III.

Hogy az ember üldözi az állatokat, az tőle elég embertelenség, de hogy még a kutya is üldözi, az plane kutyátlanság.

Szégyenpirulva kell megvallanom, hogy ifjabb éveimben, mikor még vérem hevesebb volt, állat felebarátaimait én is segítettem pusztítani. Különösen a macskák iránt rendkívüli gyűlölettel viseltettem mindenha.

Már ez velünk született ellenszenv. Nem tűrhetjük ezeket az állatokat, a kik azon ürügy alatt, hogy egeret fognak, feljárnak a padlásra a kolbászt megrágni, s tejet zabálnak és nem őrzik a házat, hanem a szomszédba járnak, s a mellett a legutálatosabban énekelnek.

De hogy az elején kezdjem, meg kell mondanom, hogy a kis úrfi, kit a juhász bojtárnak fogadott, épen nem akart nőni. Hijába szidta, ütötte a juhász, a fiu verve sem nőtt, már kamasz volt s még mindig oly kicsike, hogy egy becsületes szűr-ujjban elfért. A faluban Babszem Jankónak csúfolták. A juhász már el akarta verni.

Ekkor egy anglus indigena, ki a falu földesuránál megfordult, meglátva a nőni nem akaró legényt, kapott rajta, megfogadta groomjának s elnevezte Dzsemmynek.

Dzsemmi elment, elbúcsúzott tőlem, s én búmban azon este a juhászné valamennyi czirmos macskájának mind kitekertem a nyakát.

Ezért másnap engem is elvertek a háztól, s én kis gazdám után indulva, feltaláltam őt az anglus udvarában, a hol a többi inasok rámfogták, hogy vadászkutya vagyok, mert dupla az orrom, s elvittek a vadaskertbe és elneveztek Filáxnak.

Igaz, hogy jó futó voltam, az is igaz, hogy elfogtam a nyulat, de az is igaz, hogy mire a vadászok oda értek, azt meg is ettem. Megvertek. A miből azután megtanulhattam, hogy az ember nem azért kutya, hogy ha valamit fog, azt maga költse el.