22. Egy Haramia-Banda A Havason.

Igaz történet után.

Ez előtt mintegy ötven-hatvan esztendővel tanyázott egy híres haramia-csapat Arad vármegyének azon magas hegyei közt, a miknek másik oldalán már Erdély fekszik.

Tizenkét tagja volt ennek a rabló-csapatnak, mind válogatott, szemenszedett legények; vezérük neve volt Gligór: erős, izmos ember, a kit különösen meg lehetett arról ismerni, hogy testének felső része derékig egészen ki volt nőve, mintha öles termetűnek indult volna; lábai azonban szokatlanul kurták voltak, minél fogva két izmos karja a térdein alul ért neki. Ezen különössége által négykézláb is oly sebesen tudott futni, mint a medve, a mit elégszer lehetett látni, ha a borókásban megszorították s ott a pandurok elől úgy eltünt, hogy utol nem birták érni. Mert a havasok tetejét sok helyen egész mérföldnyi messzeségben ellepi az a törpe gyalogfenyő, mely csak emberderékig ér; ilyen helyeken tanyáznak a medvék legörömestebb. Egyszer Gligór, mikor már nagyon nyomában voltak, egy ilyen nagy nőstény medvére bukkant a bozót közt; a medve felugrott, s tovább szaladt, ő meg lefeküdt a medve helyére: az üldöző pandurok aztán mind a medve után futottak, azt vélve, hogy Gligór üget ott a mozgó fenyőbokrok közt; az meg elvezette őket messze a völgybe, míg felismerték, hogy medvét fogtak.

Máskor addig kergeték Gligórt, míg egy meredek szikla párkányára jutott, a hol vagy meg kellett neki magát adni, vagy leugrani az éktelen mélységbe; ekkor a rabló kicsavart egy fiatal fenyőfát a földből, azt lábai közé szorítá, mint egy paripát, s két kezével odanyomva azt a szikla falához, azon a sima kövön sebesen alácsúszott több mint harmincz ölnyi magasságból s odább futott, az üldözők csak úgy bámultak utána.

Egyik czimboráját hívák Bundukának; ez öreg, hetven esztendős ember volt, mely szép időből tizennégy esztendőt töltött tekintetes Arad vármegye tömlöczében, hatot tekintetes Hunyad vármegyéében, kilenczet Zarándéban, nyolczat Biharéban, legtovább megfeküdte azonban tekintetes Temes vármegye árestomait, a hol különböző izekben huszonegy esztendőt töltött el mindenféle vasban.

Erre nagy szüksége volt a társaságnak, mert ez értett legjobban a zárfelnyitogatáshoz s tartotta tanácscsal a többit. Miért is ezt legutoljára a tömlöczből ásatta ki Gligór, a ki nagyon tudta, hogy honnan kell neki a czimborákat válogatni.

Másik ember volt a «halszemű» Ravasel. Ez még alig volt több harmincz esztendősnél. Azért hítták ezt halszeműnek, mert soha senki még csak a szempilláit mozdítani sem látta, mintha nem tudná azokat lecsukni, akár a hal. Ha aludt is, nyitva voltak a szemei; horkolt és nézett az emberre; ha valaki közelített hozzá, meglátta álmában és fölébredt rá.

A többiekről is mind tud valami különöst mondani a hagyomány: ki jól tudott lőni, ki meg a baltával tudott czélba hajítani; voltak közöttük szép fiúk, kik bejártak a falukba a gazdag parasztok leányait elhitegetni, hogy feleségül veszik őket; mikor aztán lakodalomra került a sor, akkor ott termett Gligór bandája s kirabolta a násznépet; jó szerencse, ha a menyasszony megszabadult olyankor.

Nagyon sok istentelenséget elkövetett ez a rablócsapat azon a környéken; a hegyek alatt fekvő helységek, Pálos, Ménes, Világos, Magyarát szüntelen rettegésben voltak általuk tartva, a Dévának vezető országúton pedig épen alig lehetett miattuk járni.

A vármegyék, ha üldözték is őket, nem sokat ártottak nekik; egyet-kettőt sikerült elfogni, a helyett szereztek megint másikat; a tizenkettős szám soha sem fogyott meg. A havasok rejtekeit még most is alig ismeri valaki; a sűrű bozótok eltakarták a rablók nyomait, észre sem vehető barlangok üregei elrejtették őket; néha azt hitték, hogy már fogják őket, itt ebben a völgyben kell nekik lenni, sehová sem menekülhettek; s míg ott javában keresték, azok már a tulsó völgyben garázdálkodtak megint. Ha az ember meggondolja, hogy ezen a tájon több helyen vannak olyan patakok, a mik egy helyen eltünnek a sziklák alatt s a tulsó hegyoldalon törnek újra elő, nem fogja hihetetlennek találni, hogy Gligór bandája képes volt egy ilyen ismeretlen ösvényen át a föld alatti sötétségben keresztül-kasul bujkálni, míg a tulsó oldalon ismét napvilágra került.

Volt azonban ez idő szerint Arad vármegyének egy derék, hatalmas alispánja. Minthogy a nevét nem akarom emlegetni, csak alispánnak fogom őt nevezni. Ez a derék úr, mikor már úgy látszott, hogy mindenki kifáradt Gligór bandájának üldözésében, akkor azt mondá, hogy majd kiveszi ő e rabló csoportot menedékhelyéből, csak engedjenek neki a határos vármegyék teljes szabadságot mindenkivel úgy parancsolhatni, a hogy neki tetszik. A vármegyék teljes hatalmat adtak neki mindenben úgy intézkedhetni, a hogy neki tetszik; ha kell népfölkelés, ha kell katonaság, rendelkezzék velük szabadon.

Az alispánnak azonban nem kellett sem népfölkelés, sem katonai erő, hanem a helyett minden falu végére felállíttatott egy akasztófát s kihirdetteté, hogy a ki még ezentúl élelmiszert, ruhát, vagy akármit mer szolgáltatni a rablóknak, azt magát akasztatja fel oda arra a fára menten. Azonkívül a mi pakulár, pásztor ember, birkás tanyázott a hegyek között, azokat mind leparancsolta onnan, a magányosan álló faházakat az erdőkön lerontatá, félnapi kerületben nem hagyott embert lakni azon hozzájárulhatlan hegyek körül, a mik között a haramiák laktak.

Ez kegyetlenül segített rajtuk. Mit használt most nekik, hogy úgy elsánczolták magukat a hegyszakadékok közé, hogy a fenyőfák tetejére fészkeket raktak föl, onnan lesték, mint várta-házból, üldözőiket, ha azok nem közelítettek.

Nemcsak az üldözők nem közelítettek, de a pásztorokat sem lehetett látni sehol, a kik nekik rendes élelem-szerzőik voltak; az egész vidék mintha meg lett volna körülöttük halva.

A rablók azt várták, hogy üldözni fogják őket s lassankint azt vették észre, hogy már be is vannak zárva, hogy egy nagy börtönbe jutottak, melynek minden kijárását őrzik.

Szétmentek nagy óvakodva kémlelődni mindenfelé: nagy kerülőben sem találtak egy élő lelket, a kitől valamit megtudhattak volna; ha pedig a falvakhoz értek, ott hajdani ismerőseik bezárták előttük az ajtót s csak a padlásról beszéltek le hozzájuk, hogy menjenek odább, mert az alispán úr azt hirdetteté ki, hogy mindenkit fölakasztat, ki a zsiványokkal beszél, vagy nekik enni ád; meg is teszi, ha mondta, mert az nagyon szavatartó ember.

Az alispán készen volt arra, hogy a milyen keményen fogta ő a rablók üldözését, majd olyan erősen fogják azok is magukat védelmezni, sőt azt sem találta lehetetlennek, hogy az elkeserített haramiák őt magát is iparkodni fognak megölni. E végett olyan kastélyban lakott, melyet mély sánczárok vett körül, a mi vízzel volt tele eresztve; a kapuhoz csak egy felvonó-hídon keresztül lehetett jutni, a mit éjszakára mindig lánczczal felhúztak; azonkívül huszonnégy fegyveres drabant állt egymást felváltva éjjel-nappal az őrszobában, két fegyveres őr vigyázott a kapun, másik kettő a lépcsők feljáratán, harmadik meg az alispán szobájának ajtajánál; úgy, hogy annak a testéhez ugyan nem lehetett férni. Ha ilyen nagyon nem őriztette volna magát, talán régen meg is ölte volna az a gonosz Gligór.

Egy este három oláh paraszt érkezik a kastély hídja elé egy negyedik emberrel, a ki meg volt kötözve erősen. Azt mondták, hogy az alispánnal akarnak beszélni, mert ők elfogták Gligórt, s a jutalomért jönnek. Száz arany volt a haramiavezér fejére kitűzve.

Valóban, a ki csak valaha látta Gligórt, vagy csak hírét is hallá, mindjárt rá kellett ismernie a megkötözött férfiban a vezérre, annak hosszú izmos karjairól s kurta lábairól. Ez maga a híres Gligór. Vigyétek az alispán elé.

A három férfi a hármas strázsán keresztül vitte nagy diadallal Gligórt az alispán úrhoz; az nagy örömmel ajtót nyitott előttük, bebocsátá őket magához, megdicsérte őket a vitéz szolgálatért s kérdezé, hogy mi módon foghatták el a híres haramiavezért?

Akkor ez a három ember hirtelen előragadta szűre alól a pisztolyokat, s az alispán mellének szegezve, azt sugták a fülébe:

– Nem Gligórt fogtuk mi el, uram, hanem téged fogtunk el tulajdon kastélyodban, hát egy hang se legyen, mert a ki szól, az meghal.

Az alispán látta, hogy a védelem itt nem használ; azt kérdezé, hogy mit akarnak vele?

– Jőjjön alispán úr velünk, kisérjen el a mi rejtett tanyánkra; ott majd azután megmondjuk, hogy mit akarunk? Ha az alatt, míg innen kimegyünk, csak egy intéssel is jelt ád valakinek, el van veszve.

Az alispán olyan ember volt, a kinek helyén állt a szive; látta, hogy ellenkezés által itt csak veszedelmet hozna magára, míg hidegvér és elszántság mellett ott is lelhet módot a szabadulásra, a hol nem reméli. Azt mondta, hogy legyenek nyugodtan, velük fog menni és el nem árulja őket.

Azzal a megkötözött Gligórt előre bocsátva, maga utána ment; cselédjeinek azt mondta, hogy személyesen kell valami titkos ügyben elmennie e jámbor kisérőkkel, ne féltsék semmit, nemsokára haza fog jönni.

A sánczon kívül egy ötödik rabló tartotta kötőféken a többiek lovait, miken a hegyek meredekeit szokták járni; egyikre felültették az alispánt s azzal ügettek vele be az erdők közé.

Egész éjjel mindig mentek olyan mély völgyeken keresztül, a hol azt hinné az ember, hogy vadállat sem járhat, nem hogy lovas ember; zúgó patakok vizében, egymásra omlott fák rothadt hidazatán, míg szürkületre egy fenyőfákkal benőtt hegy alá értek, melynek oldalából valami kis patak szivárog elő akkora nyiláson, mint egy jókora ajtó.

Ennél az ajtó-forma nyilásnál ismét egy rabló állt őrt, éles baltával kezében. A közeledők neszére ez egy éleset füttyentett, mire a barlangból a többi hat zsivány is előjött, felfegyverkezve erősen; azok ott leszállíták az alispánt a nyeregből s mondák neki, hogy kövesse őket a barlangba.

Az alispán ment velök, a hogy kivánták. A mint a barlang torkába belépett, a mint az Isten ege is eltünt szemei elől, mégis valami borzadás futotta át testét. E kétségbeesett rablók itt azt tehetik vele, a mit akarnak, még csak a madár sem hallhatja meg halálkiáltását onnan a mély szikla alól.

A barlang szűk torka, a mint beljebb mentek, lassankint tágas öböllé vált, melynek közepén nagy tűz volt rakva; annak a füstje fenn a magasban, mint valami kéményen tódult ki egy sziklahasadékon. A tűz fényénél olyannak látszott az egész barlang, mintha vérrel volna befestve, s a halomra hányt kövek, mintha megölt emberek csontjai volnának.

Itt megállítá az alispánt Gligór. Tizenketted magával körülállta, puskáikat, pisztolyaikat valamennyien felemelték s azután – – szépen lerakták az alispán lábaihoz; valamennyien térdre estek előtte: a haramiavezér Gligór megfogta a kezét és megcsókolta.

– Alispán úr! kegyelmezzen meg nekünk, szegény bűnösöknek.

Ekkor tudatták vele, hogy azért fogták el és azért hozták ide, hogy eszközöljön ki számukra kegyelmet; mert ők megunták már a zsivány-életet, torkig vannak bűneik utálatával s óhajtanának megtérni az emberi társaságba, s a milyen gonosz ellenségei voltak annak, olyan hasznos polgáraivá kivánnak lenni ismét. Tegyen irgalmat velük, ők minden bűnbánatra készek és a mit csak elraboltak, aranyat, ezüstöt, mind felfedezik, hol van; megvallják, kitől orozták el, hogy vissza lehessen nekik adni.

Az alispán megszánta őket, olyan töredelmesen könyörögtek előtte, a kemény szivű Gligór úgy sírt, mint a gyermek, s még a halszemű Ravasel szempillája is lecsukódott ezúttal, hogy elrejtse szégyenét és egypár önkénytelen könycseppet.

Az alispán látta, hogy ezek az emberek meg vannak törve, jobban megtörve, mintha kerékben törték volna őket s megesett rajtuk a szive.

– Hanem hát fiaim, én nektek kegyelmet nem adhatok, mert az a fölség dolga; de ha kivánjátok, hát majd én irok fel a fejedelemnek: hiszem, hogy ő is meg fog bocsátani s addig, míg a válasz visszaérkezik, én magam itt leszek nálatok kezesül.

Azzal az alispán mingyárt irt egy pár sort a főszolgabirójának a tárczájában levő plajbászszal, mert ott helyben nem árultak téntát, a melyben tudatta vele az egész állapotot, hogy őt a rablók elfogták, de nem azért, hogy bántsák, hanem hogy kegyelmet eszközöltessenek ki általa, tehát legyen rajta, hogy küldjön néki téntát meg papirost és más egyebet, a mi az embernek szükséges, ha egy pár hétig földalatti barlangban akar lakni.

Ezzel a czédulával maga a vén Bunduka indult el a főbiróhoz. Legjobban ismerte, sok jó száz pálczát kapott tőle egyszer-másszor minden nyugtatvány nélkül; ezúttal nem félt, hogy ott találja marasztani, mert hiszen társainál volt cserében az alispán.

Azok első nap a mi maradék sajtjuk és pálinkájuk volt, azzal megvendégelték az alispánt, nyilván utolsó falatjuk volt az már, ők nem ettek semmit; éjszakára pedig olyan jó ágyat vetettek neki bundáikból, hogy az alispán fényes reggelig aludt rajta, otthon a paplanos ágyában nem aludt olyan nyugodt lélekkel, a hol huszonnégy hajdú strázsálta, mint itt a haramiabarlang fenekén.

Másnap nagy riadallal jött vissza a völgyi úton Bunduka; messziről kiabált már, mint valami veszett ember, hogy jó hírt hoz!

Megtalálta a főbirót s az, a mint elolvasta az alispán czéduláját, nemcsak hogy visszaereszté Bundukát jó biztatással, hanem maga is eljött vele, egy társzekérre felpakoltatván eleséget, bort és ágyneműeket, hogy az alispán úr ne legyen kénytelen sanyarogni. A főbiró odalenn vár a szekérnél, mert elébb tudni akarja, hogy fel szabad-e neki jönni?

Gligór mindjárt maga ment eléje négy czimborájával s kis idő mulva hozta magával a főbirót, a négy czimbora pedig czipelte a hátán a sok mindenféle enni, innivalót az alispán számára.

Az alispán nagyon megdicsérte derék főbiráját azért a nagy bátorságért, hogy ő miatta ide merészelt jönni a zsiványok barlangjába, azzal ő előtte is elmondatta Gligórral, hogy mi az ő óhajtása és társaié? s utasításokat adott a főbirónak, hogy mit cselekedjék a kegyelem kieszközlése végett, utoljára pedig csapra ütteté a hordót s felbontatá az ennivalókat, hogy megoszsza azokat a zsiványokkal, a kik régen nyelik már az éhkoppot.

A főbiró megértve mindezeket rendén, ott mindjárt egy ív papirosra megirta a folyamodást a rablók nevében, azok egyenkint aláhuzták ökölre fogott kalamussal a kezük keresztvonását, az alispán hozzátette a maga mondókáját, s azzal ráütötték a vármegye nagy pecsétjét, olyan szépen, mintha a vármegyeházánál tennék a zöld asztalon, pedig biz itt csak egy nagy zöldmohos kő vala az asztaluk.

A főbirót azután nagy hálálkodással visszavezették ismét a völgyben hagyott társzekérhez, onnan Bunduka az általa ismeretes kanyargó utakon elvezette falujáig, ott maradván a házánál, hogy ha netalán az alispán urat meg akarja valaki látogatni, legyen, a ki odavezesse.

Nem is maradt az alispán ezentúl hozzávaló társaság nélkül, mert alig futott a dolognak híre, nosza minden ismerőse, barátai, hivataltársai, igyekeztek őt felkeresni a rablótanyán, egyszerre hárman, négyen is voltak nála, vittek jó bort és süteményt eleget, traktálták a zsiványokat is s reggelig eltarokkoztak ott egymás barátságáért az alispánnal, nem gondolva azzal, hogy a barlangajtóban töltött puskával állnak a zsiványok. Ilyen csudálatos mulatságon sem minden ember esik keresztül.

A haramiák bántódás nélkül engedték az alispán vendégeit jönni és menni, csupán neki nem volt szabad a tanyáról eltávozni, a míg meg nem érkezik számukra a várva-várt kegyelem.

Az alatt, míg az alispán a zsiványok tanyáján tartózkodott, jön egyszer a haramiavezér elé egy fiatal, nyalka oláh legény, hogy ha felveszi őt Gligór a bandába, ő is zsivány akar lenni.

Messziről, a Hátszegvidékről jött a ficzkó, semmit sem tudott még arról, hogy ezek már kegyelmet kértek, s nagyon kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő valamennyin ki fog tenni, ha egyszer az érdemes társaság tagjává befogadják.

– Nem olyan könnyű ám a mi társaságunkba jutni, öcsém, mondá neki a haramiavezér; előbb itt próbákat kell előttünk letenned, ha érdemes vagy-e minden tekintetben arra, hogy a mi czimboránk lehess; azt pedig nehezen állod ki.

– Kiállok én mindent, felelt a legény, daczosan verve a mellét öklével.

– No ha kiállod, hát lássuk az első próbát. Amoda husz lépésnyire áll egy fiatal kőrisfa, olyan vastag, mint a karom, eltalálod-e azt fejszével hajítva olyan jól, a hogy én?

– Hajítson kend elébb hozzá.

Gligór fogta a baltáját, elhajította a fára, a fejsze hegye épen a vékony szálfa közepében állt meg.

Ekkor az új legény hajított; az ő baltája meg épen a Gligór fejszéjének a nyelét hasította ketté.

Ez már remekül volt! Ez már jól el tudná találni rejtekből az utas embert. El sem kiáltaná magát, a kit megöl.

– No öcsém, a másik próbát álld ki. Ha én ráteszem a kezeidre, lábaidra ezt a nehéz békót, ki tudod-e magadat szabadítani belőle?

– No hát tegye kend rá.

Mikor rajta volt kezén-lábán a bilincs, a legény megnyálazta körül a csuklóját és a bokáit s olyan szépen lehúzta kezéről, lábáról a vasakat, mintha csizma és keztyű lett volna.

– Ez is derekasan sikerült; lássuk a harmadikat; kivallanád-e a bűnödet, elárulnád-e társaidat, ha a vármegye kezére kerülnél s elkezdenének vallatni?

– Nem én.

– Hát én most csak annyit kérdek, hogy mi a neved? de azt ki ne valld semmi kínzásra; különben elmehetsz Isten hírével.

– Próbálja kend meg.

A legényt lefektették a gyepre. Két zsivány melléje állt s mintha a vármegye parancsolatjára tennék, elkezdték kétfelül irgalmatlanul püfölni jó édesbélű mogyorófa-pálczákkal.

A legény fel sem kiáltott rá.

Gligór ötvenet veretett rá egyhuzomban, akkor azt mondta neki, hogy felkelhet, ezt a próbát is dicsőségesen kiállta.

Most még csak egy van hátra.

Megtudná-e forgatni a kést egy alvó ember szivében, a ki nyugodt lélekkel fekszik az ágyán, a zsiványok adott szavában bízva? Ime odabenn fekszik a barlangban az aradmegyei alispán, a kit ő közülök senki sem mer megölni; volna-e bátorsága azt meggyilkolni orozva?

A legény azt felelte, hogy ő azt is meg merné tenni.

Gligór kezébe adta kését, bevezette a barlangba, megmutatta neki az ágyat, melyen az alispán fekszik; a barlang közepén hamvadozó parázstűz világa mellett könnyű volt arra ráakadni, – s azzal rábízta a többit.

Ott azonban nem az alispán feküdt az ágyon, hanem egy vacsorára szánt toklyó, melyet nemrég metszettek le, s Gligór parancsára felöltöztették az alispán ruháiba; míg az alispán maga a zsiványok közé vegyülve várta a történet kimenetelét.

Az új legény nemsokára visszajött a barlangból; még szintúgy ragyogott a képe a nagy örömtől, a mint a véres kést ködmenéhez törülve, elmondá, hogy ezen is átesett már; az első gyilkosságot elkövette s nem bántja érte a lelke.

– No öcsém, szólt Gligór, te bebizonyítottad, hogy belőled híres zsivány lehetne valaha, hogy tehát valamiképen azzá ne légy, most, midőn mi is meg akarunk térni a becsület utjára: – vigyétek hátra s lőjjétek főbe szegényt.

Mire a legény bámulatából magához tért, már akkorra végre is hajtották rajta az itéletet.

Ebből leginkább átlátták az urak, hogy Gligór és társai csakugyan szivük szerint megbánták eddigi életmódjukat s annál hathatósabban munkálódtak rajta, hogy kegyelmet eszközöljenek ki számukra.

A mint hogy nem is mult el két hét, mire megérkezett a nagy pecsétes levél, melyet a pálosi óhitű esperes maga olvasott fel a rablók előtt; azok hallgatták térden állva, összetett kezekkel; – akkor aztán megmutatták a törvény szolgáinak, hová vannak elásva rejtett kincseik, semmi rablott jószágot meg nem tartottak maguknak; hanem együtt mindnyájan lementek Pálosra, ott a templomban az egész nép előtt meggyóntak, felvették az áldozatot, s ünnepélyesen visszaadattak az emberi társaságnak, melynek a milyen gonosz ostorai voltak eddig, olyan hűséges támaszai kivántak lenni ezután.

Meg is tartották igazán, a mit megigértek. Gligór ácsmester lett s sokáig a legjózanabb életet élve, utóbb is úgy veszett el, hogy egy nagy tűzveszély idején az égő templom tetejére mászott fel oltani s a padozaton keresztül szakadva, az oltár mellett temették el az égő üszkök. Legalább közel találta sírját azon helyhez, a honnan igértetik a bűnök bocsánata.

A vén Bunduka még azután rengeteg ideig élt, mint szorgalmas kovácsmester. – Soha sem mondta volna felőle senki, hogy valaha hamis kulcsokat is kovácsolt. Száznégy éves korában halt meg. Azért engedte őt tán annyi ideig élni a véghetetlen irgalmú teremtő, hogy legyen ideje hosszú élete bűneit leróni.

Ravasel szántóvető lett és megházasodott; többé aztán nem nevezték halszeműnek, mert tudott behunyt szemmel aludni, tudtak szempillái rezegni, ha könyezett, lecsukódni, ha imádkozott.

A többi is híve maradt az országnak és az emberiségnek.

Oh higyjétek el, hogy a megtérés utja bármilyen későn sincs elzárva senki elől, s igen sokan boldogok lehetnének, ha ezt tudnák.