39. Benzeráde Szerelme.

Benzeráde kedves költője volt a XVII. századnak.

Költeményei keleties bűbájt, utánozhatatlan varázst árasztottak maguk körül, olyas valami zamat áradt azokból, a minőt némely délszigeti gyümölcs lehell; holmi északi prózai almák el nem birják azt sajátítani, azt sem tudják, mire való.

Sokat ténfergett az udvar körül; nem igen értették még akkor meg másutt a poétát; Richelieu és Mazarin kegyosztalékai tartogatták ott benne a lelket. Később akadémiai tag is lett, de ez nem akkor volt, mikor ez a kaland történt vele. Még akkor nagyon fiatal volt arra, hogy a vén múzsák belészeressenek. Épen olyan fiatal, hogy képesnek higyje magát egy magas udvari hölgy figyelmét magára vonhatni.

Ez a hölgy volt pedig a historiailag hirhedett szépség, la Valliere herczegnő.

Benzeráde a leggyönyörűbb chansonokat írta hozzá, a mik tele voltak forró szerelemmel, a milyen forró éghajlat alatt a pálmák és a napfordítók csodás növényzetei tenyésznek.

Legszebb remekművének czíme Job, a leggyönyörűbb szerelmi nyilatkozat, a mi valaha költő szívét és tollát elhagyta.

A költő, vágyai merész röptétől elragadtatva, e költeményét bátor volt szíve királynéjának megküldeni. Ha lelke volt a szép delnőnek, megértheté.

Benzeráde három napig várt az eredményre. E három nap alatt nem evett, s e három éj alatt nem aludt. Vajjon mit fog-e merész nyilatkozatára a herczegnő válaszolni? vajjon egyáltalában érdemesíti-e válaszra?

Harmadnap meglátogatta a költőt a herczegnő udvarmestere.

Azt az izenetet hozta neki, hogy a herczegnő óhajtana vele titokban bizonyos ügy felől szólani.

Higyjen érzékeinek? A herczegnő titokban akar vele szólani. Érte küldte aranyos hintaját, úgy viteti őt magához, a hátulsó lépcsőn bocsátják fel: a titkos szeretők útján. Rejtett szőnyegajtón keresztül vezetik be a pompás susogó szobába, melyben senki sincs más, mint ő maga és a herczegnő.

Milyen szép volt la Valliere? az már sokszor el volt mondva. Nekünk olyan keveset használ az, mint egykor Benzerádénak. A költő nem bírt lélekzetéhez jönni ennyi kegy, ennyi boldogság s ennyi csábító pompa közepett. Oh a szegény manzardlakó tudósok olyan zavarba is jönnek mindjárt, ha egy pompás salonba vetődnek valahogy.

La Valliere azt mondta neki, hogy űljön oda mellé. A költő nem mert egészen mellé ülni; csak a causeuse szegletén foglalt helyet. Akkor aztán a herczegnő maga telepedett hozzá közelebb; pompás moir öltönyének hullámai félig eltemették a szegény szerelmes poétát.

A herczegnő finom fehér kezével egy aranyos szélű levelkét vont ki kebléből, a finom csipkefodrozatok közül. Oh boldog csipkék! oh boldog papir!

Benzeráde saját sonettjére ismert abban. A boldogság egészen elfojtá szavát.

– Kedves Benzeráde, szólt la Valliere azon a csengő hangon, a mit a költők a seraph-zenéhez hasonlítanak, én olvastam kegyed költeményét. Nagyon szép, gyönyörű.

Van-e költő, kit az ily kritika el ne ragadna? Szép, gyönyörű vers! és ha ezt épen az ejti ki, a kihez czímezve van a költemény.

– Nagyon örülök, hogy önt megismertem, folytatá a bájos delnő, olyan közel hajolva Benzerádehoz, hogy illatos lehelletét érzé arczán s gondolkozni kezde rajta, nem volna legrövidebb útja a paradicsomnak, most egyszerre magához ölelni azt a szép fejet, s össze-visszacsókolni.

Még várt vele.

– Oh mi régóta keresek egy olyan igazán lángoló lelket, mint az öné, a ki oly mélyen érezni és érzéseinek oly magas kifejezéseket adni tudjon. Önnek minden sora egy drága gyöngyfüzér, kedves Benzeráde; oh mint örülök, hogy önt megismerhetém. Ön nem haragszik rám érte, hogy ide hivattam.

Benzeráde közel volt hozzá, hogy a herczegnő lábaihoz omoljon, s a mit irásban százszor tett már, szavakban is kivallja szerelmét. Csakhogy az a szó sokkal nehezebben jött, mint az irás.

– Én önt egy nagy szívességre kérem, folytatá la Valliere.

– Életemet! vágott közbe a költő.

– Oh azt nem, szólt mosolyogva a herczegnő. Nézze ön, mi zavarban vagyok! Ő felsége Lajos király ezt az érzelemmel gazdag levelet irja hozzám: olvassa ön; megengedem.

Szerelmes levél volt az la Vallierehez a királytól.

– Nekem most erre válaszolnom kellene; de én oly ügyetlen vagyok a fogalmazásban, pedig szeretnék valami elmés, valami költői virágokkal teljes választ küldeni a királynak, hogy bámulna rajta. Ugy-e kedves Benzeráde, ön megteszi nekem, hogy ir egy ilyen szép, érzelemdús viszonzást az én nevemben. Nagyon jól meg fogom adni az árát.

Benzeráde előtt zavaros lett a világ, felugrott, elfutott; csak az utczán vette észre, hogy kalap nélkül jött ki a herczegnőtől. Több chansont nem irt aztán hozzá.

Szegény Benzeráde.