23. A Megölt Ország.

Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

És ezt minden más színű fajnak el kell hinni.

Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol (ki érne rá más?) feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga világrészéből tökéletesen kiölni.

Mert egy fajnak, a mit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század mulva csak a mesés historiákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.

A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért az országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat irnak rólok; beszélnek felszabadításukról, s őrizkednek őt őshazájában felkeresni, hogy fehérre fessék; s kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember, mint állat.

Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden atyafiságon. Az nem is ember, hanem fenevad, a kit lőni, vágni természetes kötelesség; a kinek farkas-vermeket kell ásni, a kit hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni, egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal; apró kölykeit megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat és minden termő földről leszorítani dögvészes mocsárok közé.

A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények; az egyik azt mondja, hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok; a másik azt, hogy ezek emberek, de igen haszontalan emberek; a vörösökre nézve azonban csak egy vélemény áll fenn: hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, a kik a mi fehér erényeink- és művelődésünknek gonoszul útjában állanak.

E nyomorult faj félmeztelen lakja az erdőket, él vad gyümölcscsel, s magánál szelidebb vadak husával, sárból készít hajlékot, mint a fecske, s odább megy, ha onnan kizavarták; nincs öröme a szerelemben, nem vénülhet meg a harczok miatt, Istene nevét is elfeledte régen; csak a viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol lelkével az úrnak, a ki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem sóhajt egy boldogabb menyország után; a fehérek azt is elfoglalták maguk számára egészen.

Pedig egykor a rézszínű faj épen olyan boldog nép volt, mint akármelyik oz Oceánon innen: ruhát viselt és divatot tartott, palotákból városokat épített, merész utakat vágott, miket maig is bámulnak a foglalók. Törvényt tartott és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az Istent, s hódolt az erénynek; fatekercsekre irt betűkben örökíté a bölcseséget; művelte a földet és benépesíté azt; hol most egyesével bujkál, hajdan milliókat számlált.

Ki vetkőzteté le őket ilyen szépen?

Ruháikból, erényeikből és emberiségökből?

Lássunk egy történetet a sok közül, mely leginkább megmaradt a historia lapján, daczára annak, hogy eléggé iparkodtak törülgetni, szépítgetni a szégyenteljes sorokon; – vérrel voltak azok irva!

Délamerika azon magas hegyei között, melyeket a spanyolok a legelső emberi hangról, melyet ott hallottak, elneveztek «Peru»-nak, feküdt egykor az Inkák országa.

Gazdag kókusz-csoportok lepik el a tengerpartot, mik fölött szédületes magasban emelkednek az Andes hegyei, mintha óriási bárddal volnának egyenesre lefaragva, magas homlokaik ezüst-zöld erdőkkel koszorúzva végig.

A természet gazdag tenyészetét ápoló kezekkel segíté elő az emberi szorgalom, tápláló növények vetései hullámzottak az őserejű földön, még egyszer oly gazdagon fizetve, mint az ó-világ életunt rögei.

És csodanövények, mikkel az édes anyaföld kényeztetett gyermekeinek akart kedveskedni, termettek ott, nem is ápolva senkitől. Az egyszerű gumós gyökér, melyet elnevezett a barbar Európa földi almának, a mézet termő nád, mely amaz édes fehér kristályokat adja, a mik nélkül mai nap senki sem tud már el lenni, a balzsamtermő fa, mely belső nyavalyákat gyógyít, s külső sebeket hegeszt, a lázenyhítő fa héja és a háladatos bozót, mely gyapjut ád és enni nem kér, ezek mind ama távoli vidék ajándékai.

A tájék regényes képe egymásra halmozott kincs! A sötétlő rengetegek alját hamvas zöld bokrok lepik el, miknek ifju hajtásai rózsaszínbe játszanak át; a kanyargó hegyi patak sárga fényes ereket mos a szakgatott sziklákban, s ragyogó fövényt torlaszt medre sekély részén; a kavicsos szakadékokban kövér, szártalan csodanövények bujálkodnak széles tenyértalpaikkal, miken a zöld alig látszik a millió piros bogártól; a magas távolban pedig, a zegzugos hegytetők közt, a kék sziklák néhol czitromsárga foltokkal vannak tarkázva, egyes kopasz halmok egészen e vakító sárga színben ragyognak, mikor a nap rájok süt.

Hát még ha azt tudná e nép, minő kincsek azok, a mik egymásra halmozva, szépségök öszhangzásával dicsérik az Istent!

Ha tudná, hogy azon gyökér-gumóból, a mit ő kenyérül eszik, tűzerejű vizet lehet főzni, a melyet egy egész világrész népei azért szeretnek, hogy eszöket segíti elvenni? hogy azon sötét erdők fája czifra butorok kelméje, hogy az ezüstlevelü bozót fűszert terem, mely érzékeket ingerel és csikland, hogy a vastag levelű növény bogarai drága festék-anyag, hogy ama sárga halmok tartalma merő nagybecsű kén, a miből a fehér ember lobbanó port tud készítni, mely nélkül háborút nem viselhet és hogy azon fényes ér a sziklában, az a ragyogó homok a patak medrében, az pénz, pénz, mindenható pénz! az – arany!

De hát mire lett volna nekik azt tudni?

Nem ád-e elég jó italt a hűs forrásvíz és a pálmadió? nem legjobban fűszerezi-e az ételt a jó kedv és a fáradság? nem lehet-e kiegyenlíteni a számadást apró csigahéjakkal is, ha valaki ruhát cserél kenyérért, ha abból ad, a mi magának sok termett s vesz azt, a mije nincs? Az apró csigahéjak nagyon jók arra a czélra, hogy a közforgalomban a pénzt képviseljék; kár, hogy erre az eszmére az európai nagy financzférfiak még rá nem jöttek.

És aztán háborút viselni? Ugyan miért tenné azt valaki? Bántja itt egyik ember a másikat? van mit félteni az országok határán? haragszik-e egyik ember a másikra azért, hogy az más nyelven imádja a napot? hiszen azért csak ugyanaz a nap az mégis, s ha mégis néha meg találnak egymásra neheztelni a szomszédok: nem azért van-e minden népnek főnöke, királya, hogy azok békés úton, egymással okosan, bölcsen beszélve, elintézzék a háborúságot?

Szelid, ártatlan nép volt az egész faj. Csendes, dallamos beszéde, kivált ha a nők beszélték, hasonlított a zenéhez. Középen szétválasztott fekete haját hátul összefonva viselte mind a két nem; a nők korállokat s fényes kolibriket is tüzködtek közé. Szemeik nézése olyan szelid, oly bizalomteljes volt, ment minden gyanútól, szájok nem mondott hazugságot soha, hisz az igazmondásért nem törték be ott az ember fejét; a férfiak arcza is szakáltalan és síma, csak magas termetök, ideges tagjaik különböztetik meg őket a nőktől; a kik mind oly épek, szépek, az a kis bronz színezet nem árt semmit arczaiknak, az csak azt mutatja, hogy ott melegebb a nap és a szív.

Öltözetök egyszerű volt és díszes. Fehér gyapotkelmék a férfiaknak; sárga selyem csíkokkal, mit a festetlen gubók adtak, átszőve a némbereké; fényes tollakból fonott öv a leánykák karcsú derekán, bivalybőr frissen lehuzva a bivaly lábáról s felhuzva a férfiakéra.

A férfiak munkája vadászat, földmívelés volt. Mások termékeiket hordták szomszédországba, azt hozva onnan, a mi emitt nincsen: kősót és rezet vadászfegyverekhez; a nők otthon ültek szépen, szőttek, fontak, gyümölcsöt aszaltak az esős évszakokra; a gyermekek jártak iskolába és tanultak betűket faragni hosszú pálmahársra, s megismerték a szótlanul beszélő jegyek csodálatos titkát.

És ha megszállt a magas költészet lelkesülése, mely nem olyan büszke, hogy a színekben válogasson, egy hőszívű ifjut, az elővevé egyszerű háromhúros kobozát, s a nagy manihok fa alatt, mely ezer ember fölött tartott ernyős sátort, elzengé a figyelő hű népnek nemzete dicsőit, az elhunyt hősöket, kik hazát alapítottak a boldog erdők közepett és boldog nép lett azon.

Elmondá, mint építé fel a nagy Manko Kapak, az ős isten – a nap templomát, melynek egész külseje ama ragyogó sárga érczczel van befedve, mely nem rozsdásodik soha; mint áldozá fel legszebb egyetlen leányát a nap tiszteletére, hogy mint szűz éljen az holtig ez oltár mellett, azon húsz hajadonnal, a kik férfit nem ismernek soha és ez a szám azóta sem csorba.

Utóda, a bölcs Sinchi Roka, hogy népesíté meg kőből épült városokkal e földet, a szomszédok hogy könyörögtek előtte, hogy legyen nekik is királyuk, s haragos ellenségeket mint békíte ki bölcs beszéde által. Azok lettek legjobb barátai.

A nagyszerű Mayta Kapak minő merész alkotó volt. Ama széles út a hegyek körül, mely egyik tengerpartot a másikkal összeköti, az ő óriási munkája; a csatornák, mik az Ankasmayu vizet az országon átvezetik, az ő neve hirdetői; hát a világ csodáját ki ne ismerné: a roppant függőhidat, mely bambuszágakból és hajlós vesszőkből bámulatos ügyességgel van az Apusimak folyam fölött fonva, hogy egész bivalycsordákat át lehet rajta hajtani. Két ország kapcsa lett e hid, mely őket egymáshoz fűzi.

Szólhatott a lant a bölcs Lima Rocháról is, a ki törvényeket irt tíz négyszegletű kőre, melyek egymásra felállíttattak, négy legalul, egy legfelül; s hogy mindenki ismerje a törvényeket, iskolákat alapított, a hol ifjat és vént tanítának bölcs dolgokra.

Hát a hős Virakocháról hogy ne szólt volna lelkesülten a költő, ki a vad hegylakókat, kik fegyverrel törtek Jahuarhuakab országára, visszaűzte, vezéröket elejté, népét meghódítá!

Végül a szerencsés Huepna Kapak, a mostani uralkodó, a minden inkák leghatalmasabbika, ki alatt lett egygyé a két tenger közötti ország, a fehér hegyektől egész a szürke hegyekig, s a tűzhányótól a tengerpartig; a kinek uralkodását tegye boldoggá a mindeneket megáldó nap.

Így énekelhetett a költő, s bizonyosan szebben, mint én, a ki nem vagyok sem költő, sem perui benszülött, hogy rézszínű királyokért tudjak lelkesülni, s vörösréz boldogságot versekbe foglalni.

Huepna Kapak volt az inkák között az utolsó, a ki népét boldognak látta.

Ő alatta kötöttek ki legelőször spanyol gályák a panamai partokon.

Jaj annak a napnak, a mely legelőször fehér arczot látott az Andes-hegyek között!

Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, a mely hajót hozott a perui partra.

Jaj annak a szónak, a mely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő boldog világ van ott a hegyek közt? mint terem ott a föld mindent önkényt, hogy hever az arany uton és utfélen, milyen szépek ottan és milyen szelidek a hölgyek.

E naptól kezdődik az inkák országának halála.

* * *

Az inkák jámbor népe bámulva látta, mint hozzák a habok távoli tengerek felől ama széles faházakat, a nagy vászonszárnyakkal, mikről csodálatosan öltözött fehér arczú férfiak szállnak ki; tarkábbak az erdők madarainál, a kik állukon és orruk alatt prémeket viselnek és olyan különös nyelven tudnak szólni, a mit csak ők magok értenek.

– Vagy angyalok, vagy ördögök ezek! mondának egymás között a nép bölcsei.

Negyven év megtanította őket rá, hogy melyik voltak a kettő közül?

A merész Pizarro és a kegyes De Luque Fernando vezették a kalandor csapatot.

Az egyik hős, a másik térítő; a spanyol évkönyvekben halhatatlan név mind a kettő.

Alig volt egy pár száz férfi az egész kalandor csapat; de mindegyik bámulat tárgya a szelid indus nép előtt.

Borzalom fogta el szíveiket, midőn látták őket paripákon ülve; ember és ló egy csodaszörnynyé látszott összenőve lenni, melyet közös gondolat kormányoz. A ló átveszi a férfi gondolatját és a férfi a lóét s lesz a kettőből egy kegyetlen fenevad, melynek esze van gondolkozni, lábai vannak rohanni és kezei öldökölni.

A ló ismeretlen állat volt e helyen. Amerika meghódítását lovainak köszönheti Spanyolország. Lovagjainak azt köszönheti, hogy elvesztették, a mit a ló szerzett.

Az elbűvölt indusok hódolattal fogadták az idegen félisteneket; bevezették őket boldog hajlékaikba, oda hozták nekik engesztelő áldozatul gyümölcseik zsengéjét és hűséget esküdtek nekik, s mivel vademberek voltak, azt meg is tartották.

Pizarro jobban meg tudta becsülni az új világ kincseit, mint ez együgyű barbarok, kik századok óta közönyösen jártak el oly gazdagság fölött, minővel Európa valamennyi ura nem bír.

Előbb hízelgéssel megnyeré a nép szívét, megajándékozá őket azzal a tűz-itallal, a mitől a férfi beszédes lesz és a nő szerelmes.

Az átkozott ital felháborítá a szelid indusok egész véralkatát; a nő nem volt szemérmes többé, a férfi nem volt eszes. Az hallgatott a hizelgő szóra, ez kifecsegte titkait és eladta arany kösöntyüit egy ital édes méregért.

A spanyolok fő törekvése az volt, hogy megtudják, honnan nyerik ez olcsó arany ékszereket az indusok, a miknek anyaga nem becsesebb előttök más egyéb ércznél.

Végre el lőn árulva a titok. Pizarro kopói felszaglálták a bérczeket, mikben az arany és ezüst terem. És akkor bányákat nyitottak, mikből száz meg száz millió arany-ezüst imperiale röpült át Európába.

És ezen bányák voltak azon mély sírboltok, mikbe a fehér bőrű faj kincsvágya egy egész világrésznek lakosságát eltemette.

Pizarro befészkelte magát az inkák fővárosába, s elébb részegítő italokkal vevé rá a lakosokat, hogy a bányákban dolgozzanak, azután rabszolgáivá tevé őket, s kényszeríté a legöldöklőbb munkára.

A leigázott nép, mely megosztá vendégeivel kenyerét, reszketett és hallgatott.

Most már kenyere sem volt, sem ízletes sült húsa, sem teje és vaja. Nem maradt idő a földet mívelni, vadászni, nyájat őrizni; a bánya elfoglalt mindent, azt kellett elfogadni, a mit a spanyolok ingyen kegyelemből adtak.

A bányamunkában ezrével fogyott a nép. Nem is hordták ki a halottakat, a kivájt aknákat betemették velök. A szükséghez nem szokott, boldogságban növekedett ifjakból nyomorú vázférfiak nőttek a nyomor és kínzó munka alatt, a kéneső-bányák gőze halvány ón színt festett az arczokra, s az idegen félistenek érintése miatt undok ragály lepte meg a népet, sorvasztó, kínzó betegség, mely a férfit és nőt gyűlöltté teszi egymás előtt.

Ilyen boldogságot hozott az európai műveltség a vademberek közé.

Tíz év alatt a hajdan négy milliónyi perui lakosság épen felére fogyott le.

A hiányzókról adjon számot a művelt Európa.

Pizarro kincsvágyának érzékeny csapás volt a népség gyors fogyása. Pusztult a munkás kéz; a megigázott férfiak elnyomorodtak, rövid életök volt; a nők elrútultak, az egész lakosság fokról-fokra közeledett az állatok felé.

Ekkor hírül hozzák Pizarro kémei, hogy ama czitromsárga hegyeken túl van még egy egész boldog nép, mely őket eddigelé még csak hírökből ismeri. – Ott még gazdagabb aranyban, ezüstben a bércz; izmosabbak a férfiak, a nők termete delibb, mint Peru többi részein; ott egy magas templom áll, egészen beborítva vert aranynyal, benne a napnak aranyból öntött bálványa; az egész kerek országot «nap birodalmá»-nak híják.

Pizarro és Fernando rögtön megindultak kétszáz lovassal a boldog ország felé, hogy azt meghódítsák és megtérítsék.

Ez a nép bálványimádó, el kell tőle venni bálványait, lerontani istentelen templomát, kivált miután azok aranyból vannak.

Azt a huszonegy varázslónőt, kik a bálványoltár körül szolgálnak, prédára kell bocsátani, hogy a bálványimádás bűne ki legyen engesztelve.

Midőn Pizarro lovasai megjelentek e kisded ország határán, követséget küldött eléje az inka, megkérdendő tőle, hogy mi szándékkal jön országába?

Pizarro kegyesen válaszolt, hogy ő az indus nép lelki boldogságát akarja megszerezni; azért jőjjön fel hozzá az inka papjaival, bölcseivel s az ország előljáróival együtt.

Oh mi nagy bolondok voltak a rézszínű bölcsek, a mikor e szép szavakra csoportostul oda mentek az idegen paripái elé. Mikor a nép vezérei együtt voltak mind, akkor Pizarro megfuvatta a trombitákat, s a védtelen, gyanutalan embereket leapríttatá, összegázoltatá.

A hitlenül megtámadt nép a boszú dühével támadt fel ez undok mészárlásra, melyben legjobbjai álnokul leölettek, s előhozta ügyetlen harczi eszközeit, hogy a maroknyi támadó népet leküzdje vele.

Nyomorú kisérlet! Egy dördülés a hosszú rézágyúból, egy sorlövés a lovasok fegyvereiből szétszórta az egész sereget, mint a polyvát. Ah, hisz ezek valóban dæmonok, kik eltanulták a villámlást az égtől, s menykövekkel sujtják elleneiket!

Futott, ki futni bírt; a kit a rémület lekötött a földhöz, azt eltaposták Pizarro paripái, a mik magok is oly vérszomjuak, miként lovagjaik.

A szép napváros hajh! tűzláng martaléka lett, a nap arany templomát ledöntötték a földre, s lőporral vetették fel Rocha kerek palotáját, azzal a réz kúptetővel s a tiz törvény koczkáival.

A nap szűzei a kegyetlen mészárlás közt megmenekültek a városból. A nép saját élő testéből csinált torlaszt az üldözők előtt, hogy ők elfuthassanak.

Közöttök volt az inka leánya is, Amarlija.

Miként Pizarro kémei mondák, a legszebb indus hajadon; lángszemekkel, mikbe nézni félelem és gyönyör, síma gömbölyű tagokkal, a mik ragyognak a napban és gyönge ajkakkal, a mik finomabbak, mint a rózsa szirmai; hosszú, aczélfekete hajfürtei, mikor körül lebocsátja, úgy takarják be őt, mint egy nagy sötét palást.

Pizarro szomját nem oltá el a vér, a láng, az arany: ha Amarlija megmenekült előle.

– Fel kell találni a nap szűzeit!

– Úgy van, fel kell találni őket, helyeslé azt Fernando is, mert ha megmenekülnek, újra elhintik a bálványimádás magvait e földön.

A vér-ebeket elszabadíták; mély erdőket, mocsáros ingoványokat felkutattak azok, míg végre ráleltek az apró lábnyomokra, miket Amarlija és futó társnői hagytak magok után.

E nyom a sárga hegyek közé vezetett.

Pizarro vér-ebei ugatva törtek előre; a sárga hegyek oldalát nem ékesíté semmi élő növény, a kén egész durva tömegekben állt ott, csillámló kristályai befedték a hegy oldalát, míg másutt porló virágokban hulladozott alá, mint omlatag morzsa, melyet hó gyanánt hullatott ide a szeszélyes természet.

Végre egy helyen megálltak Pizarro szelindekei, s az ég felé kezdtek ugatni.

A feltekintő spanyolok egy magas szikla tetején pillanták meg a húsz deli szűzet és köztök a bűbájos Amarliját, a ki úgy állt ottan, mint egy élő bálványkép regényes mythologiából, hosszú haját úgy lobogtatta körülte a szél, mint egy nagy fekete felhőt.

A sziklaszál lenge gyékényhid által volt összekötve a hegyi ösvénynyel, mely azután a sárga bérczek végtelen, kietlen szakadékai közé vezetett, mik oly irtóztatóan tátongtak a belenéző szemei elé, mindenütt sárga kristályokkal terítve, mik közt egy fűszál sem tenyész – valódi halál völgye.

Pizarro átlátta, hogy ide nem üldözheti martalékait, de viszont azok sem menekülhetnek előle, azért ott sátort vonatott s tanyát ütött, bevárandó, míg a szűzek éh és szomjtól kényszerítve, önkényt leszállnak.

Ekkor Amarlija odaállt a szikla párkányára s lekiáltott reá:

– Te fehér szörny, kit a tenger okádott ide! Te fenevad, ki aranyat eszel és vért iszol! Eredj e földről, a nap földéről és ne fertőztesd be azt, ne tedd azt vele, a mit a többiekkel, miknek hegyeit átfurdaltad, erdőit kivágattad, bogarait megfőzetted. Eredj innen mind te magad, mind négylábú rokonaid, a nyerítő gonosz lelkek. A nagy szellem kezedbe adta a mennydörgést és földindulást, vidd azt innen más országba. Mondom néked, ha békén el nem hagyod e hont: én, a nap szűze, megölöm ezt az országot minden benne lakóval együtt, a ki lélekzetet vesz, és minden fűvet és fát, a mi zöldülni szeret, és minden röpülő madarat, a mely a felhőkben él; és soha többet élő állat ezt a helyet nem fogja lakni és soha többet fű ezt be nem lepi.

Pizarro és társai kaczagtak ez őrült beszéden, s feleltek valamit vissza a leánynak, a mitől annak arcza oly piros lett, miként a hajnaltámadat.

Amarlija nem szólt azután többet, hanem megállt arczczal a lemenő nap felé fordulva, s kiterjesztett karokkal állt előtte, míg ifju társnői összefogózva, csendesen körüle lejtének; a bűvkör képzése mellett halk szomorú dalt énekelve. A nap már a távol kéklő tenger határához ért; olyan piros volt tányéra, lassan-lassan belésülyedt; a szűzek dala fájdalmas siralommá vált; nézték, mint sülyed mindig alább a hullámba, már csak félig áll ki belőle, mint egy tűzdomb, az is alább száll, egy fényvonal látszik még csak, az égen szétvetett sugárküllők, a látkörön lilaszin derengés; azután az is elmúlik: s itt a csillagos éj rögtön.

Egy végsikoltás hangzott a szűzek ajkáról; leborultak arczczal a kőre, midőn az imádott nap utolsó sugára is eltünt. Nem látták ők e sugárt többé a földről.

Midőn felkeltek, sötét éjszaka volt már. Az egyenlítő alatt nincsen reggel, este, ott csak éj van és nappal.

Pizarro és társai látták a félhomályban, mint vagdalják le a szűzek hosszú hajfürteiket mind, s meggyújtva azokat, leszórják a szikla mögé.

– Oh mi kár értök!

Azután öltönyeiket is levetik, azokat is meggyujtják és lehajigálják.

– Oh mi szépek!

És azután letérdelnek egymással szemben és halk, bánatos hangon folytatják a halál dalát, melynek minden hangja úgy illik az enyészethez, melyről beszél.

Pizarro úgy elmélázott e hangon. Egyszerre riadva jönnek társai, és kiáltják:

– Pizarro menekülj! a kénhegy ég.

Az őrült leányok felgyujták a kénhegyeket.

Valami sápatag kék láng kezdett a völgyben terjengni, s fehér nehézkes füst emelkedett felfelé, melynek fojtó gőzétől elfulladt ember és állat.

A vér-ebek leghamarább megsejték a veszélyt, üvöltve kezdtek elfutni a hegy alól; a nehéz kénlevegő egyenkint elfojtá őket, véres tajtékkal dőltek el az uton, ugrálva levegő után. A lovon ülőket nem érte oly hamar a veszély. A kén lege a föld felé húz, csak lassankint emelkedik. Pizarro csapatjának paripái vágtatva nyargaltak ki e hegyszakadékok közől; mikor egy paripa elkezdett hörögni, tüszszögni, a lovag veszve volt; Pizarro lovasai egyenkint hullottak el mellőle. A szél úgy fútta utánok a füstöt.

Pizarro érzé, hogy itt csak egy menekülés van: a szél utjából kitérni. Hirtelen irányt váltott, lova orrát beköté övével, s néhány menekvő társával reggel felé elérte a magasabb hegyeket, a hol bátorságban volt.

Minő látvány volt előtte, a midőn visszatekintett. A sárga kénhegyek oldalai köröskörül füstölögtek, s a kék átlátszó nehéz gőz leülepedett a tájékra; – olyan csendes volt a vidék.

A nagy fák még zöldültek szépen, de már a mező sárga volt, s a pálmák levelei sötét lilaszínűek. A gazdag czukorültetvények még álltak épen, de mind fehérre változva, mintha megőszültek volna. Olyan csendes volt a vidék.

Ki maradt ott, ki menekült meg Pizarro harczosai közől és az inkák legyőzött népéből? Az utak néptelenek voltak, az égen egy madár sem röpült. Olyan csendes volt a vidék.

Amarlija megtevé, a mit megigért.

Megölte egész országát.

Nemcsak a benne lakókat, rokont és bitor ellenséget, hanem minden füvet és fát, a mi embert gyönyörködtet, még a jövendő századok reményét is, a mik e földet mind üresen találják.

A kétségbeesés rettentő műve végrehajtatott. És senki azt többé jóvá nem tehette.

Évekig, évtizedekig, egész századig égett az elolthatlan kénláng, lassankint roskadoztak össze a sárga hegyek csúcsai, miket a belső tűz összeemésztett. Néha a megolvadt kénláva kirontott a hegyek közől s elboríta egész vidékeket, s a körülfekvő környékből halál országa lett.

Maig sem lakja azt semmi élő, még egy árva moha sem. A rajta keresztülfolyó vizek is ihatatlanok.

A rézszínű faj azóta csendesen enyészik. A hány millió volt az Amerika felfedezésekor, a fehér bőrüek által, talán annyi ezer most.

Az is silány, meztelen nép; elvadult, elnyomorodott; igazán semmi oka sincs rá, hogy éljen. Hajdani nagyságuk emlékei, az inkák palotái az elvadult őserdőkben, a rejtélyes feliratú sziklaköbök, a naptemplomok romjai, átadva a régiségbúvárok hagyatékainak.

A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy nehány század alatt ki tudott törülni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész nemzetet, de egy egész színt!