II.

Voltam már úr is, szegény is, s ha szabad a classicusokat idéznem, velök együtt elismerem, hogy semmi sem tökéletes a világon; úrkoromban a czukor rontotta el a gyomromat, szegény-koromban a koplalás hozta helyre. Akkor a kályha mellett a melegtől nem birtam ébren lenni, most künn a cserény mellett a hideg miatt nem tudtam aludni; akkor becsuktak a szobába, most kicsuknak a szobából. Dideregtem ugyan, de nem voltam megkötve; nem voltam ugyan megkötve, hanem koplaltam. De ha koplaltam is, legalább ugathattam a mennyi tetszett, a koldusok, utczafiuk és idegen kutyák ellen, sőt collegáimmal hajba is szabad volt kapnom, s ez nekem sokkal jobban tetszett a régi uraságnál; most ugyan órákig el kellett kaparnom a földet, míg egy ürgét kifoghattam a lyukából, de azt legalább nem kellett két hátulsó lábamra állva megköszönnöm senkinek.

Egyszer a gazda gyapjut vitt a városba, s engemet is bevitt magával, mennyiben a szekér után szabad volt ballagnom.

A gazdám bement a zsidóhoz, a kinek a gyapjut hozta, rég megivott bor árába, én odakünn maradtam az udvaron. Ott egy háromszegletű házban valami collegám lakott, ki is engemet meglátván, rögtön kirohant lyukából, iszonyatos kutya-nyelven tartott szitkozódást intézve hozzám, meg azonban nem kaphatott, mert lánczra volt kötve, hanem azért egymásra dühösködött, szidta apámat, anyámat.

– Hát téged, pajtás, mi lelt, hogy úgy haragszol? kérdém az atyafitól.

– Krrrrrr… Misantrop vagyok.

– Hát a zsineg minek a nyakadon?

– Épen azért, mert misantrop vagyok, hogy meg ne harapjak valakit. Krrrrrr…

– Hát a ki megköt, azt nem harapod meg?

– Nem, mert a gazdám, a ki ennem ad.

– Gazdád bizonyosan a gyapjadért tart, lompod van elég.

– Krrrrrr! Kell is az ebszőr valakinek! azt gondolod, hogy ha bundánkat, bőrünket, vagy húsunkat valamire lehetne használni, nem régen megnyirtak, megnyúztak és megettek volna bennünket! Krrrrrr… ezt mondva, visszament házába a misantrop, össze-vissza forogva és sehol sem találva helyét benne.

E kutya világismeretet oltott belém. Tehát nem kellünk senkinek, azért élhetünk. Ez öntudat egészen elbizottá tőn, s ezentúl sokkal bátrabban kezdék széttekintgetni az utczákon, melyeken a juhászt végig kisértem.

Egyszer azonban találkozom itt is amott is rokonokkal, kiknek az orrukra mindenféle réz-, drót- és szíjkosarak voltak felkötözve. «Hát ez miféle megszorítása a szólásszabadságnak?» kérdém egytől közülök; az egy fényes feketeszőrű állat levén, végig nézett rajtam megvetőleg, s nyakát örvébe húzva, viszonza: «látszik, hogy paraszt vagy, nem tudod, mi a divat, a te gazdád mezitláb jár, az enyém még a kezére is tokot huz; én pedig, mert gavallér vagyok, az orromra huzom a keztyüt, ez csak civilisatió».

Ez idő óta kezdtem félni a civilisatiótól.