IV.

Az anglus nyughatatlan ember volt. Nem élhetett ott, a hol békesség van, s minthogy másutt nem verekedtek, csak Spanyolországban, el kellett neki menni oda. Dzsemmit is elvitte, engem is, soha sem tudtam hogy miért? Ott a hegyek közt felkerestük Don Carlos guerilláit. Egy fa tövében ült a spanyol előörs, mezitláb, hajadon fővel, kezében volt egy nagy vereshagyma, abból egy nagy konyhakéssel falatokat szeletezett, s tömte a szájába erősen. A hogy meglátott bennünket, felhagyott a vendégséggel, zsebbe dugta a hagymát, s a konyhakést szuronyszegezve fogta ránk, s kérdezte, hogy mit akarunk? Megtudva aztán, hogy jó barátok vagyunk, elvezetett a tanyáig, a hol igen sok őrnagy, ezredes és tábornok volt egy rakáson. Közkatona nem volt a táborban, ezt az egy silbakot is árendába kérték.

Megismerkedés után az anglus azt tanácsolta a vitéz spanyol guerilláknak, hogy alakítsanak egy komondorbataillont, melynek azon előnye lesz, hogy lénungot és monturt nem kell neki adni, a tagok nem fognak minduntalan előléptetésért folyamodni, s ha elesnek, a hadibulletin jó lélekkel elmondhatja, hogy «egy ember sem veszett el».

Az indítvány plausibilisnek találtatott, s nemsokára egy sereg becsületes bivalyfogó rekrutáztatott össze a szomszéd falvakból, kiknek főnökévé én lettem kinevezve.

Nemsokára csatánk lett az ellenséggel. Én és vitéz négylábú bajnokaim küldettünk előcsapatul.

A mi nevünk volt «los maracoderos».

Mint hajdan a quiritesek Hannibál elefántjaitól, akként ijedtek agyon a hidalgók az új ellenségtől.

«Előre!» ordíték bajtársaimnak, s azzal hanyatthomlok az ellenség soraira rohantunk, s egy pillanat alatt az egész mezitlábos sereg oly zavarba jött lábikrái védelmében, hogy az utánunk jövőknek gyermekmunka volt győzni.

A guerilla-vezérnek az egész csata folyama alatt oly iszonyú hasrágása volt, hogy folyvást a földön feküdt, csak mikor a csata elmult, akkor állt ki belőle a fájás.

A los maracoderos-bataillon egész az utolsó komondorig elveszett, magam voltam az utolsó, nekem is egy fustélylyal leütötték a hátulsó lábamat, az ütközet áldozatai között volt az anglus is, kit egy ágyugolyó úgy felrugott, hogy az égbe esett tőle. Dzsemmit pedig úgy pofoncsapta egy haldokló alguazil, a kit már más megölt, s kit ő egyszer még meg akart ölni, hogy dupla képe nőtt tőle.

A guerillavezér felkelvén a földről, megirta a bulletint, kinevezve magát feldmarsalnak, engem pedig és Dzsemmit mint invalidusokat obsitra eleresztett.