I.

Születtem. És akkor nagyon kicsiny valék. A háznál, melyben laktam, egy kis kétlábú állat is élt, a melyet kis úrfinak neveztek. A kis úrfiak rendesen szeretni szokták a a kis kutyákat, míg mindketten meg nem nőnek. Így történt velünk is. A mennyire visszaemlékezem gyermeknapjaimra, a kis úrfi mindig az én szobámban lakott; ő ugyan azt hitte, hogy én lakom az övében, de erről már bizonyost nem mondhatok, miután azt sem tudom határozottan, vajjon az ember, kit a háznál instructornak híttak, voltaképen engemet nevelt-e, vagy a kis úrfit? Elég az hozzá, hogy nekem egy kis hímzett kosárkában kellett aludnom, a meddig tudniillik belefértem; kezdének azonban tagjaim veszedelmesen növésnek indulni. Gazdám parancsolni tanult, én szolgálni, őt az üléssel, engem a két lábon állással kínzottak. Gazdámat Emilnek, engem Paminának híttak.

Egy napon a kis úrfiról lehuzták a szép ruhákat, s velem együtt kivetették a házból. A kis úrfi papája megtudta, hogy a kis úrfi mamája kivüle mást is szeretett; az asszonyság megszökött a háztól, az úrfit pedig elverék onnan. Ez rossz divat; nálunk a szülék nem ily scrupulosusok.

A kis úrfinak semmije sem maradt, csak én. A cselédek, kik még tegnap czukorsüteményekkel tömtek, ma kirugdostak az ajtón, mintha az én anyámra is sült volna ki valami.

A kis fiu sírva-ríva bolyongott azután az utczán, sem dolgozni, sem koldulni, sem lopni nem tanították, egész nap nem ettünk semmit, este összebujtunk egy szemétdomb mellett, ott töltöttük az éjszakát. Másnap megtalált bennünket egy emberséges juhászgazda; az haza vitt a tanyájára, jól tartott bennünket szalonnával és fekete kenyérrel, s minthogy neveink nem tetszettek neki, a gazdámat elnevezte Bandinak, engem pedig Bodrinak; s valánk azontúl juhászbojtár és juhászkutya.