V.

Egyedül volt egy külön börtönbe zárva Sophronia. A napsugár csak egy kis kerek ablakon hatolt le hozzá, s a mint a térdeplő hölgy fejére sütött, a megdicsőülés gloriája látszotta körül sugározni.

Tagjait hófehér öltöny fedé, oly tiszta, mint fényes lelke. Arczán túlvilági nyugalom ült, melyben csak az elhatározottság kifejezése volt emberi.

A börtön ajtaja felnyilt, s belépett rajta egy magas, délczeg női alak, aranytól nehéz erszényt adva a börtönőrnek, ki nyitva hagyá utána az ajtót.

Az érkezett hölgy nehéz selyem himationba volt burkolva, melyet gyémántos tibulák kötének össze vállain, gazdag hajfürteit ragyogó anadém köríté fejközepén, s az arról lefüggő fényes aranyfátyol finomsága daczára sem engedé keresztüllátszani elfedett arcza vonásait. Köpenyredőinek elrendezése tanusítá izlése nemességét s a szegleteit aláhuzó nehéz gyöngyök előkelő rangját.

Sophronia föltekinte a selyemsuhogásra; egy hölgyet látva maga előtt, meglepetve kérdezé:

– Mit kívánsz tőlem, római nő?

A hölgy fölemelé anadémja fátyolát s egy arczot láttatott, minővel az istenasszonyokat szokták festeni, homlokán méltóság, ajkaiban kellem, arczai gödröcskéin a titkolózó csáb és szemei sötétében az a mély kifejezhetlen gondolat, melybe az indulatok minden rejtélyei burkolóznak, ingerlő igézet minden vonásban s tiltó szomorúság, csodálatos játékai a borúnak és napfénynek, miket az égen szivárványnak, az emberarczon szenvedélynek hívnak.

Sophronia az első tekintetre hátra rezzent ez arcz elől, de rögtön mosolyogva nyujtá felé kezét, nyájasan rebegve:

– Testvérem, Glyceria.

– Ne nyujtsd kezed, szólt szomorú hangon a hölgy. Ne ölelj meg. Az első percz, melyben megpillantál, visszariaszta tőlem. Te iszonyodol ez arcztól – és igazad lehet. Négy éve annak, hogy nem láttuk egymást, négy év alatt annyi átkot hallhattál rám mondatni, s oly tiszteletreméltó ajkakról, hogy nem ok nélkül döbbentél vissza tőlem, midőn arczom megismeréd.

– Én nem szüntelek meg szeretni soha.

– Örömest hiszem, de ne szóljunk arról. Téged új hited ellenségedet is szeretni tanít, engem a sors mindenkiről lemondani tanított, a kiket szerettem. De jól van így, most nincs idő panaszra. Titokban előre megtudám, hogy a holnapi circus mulatságait keresztyén martyrok kínhalálával fogják bevégezni.

– Történjék meg, a mit Isten akar, szólt Sophronia keblén összetéve kezeit.

– Az égre! nem történik az meg. Kétszer akartalak megmenteni, mind kétszer elkéstem vele; most jobbkor jövék. Cseréld el ruháidat az enyéimmel, vedd fel fátyolom, termeted az enyimhez hasonló, senki sem fogja a cserét észrevenni. Künn megbízott rabszolgám vár reád fölnyergelt lovakkal, egy óra mulva atyád és kedvesed karjai közt leendsz.

Glyceria fájdalomteljesen hunyta be szemeit, egy könyet törve szét szempilláival, mintha mondta volna: «az én atyám, az én kedvesem».

– És te? kérdé Sophronia.

– Én itt maradok helyetted.

– És a holnapi circus játékai?

– Velem lesznek befejezve.

– Soha! monda Sophronia magas versenyzéssel.

– Miért ne úgy? Téged szeretnek azok, a kik gyülölnek engem s kiknek egy szánó mosolyáért évek kínjait venném fel magamra. Ha kettőnk közül egynek veszni kell, miért vesznél el te, kiért kétségbeesnének ők; miért ne inkább én, kinek halálát megáldanák? Te egy boldog éltet tartasz meg másoknak, én egy keserűt vetek el magamtól.

Sophronia mindkét kezével megfogá testvére kezeit s tiszta szemeivel annak mély bánatú könnyes szemeibe nézett.

– Te voltál azon nő, ki elfogatásom éjjelén lovadat ajánlottad megmenekülésemre.

– Miért hozod fel ezt?

– Emlékezel rá, mit válaszoltam akkor?

– Azt mondád, hogy keresztyénnek nem szabad a veszély elől megfutni.

– Azóta sok alakban láttam a halált és azt mondom újra. Ha Isten akarata az, hogy vérhalálom által dicsőíttessék meg neve, teljesüljön az, én gyönyörrel veszem fel a martyr-koszorut, mely az Idvezítő homlokát köríté, s áldani fogom a kezet, mely megnyitja előttem az égi üdv kapuját. Oh a halál nem kín azoknak, kiknek öröme a halál után kezdődik.

– De azok, kiket itt hagysz?…

– Ők meglátandnak túl a síron.

– Hová őket a kétségbeesés fogja űzni. Oh hallgass rám Sophronia. Te érted most két lény imádkozik, a ki mindkettő engemet átkoz. Ha ez irtózatos halált fölveszed, a túlvilágon sem fogsz találkozni velök, mert az élet borzalmai a Hadesig üldözendik őket; oh engedj meghalni, engedj elfeledve lenni engem, senkitől meg nem siratva, meg nem áldva, vissza nem óhajtva; érje egy napon két boldogság ősz apádat, egy, a te élted, más, az én halálom.

– Nem ily keserű szívnek való a halál, oh Glyceria.

– Hiszed, hogy nem tudok nyugodtan szemébe nézni annak?

– Nem boldogultan. A halál új világ annak, a ki lát, örök sötétség annak, a ki nem hisz.

– Legyen e sötétség rajtam. Engem csak egy élet terhe nyom, nem óhajtok újra élni, akarok elmúlva, elfeledve lenni, akarok pihenni látogatlan sírban, elhagyva ezt a fényes semmit, melyben csak a fájdalom való. Te élj és örülj sokáig.

– Oh Glyceria! miért kelle ily sötétté válni a te arczodnak?

– Ugy-e? valaha nem volt különbség kettőnk között. Lelkem oly fényes, arczom oly derült volt, miként tied; oly hasonlók voltunk egymáshoz még lélekben is, hogy atyánk is alig tudott bennünket megkülönböztetni egymástól. Még szerelmünknek tárgya is ugyanaz volt; s egymás előtt nem titkolók azt, s megegyeztünk benne, hogy ha ő választani fog, a másik boldogan lemond.

– Bár választott volna téged, most boldogok lehetnénk mind a ketten.

– Fátum van én velem, oh testvér! Az istenek nem úgy akarták. Titkos kezek odafenn vadítják el az ember sorsát, s uszítják az életen keresztül: ki hát az, a ki lelkeikről számol? A férj, kihez nőül menék, egy nyomorult libertin volt, ki ekkor jött, midőn Manliustól mellőztetém, s egy rejtélyes iratot mutatva, mely atyánk ellen bizonyított, elárulva, hogy ő részese volt a Carinus elleni összeesküvésnek, kényszeríte, hogy nőül menjek hozzá.

– És atyám téged ezért megátkozott.

– Ne húzza vissza átkát soha. Teljesült az. E gyáva szolga elveszté fejét, mert a császár engem meglátott. E percztől fogva egész életem harcz volt, melynek fegyverei hízelgés és csáb. Atyámat kelle védni minden pillanatban. A hány ember itt lélekzik, az neki ellensége mind! Gyűlöli a császár, mert nem hízelg neki, gyűlölik az udvaronczok, mert becsületes, gyűlöli a nép, mert gazdag, gyűlöli minden bűnös, mert itt az erény összeesküvésnek tartatik a vétek ellen. Egész Rómát kelle meghódítanom, császártól a plebejusig, hogy az ő ősz hajszálait megőrizzem. Ott voltam Carinus orgiáiban, hagytam tapsolni magamnak az amphitheatrumban a népsöpredéktől, s hizelgni a silány udvaronczok által, s hányszor téptem össze Mesembrius halálitéletét kihízelegve, kierőszakolva azt, kémek, demagogok, senatorok, lictorok és maga Carinus kezéből.

– És atyám ezért átkozott meg téged.

– Igaza volt. Ez megvetésre méltó tett volt egy római patricius leányától. Oh ne tudja ezt meg soha, mert ha megtudná, hogy ily áron él, megölné magát.

– Te megtudád azt is, hogy hittársaim rejteke el van árulva, s azért siettél oda előre?

– Két nappal elébb tudtára adtam Manliusnak, de ő utált házamba lépni. Most nincs többé egyéb mód menekülésedre, és a sors legjobban lesz kielégítve így. A ki megérdemlé, s óhajtja is, hogy meghaljon, meghal, s a kik örülni fognak az életnek, és azt megérdemlik, boldogok lesznek. Így lesz az jó. Térj vissza atyádhoz és kedvesedhez Sophronia, s menjetek azután messze, messze innen.