XII.

Hol most Belgrád és Szendrő vannak, e két hely között találkozék a két vetélytárs császár hada.

Carinus serege merő pihent hadakból állt. Diocletián legióit fáradságos utak nagyon megviselték.

Carinus egy dombra feszítteté ki sátorát s onnan nézte a harczot Manlius oldala mellett.

Az ütközet kimenetele sokáig kétes volt. Diocletián vezéri ügyessége sokáig ellensúlyban tartá ellenfele túlnyomó erejét.

– Vezéreid mit sem tudnak, kiálta Manlius, egy elszánt rohammal keresztül lehetne törni Diocletián centrumán, oda vannak állítva a leggyengébb legiók, s akkor félszárnya veszve van.

– Tehát parancsolj vezéreimmel, monda Carinus.

– Előre a tartalékkal, tribunok! kiálta Manlius. Az idegen legiókat áldozatul kell vetni, hadd aprítsák le, s azután rajta a triariusokkal. A phrygiai lovasság ellen állítsátok a germán hadakat, hosszú bárdjaikkal vagdalják el a lovak térdeit. Ne pihenjen itt senki. Takarodjatok harczolni, mind. A császárt megőrizni elég vagyok én magam.

A csata ez intézkedések miatt rögtön megfordult. Diocletián észrevéve, hogy új kéz vegyült a játékba, mely seregének gyengéit ismeri; sietve fuvatott takarodót, hogy visszavonulhasson, mielőtt összetöretnék.

Carinus sátora ajtajában nézte a harcz folyamát. Seregei mindenütt űzték ellenségét, vexillumai mindenütt előre rohantak.

Arczán a dicsőség lángja égett, minden vonásában a diadal érzete ragyogott, szive dobogott az öröm miatt.

– Győztem! kiálta magán kívül örömében, tenyereivel tapsolva.

– De én is győztem… szólt háta mögött egy keserű, ijesztő hang, s a császár azt érzé, hogy valaki karját megragadja aczélmarokkal s berántja sátorába.

Carinus ijedten néze hátra s meglátta Manlius sötét arczát, ki egy kezével csontjait sajtolta össze, másikban kivont kardot tartott.

– Mit akarsz? kérdé ijedten az imperator.

– Emlékezel-e Carinus azon nőre, ki magát előtted megölte, hogy karjaidtól megmeneküljön? Azon hölgy az én menyasszonyom volt. Tudod-e már, mit akarok?

– Manlius, te tréfálsz velem. Mi kell? Miért akarsz rémíteni?

– Sokszor megölhettelek volna, mikor ittasan aludtál, mikor bűneid mámorában el voltál merülve, de várni akartam azon pillanatra, melyben boldog, melyben dicsőséged tetőpontján leendsz, hogy akkor ölhesselek meg.

– Irgalom! – Segítsetek!

– Nincs a ki hallja szavaid. A diadalkiáltás elnémítja jajgatásod; hallod, mint ordítanak mindenütt triumphust és nevedet hangoztatják? Hallod ez általános ordítást: Éljen Carinus?… Most halsz meg, Carinus!

Pillanat mulva az újjongó seregek közé egy új lovag nyargalt, kezében egy kopja, arra volt szúrva a diadalmas imperator feje.

A győztes seregek megadták magukat Diocletiánnak.

Share on Twitter Share on Facebook