7. Biró Uram Itélete.

Egyszer valamelyik nagy alföldi magyar városban, melynek népessége általán értelmes és jómódú volt minden időben, az a különös gondolat kezdett elterjedni, hogy nem jól van az, a midőn harminczezer ember szűrben és ködmenben jár, alig háromezer pedig dolmányban és köpönyegben, mégis tizszerannyi ködmenes ember ügyét dolmányos emberek intézik. Hogyan értenék kaputos emberek a szűrös emberek baját, hogy lehetnének igazságosak irántuk? nem is mer előttük a szegény ember igazán szíve szerint beszélni; rá sem is hallgatnak azok, mert lenézik őket; a város vagyonával is csak úgy bánnak, mint nagy urak, a kik nem tudják, hogy mi fán terem a forint és a garas? nem pedig, mint jó gazdák, a kik megszokták a takarékosságot; mikor törvényszéket tartanak, akkor deákul beszélnek, hogy a parasztos felek ne értsék; s ha végrehajtani, határtjárni, ókumlálni vannak küldve, mindjárt hintó kell alájuk, a hová ködmenes ember gyalog is el tudna menni, vagy alkalmat várna, ha üres szekér indul valahá…

Ez a zúgás, morgás addig fészkelődött, hogy egyszer a választó polgárság nyilvánságosan kimondá, hogy ő nekik ködmenes tanács kell; megeléglették az úri hivatalnokok szolgálatát, próbáljanak már másokkal szerencsét; s úgy is lett, hogy a következő tisztújításon mind kihagyták a posztóruhás népet a tanácsból, s választottak helyébe tisztességes földmívelőket, a kik is valójában mind derék, becsületes, feddhetlen életű emberek voltak, nem is a fizetésért vállalták el a hivatalt, mert volt nekik miből élni; aztán tudományuk is volt hozzá, mert iskolákat végzettek, nem igen sokat ugyan, de hiszen minek is az embernek olyan sokat tudni a világra? Régi aranymondás az, hogy «csekély bölcseséggel kormányozzák a világot».

Vala pedig azon időben egy átkozott, bonyolódott, összevissza gubanczolt per abban a derék városban, minden birónak ijedelme, minden ügyvédnek gyönyörüsége; a mit közönségesen ilyen czím alatt volt szokás emlegetni: «a kurta kutya contra buglyos kakas».

Ez volt körülbelül a rémséges per tartalma: hogy Mácsik Mátyás uram és Sajtos András uram szomszédok voltak a városban. Mácsik uramnak volt egy kurta kutyája, Sajtos uramnak egy buglyos kakasa; egy délután a kurta kutya és a buglyos kakas összevesztek a szeméten; a kakas kivágta a kurta kutya balszemét, a kutya meg elharapta a buglyos kakas jobb lábát, melyik volt már most a hibás, melyik gazdája fizesse a kárt? Mácsik uram tanúi azt állították, hogy a kakas kezdte a czivódást, Sajtos uraméi megesküdtek rá, hogy a kutya volt a vétkes. Ebből csunya nagy per támadt; Mácsik uram megverte miatta Sajtos uramnak a fiát, Sajtos uram lekofázta Mácsik uram feleségét, az bedöntötte emennek a kerítését, emez átszórta a rothadt almát annak az udvarára, az utczán egyszer lehasogatták egymás köntösét a nagy huzakodásban, a mezőn ráhajtották egymás marháit a tilosra. Mácsik uram szappant főzetett, hogy annak a szagával üldözze ki szomszédját a világból; Sajtos uram meg azért is lókörmöt és ökörszarvat égetett az udvarán; ezért meg aztán a többi szomszédok támadtak rájuk, azokkal is összeverekedtek, ezeknek a panaszaival megint nagyobbodott a per; utoljára a város is beleavatkozott; a perlekedők a birákat is megsértették; azok itéletet hoztak, ezek visszaverték a végrehajtókat, utoljára annyira nőtt a sok kártérítési, becstelenítési, erőszakoskodási, visszaűzési mellékletek miatt a per, hogy egy ember a világért fel nem birta azt emelni az asztalra.

Próbálgatták is a bírák, mikor már nagyon beléfáradtak, hogy kibékítsék a feleket, hanem az meg épen lehetetlen volt. Ki téríti meg az okozott perköltséget? Mácsik uram három hétig járt fenn Bécsben abban az ügyben, mennyi tömérdeket elköltött ott, a míg végre beszélhetett valamelyik udvari agens sollicitatornak a ruhatisztítójával, s megérttette vele a dolgot: iszonyú pénzbe került az! De Sajtos uramnak meg még több kiadása volt egy budai tabuláris ügyvéd végett, a kinek minden vásár alkalmával küldött fel sajtot, szilvaízt és tojást, ha azt akkor mind eladta volna, a pénzt kamatra adta volna, a kamatot mindig a tőkéhez tette volna, annyi sok esztendő alatt milyen nagy capitalis lett volna abból!

Egy szóval a kurta kutya contra buglyos kakas processusnak nem tudott vége szakadni.

Most tehát az új biróválasztás után az a jó mulatsága volt a hivatalból kimaradt úri rendnek, hogy elvárja, mi tevő lesz az új tanács a híres perrel?

Nem is soká kellett várniok, sem pedig Mácsik és Sajtos uraimékat nem kellett senkinek lovalni, mert a mely reggel nemzetes Csonttörő Mihály uramat megerősíték a birói székben, azon napnak délutánján már ott volt nála a két perlekedő férfi; nehogy más legyen az első, a ki az új birót megpróbálja.

Csonttörő Mihály uram nem hiába viselte ezt a nevet, mert valóban derék, termetes, csontot törni képes férfi volt, a legjobb idejében, derült, jókedvű orczával; akkor is csak egy magyar nadrágban volt, egy ingre vetkőzve, mert az ezüstgombos ködmen nem szaggatni való.

– Adjon Isten jó napot kegyelmeteknek! szólt, az érkezőkkel kezet fogva; hát eljöttek, ugyan örülök rajta. Épen most volt a kezemben a pörük. Tessék leülni nálam. Te asszony, hozz egy kulacs bort, meg azt a fehér czipót, azzal a sonkával. Tessék, nemzetes uraim: saját termésem. De biz ezt meg kell kóstolni; de biz addig egy szót sem szólunk a perről.

Mácsik uram, Sajtos uram, leültek az asztal mellé, egymásnak hátat fordítva.

– Drága jó bor termett az idén, konyítja a tizennegyedikit, ugy-e bár, Mácsik uram? Hát kegyelmed, Sajtos uram, nem úgy találja-e? No, hála az úr Istennek, hogy valahára még is valamiben egyetértenek. Hisz mindig mondtam én, hogy Mácsik uram, meg Sajtos uram talpig derék, becsületes ember mind a kettő. Hát ez a sonka mit beszél? öt mázsás disznó járt ennek a lábán. Hallom, hogy Sajtos uramnak is szép egy pár hízója van; de Mácsik uramé se kutya. Aztán a disznótorból ki ne hagyjanak ám.

A két pörös úr most már az asztalnak fordult, s kissé vidámabb orczával felelének Csonttörő Mihály uramnak, hogy mihelyt disznót ölnek, olyan szál kolbászt küldenek neki, a mi körül éri a portáját.

– No ennek előre is megiszszuk az áldomását, koczczintsunk egymással egyet.

A két úr összeüté poharait a biróéval, de még egymással nem.

– Hát odahaza mit csinálnak az apróságok? Mácsik uramnak ugyan szép eladó leánya van már. Megüljük ám annak a lakodalmát; tudok én annak majd vőlegényt, derekat. Hát Sajtos uram fia kitanulta-e már a debreczeni collegiumot? máshova ne vigye ám káplánnak, mert innen vasfogóval sem eresztjük.

A két úr e szóra kedvencz thémájába jött bele; egyik a leányáról, másik a fiáról annyi sok szépet, jót tudott elmondani, hogy annak késő estig nem szakadt vége, annyival is inkább, hogy Csonttörő Mihály uram is segítette szaporítani a jó szót; a kulacs e közben kétszer is kiürült, harmadszor is megtelt: a pörlekedő felek utoljára resteltek belőle a pohárba töltögetni, hanem egymás után ittak, később egymás egészségére ittak, utoljára összeölelkeztek, megcsókolták egymást; megesküdtek, hogy soha sem volt nekik egymással semminemű bajuk, csak a gonosz szomszédok, meg a prókátorok tüzelték őket egymás ellen. Végtére parolát csaptak egymás tenyerébe, hogy mihelyt Mácsik uram leánya arra való lesz, Sajtos uram fiát pedig fárához segíthetik, rögtön összeadják őket.

Csonttörő uram lesz a kérő násznagy, Baki notárus uram a kiadó.

Éjfél felé volt az idő, mire a két peres férfi kibotorkázott a bíró házából. Karon fogva, s vállaikat összevetve távozának a nagy konyhán keresztül, a hol bíróné asszonyom épen kenyér alá fűtötte a kemenczét.

– Nini! kérdezé a biró. Hát a perrel mi történjék?

– A kurtakutya perrel? szólt Mácsik uram nevetve, hát tudja mit, nemzetes biró uram, épen kenyér alá fűt biróné asszonyom, ni…

… – Jó lesz neki kemenczefűtőnek! egészíté ki kaczagva Sajtos uram az elmés ötletet; s egy percz múlva ott lobogott a kemenczében az egész kurta kutya, buglyos kakas processus; nem maradt meg belőle egy lap sem ereklyének az utókor számára.

Mácsik Mátyás és Sajtos András uraimék aztán nagy danolással mentek végig az utczán, minden utczaszögletnél megállván csókolózni; egy baktert, ki be akarta őket kisérni a városházához, szinte addig csókolgattak, míg a nyavalyás ott hagyta nekik a szűrét és elszaladt, s miután vagy négy házhoz bekopogtattak, azt vélve, hogy otthon vannak, csakugyan szerencsésen eligazodtak hazáig, s ott addig búcsúztak egymástól, míg rájuk virradt a reggel.

Azontúl aztán soha sem volt nekik egymással semmi bajuk.

Csonttörő Mihály uram pediglen más nap plena sessione következő itéletet mondott a jegyző tolla alá:

«In causa Mácsik Mátyás, contra Sajtos András e mai napon és esztendőben deliberatum est: quod».

«Ki mit kapott, viselje tisztességgel, ki mit szenvedett, tűrje el emberséggel; senki sem tartozik a másiknak semmivel; minket pedig őrizzen meg minden perpatvartól a mennybéli Felség…»

És a pörös felek minden prókátor bámulatára megnyugodtak az itéletben.

Csonttörő Mihály uram ezentúl is derék, erélyes birája maradt az érdemes városnak, ki is látva azt, hogy semmire sincs olyan nagy szüksége a községnek, mint fára és hogy a sok hivatalnoknak is hasznos foglalkozást adjon, kiküldte őket valamennyit a pusztákra, a homokba, fát ültetni.

Vagy két hétig elültettek egy nehány millió fát, hanem akkor már kezdtek egy kicsinyt remonstrálni biró uramnak, hogy hiszen jó dolog ez a faültetés, de adjon már valami más dolgot is, mert ebből csak nem telhetik ki az esztendő.

Jöttek még hozzá a catastralis, urbarialis s más fatalis ügyek, a mik sok fejtörést kivántak, melynél fogva két heti interregnum után Csonttörő Mihály uram jónak látta az egész ködmenes magistratussal egyben tisztességgel resignálni s visszaadni a hivatalviselés terhét a tintás ujjú osztálynak saját jó kedvéből.

Hanem azért rövid uralkodása emlékeül maig is díszlenek az általa ültetett roppant homoki erdők s él a nagybecsű adoma a kulacsborral ketté vágott gordiusi csomó felől. Adjon az Isten sok hosszú pernek ilyen vidám véget.