20. A Régiségbuvár.

Volt nekem egyszer egy bogarászom, ki hatvankilencz esztendeig élt abban a hitben, hogy ő ritkaságokat gyűjt.

Hajdan physices et archæologiæ professor volt az *** lyceumnál, s mint ilyen és mint éktelenül fösvény ember oly hírben állott az adózó nép előtt, mint kinél igen sok pénz van forgásban; később privatier lett belőle, hogy vénségére a muzsák ki kezdtek rajta kapni, s e minőségben még jobban összehúzta magát, nem főzetett, macskáját agyon koplaltatta, szolgálóját szélnek ereszté, reggelenkint bevásárlotta fületlen bögréjében a maga félmeszely édestejét, vett mellé egy összeragadt szilajzsemlyét, délben eljárt a lebujba maradékra. Föl lehete számítani, hogy egész napi tobzódásának váltsága nem megy négy kongó garasra.

S mégis, mikor halála után holmijét összeirták, a legszabadelvűbb fölszámítás szerint nem ért az összes státus activusa 100, mondd: száz hosszú forintot. Örökösei legalább is ezerszer annyinak itták meg előre az árát.

Hová tette? hová nem tette? arról még tán most is beszélnek a ***-iak, s maig sem tudják elgondolni, hogy olyan ember, ki negyven esztendeig jár egy kaputban, azt hol kifordíttatja, hol befordíttatja, mikor meghal, hogy nem hagyhat maga után legalább egy véka ezüstöt. Hisz összekerestek ágyat, derekaljat; szétbontottak székeket, pamlagokat, fölszedték a pallókat, lekaparták a falakat – sehol semmi nem jött elő, kaputbéllésben, kalapbéllésben keresték, csizmaszárban, kéményben, pinczében, tűzhely alatt, gerendák között, sehol semmi! régi képek rámái szétbontattak, avas könyvek levelenkint szétszedettek, füstös régi pénzek ketté ráspoltattak, de csak nem jött azokból pénz elő. Ez az ember elvitte azt magával a másvilágra! Mikor érezte halálát, bizonyosan fogta, ostyába takarta és lenyelte. Ez egyébiránt a legszerényebb vélemény, mit ez esetről hallani lehete.

Voltak, kik a dolgot erőnek-erejével meg akarták magyarázni. Némelyek azt állították, hogy ez ember titokban polygamiát űzött – mások, kik még bölcsebbek voltak, úgy elmélkedének, hogy a török császárnak adott pénzt kölcsön, s az okirat bizonyosan ott van – a között a menykő sok pogány szarkalábirás között – a kuczkóban, a miből az angyalok sem értenek egy szót sem; a legeslegokosabbak pedig egyakarattal megegyeztek abban, hogy bizonyosan éjjel rablók ütöttek rá, azok megfojtották, s mindent, de mindent, a minek csak hasznát vehették, elpakoltak. Ebben megállapodának.

Jelen voltam, mikor holmiját elárverezték.

Már az igaz, hogy annyi ócska czinkanálnyelet és korsófület még nem láttam, mint itt egy rakáson.

Rozsdás kardok, tört pilingák, dárdák, bárdok, taglók, lópatkók, kengyelvasak, rézgombok, aczélgombok, kitömött madarak, ürgék, ráklábak, darázsfészkek, dirib-darab csontok, kővé vált zápfogak, spiritusba tett kétfarkú gyikok, csigahéjak, madárkoponyák, cserépdarabok, fazekak, mindenféle szinű és alakú kövek, porok és ásványok, lávadarabok, tégladarabok, foliansok, kutyabőrös kötegek, iratok, képek, mappák, pecsétek, régi krajczárok s ki tudná, mi mindenféle kopott kaczatbirodalom, mely között három regement eleven pók indigenálta magát.

Mindezen tárgyak azonban példás rendben és figyelemmel valának sorba szedve. Mindenikhez oda irva a mutató szám, mely alatt a lajstromban meg lehete olvasni mindazon nevezetességeket, mikről, egyik vagy másik vasfazék és petrificatum hírben maradt az utókor előtt.

Itt volt 1. egykor roppant fringia, melynek egyik oldalára a miatyánknak, másikra a hiszekegynek kellett irva lenni. Akaszszák föl, a ki egy betűt látott is rajta a rozsdától. Egyébiránt ezzel a karddal viaskodott Achmet basa a kenyérmezei ütközetben. Vételára 20 császári arany; egy hajóslegény megvette 18 garason dohányvágónak.

2. Az az olló, melylyel Arnulf császár lovának a farkát elvágták, mikor éjjel az Enns hidján keresztüllovagolt. Vette 80 forinton. – Eladatott 17 krajczárért.

3. Egy dárda, melyet római triarius viselt a carthagói háborúban. Én ásónak néztem, s csakugyan egy kertészlegény adott is érte valamit.

4. Szent Lőrincz imádsága, nagy elhízott könyv, fekete, piros és kék betűkkel irva, melylyel hajdan az ördögöket űzték, mikor még kevesebben voltak. Ezt vette a megboldogult kilenczven forinton, kapcsostul, táblástul. Biz azért nem adott a sajtos többet fél máriásnál.

5. Egy kép, melyet Ovidius Naso saját kezével festett, oly silány macskakaparás, a minőt csak poétától várni lehet. Ez nem talált vevőt, pedig a hátára 25 arany volt irva.

6. Egy fekete rigófejű fehér galamb kitömve. Az öreg tíz esztendeig csodálta e természettünemény eredetét és sohasem jött rá, hogy a fej úgy van hozzávarrva a nyakhoz: 10 arany.

7. Egy kő, mely a holdból esett le, 100 arany.

8. Lollia Paulinának egy papucsa, 8 arany.

9. Három Lukács-czédula. Boszorkányt lőni való, 12 forint.

10. Aisach köténye, melyet Muhamed később zászló gyanánt használt.

11. Emeza hálófőkötője, melyet akkor viselt, mikor tűzzel álmodott.

Hirtelen azonban egy festvényre pillantok, visszahökkenek. Láttam én ezt már valahol… Egy borzas scythafej ezüstös dolmányban, aláirva: «Attila, plaga Dei.» A vonások oly ismerősek, mintha tegnap beszéltem volna a gazdájokkal, de oly ismerősek, mintha saját magam mázoltam volna; úgy van, úgy, mikor festeni tanultam, épen ilyen háromhasú orrokat szoktam festeni az embereknek. Ki lehet az, ki engemet ezelőtt háromszáz esztendővel utánozott. Utána nézek a lajstromban, hát oda ez van irva: E ritkabecsű képet vettem 28 császári aranyon, melynél bizonyosan tizszerte többet ér, festője ama híres mór festő Ben-Ali Hassan-yokai-mahmud.

Mondtam, hogy én festettem, de ki hát ez az Attila?

Dehogy Attila, dehogy Attila, hisz ez Beregi Bandi!

Legalább Beregi Bandi volt, a ki előttem ült, mikor e hadijesztő alakot festettem.

Most már világos volt előttem minden. Licitálni próbáltam a képre. Egy huszasnál alább csak nem kezdhettem saját nagybecsű festményemről beszélni, de majd megvertek, hogy miért nem hagyom a kétgarason kezdeni, mint a többit, s a kikiáltási összegben csakugyan rajtam is maraszták.

… Bandi öcsém tüskére való fiu volt.

Unokaöcscse volt a jámbor professornak s egyike volt azoknak, kikre öröksége nézett.

De Bandi nem tudott várni, vagy ha ő tudott volna is, de hitelezői egyáltalában nem akarták megtanulni e keresztyéni erényt.

Bizony pedig az öreg úr nem volt az az ember, a ki valaha valakinek valamit maga jószántából adott volna, indigestióban sem igen szenvedett, hogy abban bízni lehetettt volna, hogy valaha meghal.

Egyetlen eset volt, melyben hallatlanul tudott pazarolni. Imádta a régiségeket, ha valaki azt a kardot mutatta volna neki elő, melylyel a cherubim Ádám-Évát kikergette a paradicsomból, le hagyta volna a nyakát vágatni vele, csakhogy az övé legyen. Gyakran egy füstös pergamentért, melyen egy római imperator autographiája volt, egy darab tégláért, mely Pompejiból hozatott, egy kétfejű csibéért, egy Árpád korábóli pipaszurkálóért, egy özönvíz előtti állatfogért, oly sommákat kidobott, minőket saját édes fogaira két esztendő alatt sem költött volna el.

Bandi öcsém tehát így gondolkozott:

Ha te neked nem kell egyéb, mint csak az, a mi rongyos és rozsdás, akad az ősi kaczattárban annyi tarajtalan rézsarkantyú s nyélbe törött kés-villa, meg füstös documentum, s több afféle ludgége-sodorító és fánkmetélő, a mit csak ősi megillatosodott üveges almáriomok fiókjában összevissza hányva lehet megtalálni, s melyeken a késő successorok törhetik fejüket, hogy mely keresztyéni czélokra szolgálhattak mindezek? mennyiből három csodamuzeumot ki lehet állítani.

Fogta tehát, egy éjjel összeszedte öreganyja legöregebb almáriomának megpenészesedett tartalmát, egy sereg régi főkötőszorítót, czifrapaczalmetélőt, mozsártörőt, ó-divatú gömbölyű üvegvasalót, kolmizó vasat, giraffefésüt, kettévált porczellántálakat, tollatlan kulcsokat, srófokat, szegeket, csattot, rokkakapcsot, czipőhuzót, famacskát, harisnya-stoppolót, egérfogót, fületlen gombokat, s mindezeket zsákra rakva elvitte a városhoz vagy fél mérföldnyire fekvő puszta várba, ott azokat egyenkint a kövek közé, az udvarban, a bokrok alá szépen eltemette s hagyta állani vagy egy hétig.

Egy hét mulva elment Thaddeus úrhoz. Thaddeus úr mindenkitől, ki hozzá belépett, azt szokta legelőször is megkérdezni, hogy micsoda nap van ma? mert a házánál levő legújabb kalendáriom II. Sixtus pápa idejéből való volt.

Ha aztán mondták neki, hogy szerda vagy csütörtök, márczius 10-dike vagy 20-dika – ő rendesen tudta, hogy ezen a napon hol volt nagy ütközet, kit koronáztak, kit fejeztek le, merre volt földrengés? Melyik tudós miféle klepsidrát talált fel s egyik vagy másik kegyelmes fejedelem miféle kegyelmes élczet méltóztatott mondani e napon.

– Öcsém, ezen a napon találta fel Guericke Otto az időjóslót, ott a szegletben láthatsz egyet, geranium-mag van tüzve a közepébe, annak a farka mutatta hajdan a jó és rossz időt, mielőtt a barometrum fel lett volna találva. Ezt ma találta fel Guericke Ottó, azaz hogy ezelőtt 214 esztendővel. Ily szavakkal fogadta Thaddeus úr Bandi öcsémet.

– És én pedig mit találtam! szólt ez phlegmatice, (úgy szokott beszélni) nézze csak professor urambátyám.

S elővesz ezzel a dókája zsebéből egy – whistmarqueot, melyet a mi hölgyeink egy szóval «tantusz»-nak neveznek s mutatja az öreg úrnak.

Ez azt hitte: régi pénz.

Nézi, forgatja, oculáriumot tesz neki, persze: semmi irás rajta, hanem egy sereg apró czifraság között látni való volt rajta vagy egypár rózsaforma is.

Az antiquista el nem tudta gondolni, hogy melyik császár idejéből való lehet e pénz? Régibb nem lehet mint III. Incze pápa idejéből való, ez kapott legelőször teljes rózsát egy kertésztől ajándékba, azelőtt csak a vadrózsát ismerék s ezt oly nagy tiszteletben tarták még akkor, hogy a gyóntató szék tetejébe tették; ezért mondatik valaminek titokbani kimondatása: sub rosa dictum. – Már most csak az a kérdés, hogy vajjon a Lancaster család verette-e e pénzt, vagy a York család? A fehér rózsa-e ez, vagy a piros rózsa?… Hogy is jutottál e pénzhez, öcsém?

– Hát itt a régi vár udvarában a fűben feküdtem és olvastam; egyszer a lábamnál mozog a föld. Hát egy vakand túrta a földet; én egy követ veszek s lesem: hogy majd agyon ütöm, mikor hirtelen valamit látok csillámlani a hant között; kiveszem, hát ez volt a földben.

– Nem kerested tovább?

– Csak a mint a sarkammal szétrughattam a túrást, találtam még ilyet vagy hatot. S ezzel előmutat egy marék egymáshoz testvérileg hasonlító whistmarqueot.

Thaddeus úr meg volt lepetve, s ez idő óta nem volt neki kedvesebb embere Bandi öcsémnél, együtt járt ki vele a régi vár omladékihoz, ott áskáltak a kövek között holdvilágos éjszakákon, bagolyhuhogásnál, lélekröpülésnél. S mi természetesebb, mint hogy Bandi öcsém minden fontos felfedezésnél fontos pénznyomatékoktól birta az öregurat megszabadítani. Igy jutottak ősi kaczattára elmorzsált cserepei egyenkint Thaddeus úr ritkasági gyűjteményébe, ki azokat őrizte erősen s kitanulta, hogy melyik római császár idejéből vesztek ottan?

Máskor összeirt Bandi öcsém egy sereg autographiát mind megannyi Napoleonok, Washingtonok, Franklinok és Stuart Máriák leveleit, s mint hogy ezt semmi áron kezeiből ki nem akarta adni, az öreg úr utóbb is sajátkezűleg után-rajzolta mindegyiket, szempusztító figyelemmel, s tetejébe meg is fizetett érte.

Ha tudta volna, mikor már készen volt vele, hogy egy sem valódi!

Egyszer Bandi öcsém meghallotta, hogy tulipánokat is szoktam festeni, s nekem esett, hogy pingáljam le őt.

– De öcsém, roppant silány mázolás lesz ám ez.

– Épen olyan kell nekem.

– Senki sem ismer rád róla.

– Annál inkább meg leszek vele elégedve…

– Aztán borzasztó rococo lesz az egy hét alatt, a mit én festek, minden szín megzöldül rajta, mert a városban nyeregjártó firnájszon kívül semmi más olajat nem kapni.

– Mentül zöldebb lesz annál jobb lesz.

– S a színek fölpattognak, mihelyt napfényre jutnak, mint árvíz után a szikkadt iszap, csak sötétben szabad a képet látni.

Denique a fiu nem hagyott békét, le kelle őt festenem. S hogy mennyire eltaláltam, bizonyítja azon eset, miszerint alig várta, hogy megszáradjon, rögtön eladta Thaddeus urnak, mint Attila képét, mit egy szerecsen mameluk lóháton festett kutyafuttában a csójtárja végivel a kaftánja bélésire.

Másszor szemtanuja voltam, hogy Bandi öcsém megvett egy üveg aranyos porzót a papirárusnál. Szerelmes leveleket szokott irni, arra kellett neki.

Az öreg úr meglátja nála s kérdi: mi az?

Ez hidegvérrel mondja, Aurum fulminans Eleusiacum.

– Menydörgő arany?

– Hohó! vigyázva kell vele bánni. Ezzel az üveggel az egész várost levegőbe lehetne röpíteni, s a legkisebb frictiótól elsül.

Nekiesett az öreg, kérte, könyörgött, ha csak felét is adja neki s végre megalkudtak három evőkanálnyira oly árban, a milyenért három véka aranyporzót lehetett volna venni.

Ritkítja párját az a comicus helyzet, a mily ovatossággal ezek a veszedelmes port elosztották, pávatollal seperték össze szépen a papiroson s mikor össze volt seperve, Bandi öcsém közibe tüsszentett s alló! szétröpült az egész dicsőség. Végre is az egész üveggel meg kelle szerezni Thaddeus úrnak.

Őrizte ő aztán ezt az üveget. Dupla almáriomba tette. Valaki csak hozzá jött, mindenkit megintett, hogy őrizkedjék nagyon kopogni, mert itt olyan por van, mely a legkisebb mozgástól, a legkisebb kiáltástól elsül s kiveti a földet a sarkából.

Halála óráját is ez idézte elő. Egy vasárnapon elővette a veszedelmes üveget, nézegette, gyönyörködött benne; egyszer kisiklott a kezéből, földre esett, összetört, s ő szegény ijedtében azt gondolva, hogy most az egész mindenség összetörik, rögtön szörnyet halt.

Legnagyobb kincsei a szemétdombra jutottak.

Még csak azt kell megemlítenem, hogy Lollia Paulina papucsában Buksa Mátyás táblabiró saját fiatal felesége papucsára ismert. Aisah kötényében és Emeza hálófőkötőjében szintén másik két compossessor saját menyecskéik eltévedt jószágaira.

Kik Bandi öcsémet közelebbről ismerik, tudni fogják, hogy e névszerinti tárgyak mint jutottak a ritkasággyűjteménybe.

Share on Twitter Share on Facebook