21. A Csillagos Szoba.

Furcsa kaland.

(Beszéli az, a kivel megtörtént.)

Párisba érkezve első dolgom volt, mint aféle hárompróbás magyar gavallérnak, a nagy operaházban megjelenni. Páholyt vettem: lássák ezek a francziák, hogy kivel van dolguk.

Azt igen jól tudom, részint a tükröm által, részint a pesti varrólánykáktól, hogy én szép fiu vagyok; sokat is tartok e felől. Azzal a biztos öntudattal hordozám végig lorgnettemet az áttelleni páholysorokon, hogy a mennyi hölgy itt most ül velem szemközt, az egy óra alatt mind szerelmes lesz belém s csak azt sajnáltam, hogy azok is nem láthatnak, kik alattam és felettem ülnek.

Mondanom sem kell, hogy diadalom milyen tökéletes volt; minden operngucker megbámult; grófnők, herczegasszonyok vetettek felém epedő pillantásokat, a mit én fajunk érdekében mindannyiszor nem késtem elfogadni és viszonozni. Hiába, a magyar gavallér Párisban is csak legkülönb gavallér; úgy hiszem, hogy ez órában egy párszor büszke lenézéssel gondoltam vitéz ősünkre, Attilára, kinek hajdan nem sikerült a ködös Lutetia fehér lábikrájú hölgyeit meghódítani, a mit ime most egy igénytelen utódja… no de nem illik olyan nagyon belemerülni a dicsekedésbe.

Elég az hozzá, hogy egyszer csak valami herczegasszony tökéletesen a lépen ragad. Ott ült velem szemközt; szép volt irtóztató módon, s csak úgy lebegett a csipkefelhők között, mikből gyémántok villogtak elő, akár a csillagos eget vette volna magára. Ez nem lehet valami szegény istenasszony.

Az én tündérem az egész előadás alatt le nem vette rólam a lorgnonját. No már ahoz nagy világbeli járatlanság kellene, hogy ezt el ne értse az ember. Tudom. Tres humble serviteur madame. Ott leszek. Előadás végeztével odafurakodtam az előcsarnokba, melyen keresztül kellett haladni. Az én istennőm egy perczig sem engedett várakozni; ő is jött. Ah, közelről valóban vakító szépség volt! én nem szoktam elragadtatni, ismerem a kozmetikumok hatását, tudom mit tehetnek a csipkék, ékszerek, mesterséges turnür és betanult agacéria; de ez mind nem segített itten; gyönyörű volt ő, szebb minden ideálnál, a mit poéta valaha kigondolt.

Midőn mellettem elsuhant, egy könnyű kézszorítást érzék kezemen s midőn ámulatomból magamhoz tértem, egy kis névjegyet tarték markomban, a mi egy gyűrűbe volt beleszorítva.

A vizitkártyán ez a név pompázott: «Marchesa Barcheschi, boulevard des Italiens», alatta pedig finom-finom irással plajbászolva: «holnap 12 órakor.»

A gyűrű pedig, mely ezt átszorítá, valóságos solitair rubin volt, másnap mindjárt megkérdeztem egy bijoutiérnél, hogy mit érhet? azt mondta rá, hogy megér ötszáz frankot.

Ez nagyszerű! A ki meghivó jegyeihez ily ékszereket mellékelhet, az nem lehet kalandornő, az okvetlenül előkelő hölgy s igen szép tőle, hogy egy idegen férfira rá meri azt bízni: nem fél tőle, hogy ez a légyott helyett viszi azt a zálogházba. Bizonyosan rám ismert, hogy magyar vagyok.

A kaland nekem igen kellemesnek tetszett; alig várhattam a másnapi 12 órát, egész elegantiába vetettem magamat, bérkocsit hozattam s hajtaték a Boulevard des Italiensra. A bérkocsis jól ismerte a marchesa hotelét, ah, ki ne tudná azt: hol van? egyenesen odatalált. De be nem volt neki szabad hajtatni az udvarra, ott csak urasági equipázsnak van joga zörögni; most is állt az udvaron egy pár.

Csak hadd álljanak ott! Antichambrirozhatnak a monsieurk, ha én megmutatom ezt a gyűrűt!

Menydörgő menykő nagy portás czammogott elém, infamis mogorva pofával; a mint meglátta az ujjamon a rubint, rögtön elmosolyodott; csengetett; ezüst-vállzsinóros inasok futottak elém, azok is szörnyű nyájasan nyitottak előttem mindenféle ajtókat s vezettek pompásnál pompásabb corridorokon, előtermeken, salonokon keresztül, a hol az embernek a szeme fénye elveszett.

No már kérem alássan, én láttam elég pompás salonokat és corridorokat, s ha én azt mondom, hogy itt a szemem fénye elveszett, az sokat jelent.

Végre egy pompás amphitheatrum alakú salonba bocsátának be, a minek adjusztirozása felülmul minden képzelhetőt: csupa márványszobrok, amerikai virágok, selyemszőnyegek, porczelán és ezüst lárifári s körül a falakon pompásnál pompásabb képek, művészi kezektől, (úgy hiszem, hogy művészi kezektől voltak!) aranyos rámákban. Aztán mindegyik ráma tetején volt egy üvegcsillag, a mi igen jól vette ki magát. Negyvennyolcz kép volt. Ugyanannyi csillag mindegyik rámán. Ez nagyon elegans ötlet.

De sem soká volt időm ezeket az üvegcsillagokat számlálgatni, mert ime nyilt az ajtó s belépett az én istenasszonyom.

Most még szebb volt, mint tegnap. Szelid, nyájas és nemes tekintet, nagy, bűbájos szemek és epedő ajkak és ez mind az én kedvemért mosolyog. A hölgy elém jött és kezét nyújtá; (ah, mi bájos, puha kéz!) leültetett maga mellé, szemérmetesen lesüté szemeit és kért, hogy ne itéljem meg érzelmei bevallása miatt. Én térdre estem előtte és mondám neki, hogy imádom. Erre ő megijedt és el akart futni. Én jobban megijedtem, hogy nagyon hevesen bántam vele s azután szelidebben kezdék hozzá. Arra ő kiengesztelődött és megnyugodva ült le megint; én bocsánatot kértem tőle elragadtatásomért, ő könyezni kezdett és fájdalommal vallá meg, hogy még nem talált férfira, a ki őt valóban megértette volna. Én esküdtem, hogy az én leszek, a ki őt megérti, s aztán elkezdtem neki poetázni; verseket mondtam és sóhajtoztam. Ő nem hagyta gyöngéd figyelmemet viszonozatlan, letörlé könyeit és mosolygott. Én odaültem lábaihoz egy zsámolyra, ő hajfürteim közt játszatta szép finom ujjacskáit; én szivemhez szorítám e szép fehér kezet, ő aztán odahajolt hozzám s megcsókolta homlokomat gyöngéden, én aztán megcsókoltam az ő arczát, de forrón; ő szerelmes hangon «kedves Romeójának» nevezett; én őt kedves Juliámnak viszonzám, s így szépen eljátszottuk Romeo és Julia első felvonását, a hol az emberek még csak igérik egymásnak, hogy milyen szerelmesek fognak majd egykor lenni, s a mellett mindenféle gorombáskodástól távol maradnak.

Aztán gyöngéden búcsut vettünk egymástól, s azzal az én delnőm azt súgá fülembe: «Kedves Romeóm! holnap ilyenkor jőjj el ismét!» s azzal egyik ajtón eltávozott, ott még egyszer megállt, csókot vetett felém: «Adieu, kedves Romeóm!» – «Adieu, menyei Juliám!» úgy rohantam ki, mint egy valóságos megőrült Romeo.

Egészen ki voltam forgatva magamból. Ki lehet, mi lehet ez az asszony? annyi bizonyos, hogy nem közönséges nő. Végtelenül szerelmes belém. Ilyen szenvedélyt még nem láttam soha. Ez megöl, ez egész lelkemet átváltoztatja.

És most egy egész napig kell várnom, hogy őt újra lássam! Ismét holnap tizenkét óráig számlálnom minden perczet. Vajjon nem vesztem el addig azt a kis eszemet, a mit hazulról elhoztam?

Este felé, hogy hamarább muljék az idő, meg azon reményben, hogy őt újra látom, ismét az operaszinház felé mentem, a midőn útközben szemközt találkozom régi ismerősömmel, gróf X. Arthurral Magyarországról, ki már tíz éve itt lakik. Az első öröm után, hogy egymást véletlenül láttuk, szó lett róla, hogy hova menjünk? én indítványoztam, hogy jőjjön velem a szinházba.

– Ejh, ki járna mai világban a szinházba; unalmas ostoba mulatság az, a hol a sugó után betanult darabot beszélnek el csinált emberek; az ember tudja, hogy az nem igaz szerelem, nem valódi szerelemféltés, hanem csak úgy hazudik minden ember napidíjért, a mennyi ívszámra rá van bizva. Gyere velem, majd én elviszlek valahová, a hol igazi komédiát látunk. Az igaz, hogy száz frank egy páholy ára, de megéri. Ott az ember valódi szindarabokat lát, a vendégszereplő tudta nélkül; ma épen egy Othellót fogunk látni, pompásan mulatjuk magunkat.

Én engedtem magamat vinni. Száz frank utoljára is nem nagy dolog. Mindenféle álutczákon és keresztházakon át egy sötét udvarra jutottunk, ott felmentünk egy hátulsó lépcsőn, beléptünk egy homályos előterembe, ott egy pénztári őr kezébe lefizettük a száz frankot, arra egy szolgálattevő génius mindenikünket betolt egy-egy külön ajtón egy olyan kis szűk ketreczbe, a hol épen maga elfért az ember. Az a ketrecz egészen sötét volt, csupán csak egy kis tallérnyi lyuk világított bele, rózsaszín üveggel fedve, a melyen a mint betekinték, nagy megdöbbenéssel vevém észre, hogy azt a szinpadot én már valahonnan ismerem. – Ugyanaz a gömbölyű terem volt az, a hol én délben eljátszottam Romeót és Juliát; s azok az üvegcsillagocskák ott a képek rámái közepén nem egyebek, mint megannyi páholyablak, a miken keresztül a publicum nézi a komédiát.

Ezúttal az én marquisnőm egy Othellót léptetett föl; angol volt szegény s rettenetes furcsán viselte magát. Hanem annyit meg kell vallanom, hogy az én delnőm ép olyan jól játszotta vele Desdemonát, mint én velem Juliát; az angol lord utoljára majd felakasztotta magát a girandolra, szerelemféltési dühében.

A komédia igazán mondom, megérte a száz frankot.

El lehet képzelni, hogy másnap nem kompáreáltam Barkhez marquisnőnél a csillagos szobában, Romeo és Julia második felvonását eljátszani; hanem iramodtam Párisból extra-postán, nehogy valakivel találkozzam az utczán, a ki azt mondja, hogy «engedelmet kérek, tegnapelőtt egy pár tapssal adós maradtam önnek Romeóért!»