40. Egy Hóhér.
(Iródott 1850-ben: régen múlt időben.)
Véreseknek látom a betűket magam előtt. A hóhér életrajzát irom.
Ki annyinak adott halált, életet adok neki. Hallgassatok és féljétek a törvény balkezét.
Jobb kezében az istennőnek a mérleg, balkezében a pallos, nem tudhatod, ki számára van élesítve.
Amaz a biró, ez a hóhér.
Reszkess ember, midőn nevét kimondod, az a pallos.
Hajdan a hóhér nagy tiszteletben állt.
Több népnél maguk a birák hajtották végre az általuk hozott halálitéletet… Ha most is úgy volna…
Az eutonoknál az istenek papjai, a druydák hajták végre a véritéletet. És az elitélt kivégzése, lett legyen az bűnös, vagy hadifogoly, áldozat volt Isten oltárán.
Az izraelitáknál a nép maga kövezte agyon elitéltjeit.
A görögök bakói a tanácsbeliek soraiban ültek. Rómában a consulok kisérői, lictorok hajták végre a halálitéletet. Oroszországban egyik rab végezte ki a másikat, s ki erre vállalkozott, önbüntetését kikerülé.
Másutt vadállatok elé dobták az elitéltet, – azok ölték meg; belevetették a vízbe, – a hullám nyelte el; – máglyára vetették, – a láng emésztette meg; letaszíták a tarpéji szikláról, – a föld zúzta agyon; befalazták, – az éhség vesztette el. Ki volt az, ki legelőbb azon gondolatra jött: hogy a halálnak, a bűnök büntetésének emberi alakot adjon? Ki teremtett legelőször embereket, kiknek neve irtózat, hivatása életoltás, kikkel egy város árkain belől lakni irtózik a nép?
A hóhér ki van zárva az emberek köréből.
Ki szeretné őt maga mellett látni? A bűnök büntetését. Az eleven halált?…
A hóhérnak fia is hóhér. Mi is lehetne egyéb. A szomorú hivatal apáról fiura száll. Bele kell születni, benne kell meghalni.
Pest egyik legdíszesebb utczájában van egy csinos emeletes ház, sok lakó van benne, mindenféle rendű és rangú emberek. A házi urat egyik sem ismeri, a házmester nem mondja meg annak nevét… Ha tudnák, hogy az a bakó háza!
Még két háza van azonkívül Pesten, mindenik csinos, emeletes.
A pesti bakó gazdag ember.
Többször találkoztam itt laktomban egy különös szomorú öreg emberrel, ősz volt, mint egy galamb, haja, bajusza hófehér, s minden vonásán valami oly szokatlan szomorúság, a minek az ember nem talál nevet, úgy hogy midőn másodszor találkoztam vele, eszembe jutott, hogy már egyszer láttam valahol, pedig nagy városban az ember nem igen szokta egymást észrevenni. – Egyszer megmondta valaki, hogy azon szomorú ősz ember a hóhér. A legnevezetesebb hóhér az országban.
Ő nem született hóhérnak, apja nem volt az. Sok ideig élt, mint tisztességes kereskedő, midőn egymásután következett balesetek hirtelen megfoszták hosszú, fáradságos évek alatt szerzett vagyonától. Ekkor elment a franczia háborúba, mint markotányos.
Oda volt, míg az egyesült seregek Párist elfoglalták, s mikor visszajött, szorgalomgyűjtött vagyona helyébe új kincseket hozott, mik az elvesztetteket tizszeresen múlták fölül.
De az új kincsekkel új szenvedélyeket is szerze, mik néhány év alatt ismét mindenéből kipusztíták. Ekkor megszerette előde leányát, a pesti bakóét. A szerelem mindenható, azzá teremti az embert, a mivé akarja, belőle bakót teremtett.
Nejének atyja beavatta vejét műtitkaiba s nem sokára Fehérvárott egy híres rablót itéltek halálra, kinek népi neve volt «görbe orrú Ferke». Ezen kellett első próbáját tenni az új hóhér-legénynek.
A rabló nagy magas férfi volt, híres neves zsivány három vármegyében, fekete szakálla leért az öveig, s merész arcza nagy sas-orrával egy festő mintájául szolgálhatott volna.
A rabló a vesztőhelyen épületes beszédet tartott az összegyűlt néphez, inté a szülőket, a kik jelen voltak, hogy gyermekeiket neveljék istenfélelemben, s okuljanak az ő szomorú sorsából, az új bakó pedig egy csapással úgy leütötte fejét, hogy a néző közönség villanni sem látta a pallost, csak azt látta, a mint a vér fölugrott.
Mind a rabló beszéde, mind a bakó művészete tökéletesen megnyerte a közönség tetszését, két hétig csak ő róla beszéltek s azontúl az új bakó híre meg volt alapítva…
A múlt évben már ősz, aggott ember volt a bakó. – Hogy tudott így megőszülni?
Ő volt az, ki a szabadságharcz martyrjait kivégezé, – valamennyit.
Azóta még szomorúbb lett. Napról-napra pusztult, fogyott. Nem sokára meg is halt bele.
Egyetlen leánya maradt. Soha sem lakott az apai háznál. Nem tudott apjával beszélni… Ki tudná megcsókolni azt a kezet, mely irgalmat nem osztott soha, csak halált, csak büntetést? Megürült hivatala nem maradt soká betöltetlen. Többen folyamodtak érte, mint egy megürült püspökségért.
Az emberek czivilizálódnak.
