VII.

A dugárusok értettek mindenféle keresethez, csempésztek dohányt és csipkét, megszólították az utasokat, s benézegettek olyan fiókokba, melyekbe nem tettek semmit. Ez utóbbi esetekben gazdám igen jó szolgálatokat tett nekik, ki a legszorosabb ablakvasak között is belülről egyetmást kiadogatott nekik; míg nekem olyformán vették hasznomat, hogy egy másik komondor bőrét rám adva, e közé csipkét pakoltak; a vámnál senki sem gyanítá, hogy én nem a magam bőrét hordom, s kutatás nélkül ezereket csempésztem magammal keresztül. Nevem volt Snipf mester.

Egyszer azonban ily alkalommal valami vámszolga észrevette, hogy holmi madzag lóg ki belőlem, utánam eredtek, elfogtak s megkapták nálam a dugárukat. A csempészek el akarák tagadni, hogy hozzájuk tartozom, mire a vámszolgák egyszerűen fel akartak akasztani; a gazdám azonban megsajnált, elismeré, hogy az övé vagyok, s önkényt feladta magát, hogy éltemet megmentse.

Lám az emberek között is csak vannak jó állatok. A fogdmegek ezuttal egy őrszobába zártak bennünket, elvevén gazdámtól minden menekülési szert, de nem vehetve el tőlem az én nyolcz körmömet. Éjszaka akkora lyukat kapartam a fakunyhó alatt, hogy mind a ketten kifértünk alatta; s ilyenformán megmentém gazdámat. Nem sokáig maradtam adósa. Azonban az ő gyávasága miatt újra elcsiptek bennünket, s kimondatott ránk a doportatió.