IX.

A tengeren zivatar támadt, bennünket egy kősziklához vágott. Az egész személyzet ott fulladt.

Csupán én úsztam ki a közellevő partra s gazdám, ki a bundámba kapaszkodott.

Azon tartományban, melybe a tenger bennünket kivetett, vad emberek laktak, kiknek azon jó szokásuk van, hogy saját bőrüket cserzik ki eleven öltözetül s a helyett, hogy ruháikat himeznék ki, tulajdon testükre stikkelnek mindenféle paszomántot.

E derék vademberek, a mint engemet megláttak, arczra borultak előttem, bevittek a templomukba, feltettek a bálványoltárra s elkezdtek hozzám imádkozni. Ezen országban bálvány a kutya.

A gazdámat ellenkezőleg megfogták, levetkőztették s tudtára adták, hogy megeszik. De minthogy igen sovány volt, elébb bedugták egy ólba, töltöttek be neki szentjános-kenyeret és kukoriczát, hogy hízzék meg előbb egy kicsinyt.

Én azonban napról-napra nagyobb tekintélyre kaptam, maga a kaczika is eljött a fülemet megcsókolni, annyira belém bolondultak, azt mondták, hogy én vagyok nekik az Aó-Baó. A mikor tehát a gazdámat épen egy ünnepnap kedveért le akarták bicskázni, már tánczolták körüle a támtámot, kőfejszéjüket forgatva fejük felett, midőn én, lemondva minden tiszteletről, közéjök rohantam: kiharaptam a főpap lábikráját, a királyné kötényét összetéptem, feldöntöttem oltárt, vágószéket, összemartam az egész udvart s gazdámat bugyogójánál fogva hátamra vetve, az egész összegyült népség szeme láttára elnyargaltam vele.

Senki sem üldözött, a nép szent rémülettől eltelve borult arczra haragom előtt s eltávozásom után gyászt öltött az egész nemzet, a mi annyit tesz, hogy bekente magát korommal.