keresztre szegezve, homlokán töviskorona, s oldalán vérehullató seb.

Ezek tehát ama borzasztó sectariusok, kik az éj árnya alatt nefandus gyülekezeteiket tartják, gondola Manlius, s szorongva keresé kardját oldalán s rémlátó képzeletében úgy tetszék neki, mintha az a keresztre feszített alak mindig lejebb hajtaná fejét.

Az ének megszünt, s valami hosszú sóhajszerű hang után, mely egy ájtatos gyülekezet egyhangú fohásza, elő állt egy ősz férfi, hosszú hófehér szakálla fekete palástjára hullt le; a keresztre feszített alak lábaitól egy serleget emelt fel, s azt ajkaihoz érintve, szent áhitattal háromszor megcsókolá.

Manlius az áhitat helyett undorító vérszomjat látott az ősz szörnyeteg arczán, s a férfiak és nők bűnbánó térdeplése helyett fajtalan mozdulatokat vélt látni, és ama serleg, melynek fölemelésére mindenki meghajtá fejét, az ő képzeletében vérrel volt tele, irtózatosan meggyilkolt ember vérével.

Az öreg bölcs reszketeg hangon szólt:

– Ime e pohár az ő vére, mely kiontatott, hogy idvezítsen; e pohár a szent emlék, mely a bűnöket lemossa! e pohár a szövetség, mely által egyekké leszünk. Járuljatok e szent jelhez s legyetek tiszták a legtisztábbnak vére által.

Manlius elborzadva ragadá meg kardja markolatát, s a mint meglátta, hogy egy magas, hófehér ruhába burkolt női alak fátyolát félig fölemelve az ősz ember elé járult s annak kezéből a serleget elfogadja, magán kívül eliszonyodtában, kirántá kardját s a négyszög nyilásán keresztül a gyülekezet közepébe ugrott.

– Álljatok meg ádáz orgyilkosok! ordítá elvakult dühvel. Ti ördögök apostolai. Mit cselekesztek itt?

A gyülekezet meg sem mozdult. El voltak készülve ily támadásokra. Az ősz ember nyugodtan felelt.

– Istent imádunk.

– Átkozott légy, midőn e szót kimondod! Tetteket követtetek el, miknek még az éjszaka sem elég sötét takaró: ördöngös énekkel háborítjátok a föld alatt lakókat; embert gyilkoltok s kényszerítitek egymást annak véréből inni, s midőn átkozott részegség száll idegeitekre a vértől, eloltjátok fáklyáitokat, s fertőzött ölelkezésben bűnöket követtek el, mikre gondolni is irtózat!

– Megbánod, a mit mondtál, Manlius Sinister! szólalt meg egy csengő női hang az ősz férfi oldalán. Ugyanazon magas hölgy volt az, ki a serleget legelőbb kezébe vette. Manlius összerezzent, ismerős hangot és saját nevét hallva, s a mint a hölgy fölveté fátyolát, elámulva látta maga előtt Sophronia szelid, ártatlan arczát, nyugodt tekintetével, mennyei mosolygásával, s valami emberentúli szilárdság szentelt hatalmával.

– Mesembria II… nyögé Manlius, kiejtve kezéből a fölemelt kardot, s annyira elfojtá szivét a kétség, hogy azt hivé, még most is valami iszonyú álmot lát szemei előtt, s dadogó nyelvvel hebegé:… Olymp istenei… engedjetek fölébrednem.

– Te ébren vagy, szólt Sophronia, kezével fölemelve Manliust. Nézz szemembe, én vagyok Mesembria II., ifjukori barátnőd, Sophronia most.

– De e serleg, melyben vér van…

– Vér csak azoknak, a kik hisznek, vérnek emléke azoknak, a kik emlékeznek, – érintsd ajkaiddal.

Manlius visszatartott iszonyattal ízlelé a kehely tartalmát s csodálkozva rebegé:

– Ez bor… azután halk szóval kérdé, meg-megrezzenve ismeretlen félelemtől: És azon haldokló alak amott?

– Az a holt idvezítő képe.

Manlius bámulva vevé észre, hogy az csak egy festett kép.

– Ti egy holt embert imádtok?

– Istent, ki emberré lett, hogy meghaljon.

– Nem lehet az.

– Olymp istenei hányszor öltöttek emberalakot, hogy azon gyönyöröket élvezhessék, miknek édessége csak emberi érzékkel közös? a szeretet Istene emberalakot öltött, hogy azon fájdalmakat érezhesse, mik az embereket gyötrik, inséget, szégyent, üldözést és kínhalált. Olymp istenei emberi alakot vőnek, hogy megmutassák a halandóknak az utat a pokolra; a szeretet Istene halandóvá lőn, hogy megmutassa az utat a mennybe! Olymp istenei ragyogó királyi alakok, kik áldozatot kérnek, aranyat, fényes templomokat, vérző hekatombákat, diadalok spoliumait, s igérnek értük hosszú életet, kincseket, palotákat és új diadalokat: a szeretet Istene holt, szegény alak, ki nem kér mást, mint tiszta szivet, s nem igér semmit a halálon innen, kinek képe jelvénye annak, hogy minden szenvedés a halálon innen, s minden öröm a halálon túl van…

Mindenki önkénytelenül vevé le fövegét e szavak alatt. Manlius hasonlóul tőn, a nélkül, hogy tudná, mit cselekszik. Azok letérdepeltek, térdeire rogyott ő is.

– Méltatlanul üldöztelek benneteket, rebegé mellét kitárva. Álljatok boszút rajtam.

– A szeretet Istene bocsánatot hirdet az üldözőknek. Hagyd el e helyet nyugodtan; ha elárulandsz bennünket, ha megölsz, ha kínzasz, mi imádkozni fogunk érted.

– Átok a gondolatra, mely ezt helyeslené! Nem hagyhatlak el nyugodtan többé, mert nyugtalanságot oltál szivembe. Engem boszúálló Isten ijesztő szava állított meg utamban, a te arczodon a bűnbocsátó Isten szavait olvasom. Oh adj vigaszt; két mennyet kell-e elveszítnem? egyet oda fenn, másikat a te szivedben?

– A szeretet mennye nincs elzárva senki előtt, szólt Sophronia, szent áhitattal mutatva az ég felé.

Manlius epedve ragadá meg a felé nyujtott kezet, s azt ajkaihoz vonva, szelid érzelemmel kérdé Sophroniától:

– És a te szived?

Sophronia magasztos mosolylyal viszonzá:

– A szeretet Istene nem tiltja az igaz szerelmet.

Manlius idvezült arczczal rogyott a hölgy lábaihoz, hódolattal simulva hozzá, mint egy megszelidült oroszlán, s a teremben hangzott a vígság hymnusa, mely tanít örvendeni az örülőkkel.

Az ősz patriarcha malasztteljesen tevé kezeit az új cathechumen fejére, s a haldokló Isten áldva tekinte mindnyájokra.