8. A Fluidoni Harcz.

Mikoron IV. Jakab, a skótok királya tábort ütött Limnuch mellett öcscse seregeivel szemben, a ki ellene fellázadt, íme késő éjszakán, midőn az őrökön kívül senki sem vala már ébren, hófehér szakállú agg férfi jelent meg sátora közepén.

A mécs halvány világánál a király meglátva az ismeretlent, azt hivé, hogy álmodik, s ereje nem volt, hogy nyughelyéről felemelkedhessék, szó nem jött ajkára, hogy azt megszólítsa.

Az ősz szétterjeszté hosszú bő öltönye szárnyait, s egy hosszú kétélű kardot, mely derekára volt övezve, lekapcsolva, azt a király mellé tette, s csendes, de szilárd hangon szólt:

«E kard győzelmed lesz néked; – légy bátor az erősekkel szemben, kegyelmes a gyöngék iránt, de kerüld az asszonyokat; – vagy e kard leszen halálod.»

Ezt mondva, eltünt az agg; a király borzadva kelt fel és sátora elé kilépve, kérdezé az őröket, hogy ki volt az a vén férfi, a ki sátorán ki s be járt?

Az őrök nem láttak senkit, csupán a csillagos égen látszott valami fehér felhő, félig a holdtól besütve, félig homályba merülve, mely hasonlatos volt egy vén emberhez, hosszú hófehér szakállal, hosszú bő szürke palástban, mintha a chymchioldi hegyormok felett repülne el nagy csendesen, eltünve a sötét fenyőerdők mögé.

A király gondolatokba merülten tért vissza sátorába, a kard most is ott feküdt nyugágyán, mit az ismeretlen agg hozott számára, teleirva ismeretlen betűk soraival.

A hold még le sem szállt, midőn már a hajnal kezdett hasadni; a király sátorába egyfelől a fehér hold, másfelől a piros hajnal vetettek gyönge világot; egyik arczára diadalt, a másikra halált festve.

A király ébren álmodott, magában találgatva az ismeretlen irás szavait, melyeknek titkos értelme lehet: diadal – vagy halál.

Ekkor megzendült a kürt a chymchioldi ormokon; az ellenség seregei csapatostól jöttek alá, a fenyves erdők közül kivillantak a csillámló fegyverek.

A királynak előhozták harczi paripáját, sisakját fejébe tették, sátora ajtajánál egy vén bárd énekelt, ki fürtök helyett cserkoszorút viselt. Az énekelt ott az ősök tetteiről. A király felfogadta magában, hogy nem fog rosszabb lenni azoknál.

A hárfahangok nemsokára elnémultak a harczi kürt riadozásinál; az égen szürke felhő vonult nagy lomhán keresztül; a király feltekintett rá, s eszébe jutott az első szó: «Légy bátor az erősek ellenében».

A harcz megkezdetett a limnuchi fenyéren, a föld dörgött a paripák robajától, a kardok megpendültek a paizsokon, mindenfelől folyott a vér, de sehol sem annyi, mint a merre a király járt. Az ellenség megveretett, csapatjai szétszórattak, a ki a hegyek közé nem menekülhetett, ott veszett a végtelen ingoványos lankaságban.

A király megűzte őket egész a hegytorkolatokig; a csatát vesztett sereg elfutott az erdők közé; a szürke felhő egészen leszállt a völgybe, hol a cambelaghi szakadékos hegyszoros kezdődik, mintha intve mondta volna, «ne menj tovább, ne menj oda!»

A királynak eszébe jutott az intés másik szava: «légy kegyelmes a gyöngékhez», s megszüntette az üldözést; a közeli Cambelaghből egy csoport özvegy és árva jött eléje zöld ágakkal, kegyelemért esedezve annak, a ki életben maradt, temetőért annak, a ki elesett.

A király könyes szemekkel adta vissza a síróknak holtait és foglyait.

A háladatos lakók, kikkel oly kegyelmesen bánt, meghítták őt helységükbe, az éjen át megpihenni. A király elfogadta a meghívást, s fáradt seregével együtt tanyát ütött Cambelaghben.

A felhő köddé vált a völgyben; hidegen permetezve hullott a hadfiak ruhájára, pánczéljára; látni lehete a sűrű ködgomolyokat, a mint a széltől űzetve hömpölyögtek az emberi alakok közt, mintha le akarnák mosni, törülgetni a rájuk fecskendezett vért.

A mezőn őrtüzek gyúltak; a király felfegyverkezve járta sorba az őrvártákat, a tábor fegyverben aludt.

Egyszer, a mint körüljárna, tévedező hárfahangot vél hallani a ködös éjszakában, megáll, figyel és hall a távolból csodás, viszhangzatos éneket:

Zuhogj, zuhogj fehér patak,
Zokogj, zokogj fehér leány:
Fehér leány a csóktul lesz piros,
Fehér patak ellenség véritől.

A király hallá a bűbájos hangot, s nem állhatá meg, hogy utána ne menjen.

Ekkor felszakadt a felhő és felszállott a magasba. A fekete felhőrongyok közül sápadtan bujt elő a hold.

A hold sápadt világánál egy magas kőszikla felett fehér alak ült a zöld mohon. Egy karcsú, tünde hajadon, fehér, miként a hold maga, fekete haját szétszórta a vihar, fehér ruháját vadul lobogtatja a szél.

A hárfa búsan, rémesen pengett újjai alatt, s a kába, értelmetlen dalt a bazalt sziklák viszhangoztaták.

Lábai alatt terült a loch-brioli tengerszem, sötétzöld habzó tükrén reszketett a leány alakja.

A király nem birt magával, a dal édes, elbűvölő hangjai ragadták őt arra felé. Egyszerre hevült és borzadt. Barna felhő úszott a távolban, széle a hold ezüstjével szegve, meg-megvillant olykor s elkésett mennydörgés mormogása hallott, mintha intő szózatot dörmögne.

A király nem érté azt meg.

Elfeledve táborát, a leány felé rohant. Paripáját hátrahagyta a sziklák miatt. Majd pánczélját is lerakta, hogy a tengerszemet keresztül úszsza, s minél közelebb ért a leányhoz, annál erősebb volt a bűbáj, mely őt a felé ragadta.

A leány látta őt jönni és nem futott el előle. Fejét lehajtá hárfájára, kezei végig futkostak az ábrándos húrokon, zilált hangzavart pöngetve, s midőn a király lábai elé omolt, hagyta magát átölelni; bűbájos, szerelmes sugár ömlött alá szemeiből, arczára mosolygó vonásokat rajzolt a hold; csak midőn a villám néha kéklő napfényt lobbanta fel, akkor látszott egészen ellenkező tekintet arczán – sápadt mint a halál, fenyegető, mint kísértet, szemei mintha visszavillámlottak volna.

– Jer innen, szólt, a királyt elfödve fehér öltönyével s fekete hajfürteivel, az éj és köd oly hideg, amott világít kunyhóm ablaka. Tűzhelyem meleg és szerelmem forró.

A király hallgatott reá és követte a leányt. A felhő villogott, dörgött. – A király nem látott, nem hallott. – Egyedül a leányt és édes szavait.

* * *

Az éj vége felé járt már. A völgyben, hol a tábor feküdt, iszonyú ordítás támadt, a vert ellenhad visszajött, az alvókra észrevétlenül ráütött, s álmaikban legyilkolá.

A meglepett had nem találva meg vezérét, összebomlott, s szétzavarva elhullott az éjszakában ellenségei kezétől. A szerelem öleléseiből halálra ébredt a király is, saját kardjával átverve. S az éji harczordításban, ha olykor a szél erre hozta, hallatszottt a loch-brioli leány vad éneke:

Zuhogj, zuhogj fehér patak,
Zokogj, zokogj fehér leány:
Fehér leány a csóktul lett piros,
Fehér patak ellenség véritől.