27. Én Lehettem Volna Az.

HUMORESK.

(Egy divatlapszerkesztő naplójából, a ki azért engedte ezt a tárgyat nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én.)

Valamelyik nap beállít hozzám egy borzas egyéniség, (megfordul nálam több is) teljesen mosdatlan, fésületlen és keféletlen állapotban; a hogy külső formájából kivehetém, ez már mind megtalálta azt az igazságot, a mi a borba van rejtve.

– Ugy-e bár, nem tetszik engemet ismerni?

– Bizony… De bizony… Bizony nincs szerencsém.

– No nézzen meg jobban.

– Úgy, igen is. No lám. Ettől a nagy hajától nem ismertem meg.

– Pedig tegnap nyirattam le.

(Úr Isten, milyen lehetett, míg le nem volt nyírva.)

– Ismerem, ismerem; ugy-e bár kegyed a… a… a – Vilmos.

– Igen is, az, – a Sándor.

– Úgy, úgy, Gál Sándor…

– Nem, hanem Schirting Sándor.

– Ah, tudom már, Debreczenből.

– Nem, hanem Miskolczról.

– Emlékezem. Iskolatársak voltunk.

– Nem egészen. Hanem én ott laktam annak a háznak a helyén levő házban, a melyik háznak a helyén aztán a kegyetek háza épült. Emlékezik rá?

– Uram fia, hisz annak száz esztendeje épen. Nem emlékezem én abból az időből egyébre, mint hogy nem szerettem a lisztpépet, egyebet pedig nem tudtam enni, mert még nem volt fogam.

– Pedig én nagyon jól emlékezem rá; én tanítottam kegyedet hintázni.

– No isz ugyan jól megtanított, maig sem tudok.

– Pedig hát lássa kegyed, kicsinyben mult, hogy nem én vagyok ön, és nem kegyed én.

– Nem tudom, melyikünk vesztene a cserével?

– Kérem alássan, ne tessék izélni. Én csak egy szegény irnok vagyok, a kinek eléje teszik a beirt papirost s arról leirja a dolgot a másik papirosra.

– Akkor én még rosszabbul vagyok, mert nekem elém sem teszik a beirt papirost, úgy kell leirnom a dolgot a másik papirosra.

– Igen, de sokszor meg is szidnak érte.

– Engem pedig meg is kergetnek érte.

– Igen, de az ön nevét nagyon sokan ismerik.

– Hát Sobri Jóskáét nem sokan ismerik?

– De önnek csak mégis több pénze van, mint nekem.

– Cseréljünk látatlanba adósságot.

– Ejnye már! De csak többet ér a feje, mint az enyim.

– Nem ér biz az, nézze, hogy elment a hajam, az öné mind meg van.

– Persze. De a mi belül van.

– No például, nyolcz fogamat huzattam már ki belőle. Tavaly karácsonyi meglepetésül egyszerre hármat, egy fájóst, meg két épet. Ezzel már most kevesebb van belül.

– No, de félre a tréfával. Én komolyan mondom, hogy kegyednek kellene én nekem lenni és én nekem kegyednek.

– Hát hogy tévesztette el eképen a kvártélyozást a sors?

– Oh uram, bolond história az. Ha elmondom, majd meglátja, hogy igazságom van. Volt nekem egy anyám…

– Ugyan ne mondja!

– De bizony Isten, úgy volt. Volt nekem egy anyám, a ki igen szép leány volt maga idejében. Hanem én még akkor nem ismertem.

– Ezt már igazán csodálom.

– No hát régen, igen régen, kegyednek az édes atyja nőül kérette az én anyámat, azaz, hogy még akkor nem volt nekem anyám, még akkor leány volt.

– Ezt egyelőre is tagadom. Az csak olyan mendemonda lehet.

– No kérem. Én csak tudom. Hiszen ha esze lett volna az anyámnak, hozzá is ment volna, de hát nagyon könnyelmű teremtés volt szegény, s engemet a könnyelműsége által többszörösen megkárosított.

– Azt a többit szeretném hallani, ezt az egyiket hagyjuk abba. Tudja ön, erről a thémáról nem szeretem a humorizálást.

– Hiszen kérem, én nem humorizálok, kegyed humorizál, én siralmas történetet beszélek. Kegyed könnyen fütyörész, intra dominium van: főszolgabiró volt az apja. Igaz, hogy mikor az anyámat megkérte, még akkor csak esküdt volt. Hanem hát ez csak egy. Tessék csak hallgatni tovább. Másodszor megkérette egy indzsellér, a kinek az egyik fia most kétezer forint fizetéssel van a debreczeni vaspályánál, a másik tiszttartó herczeg Coburgnál, a harmadik gőzhajó-kapitány a tengeren.

– Természetesen most ön volna az mind a három.

– Igen. Hanem ehez sem ment. Harmadszor megkérette a mátyusföldi esperes, ahoz sem ment, ez is mást vett el, de ennek nem volt sem fia, sem leánya.

– No azzal járt volna ön legjobban.

– Nem azzal; hanem negyedszer megkérette az anyámat ő nagysága Cserependy Perghő Boldizsár úr. Tetszik ismerni Cserependy Perghő Boldizsár urat? ugy-e bár?

– Azt nem. Hanem Rákospalotai Hutiray Lukácsy Sándort…

– No no; ne ismerne ön olyan derék nagy urat, mint Cserependy Perghő Boldizsár úr.

– Nem előfizetőm.

– Lássa, pedig annak a Tiszán túl ötezer hold földje van egy tagban, s nincs több egyetlen egy fiánál hozzá.

– Hogyan? az szántja az egész földet?

– No, ne izéljen. Lássa, az a fiatal ember most négy lovas hintóban jár; sokszor találkozom vele, s olyankor mindig eszembe jut, hogy nekem kellene abban ülnöm, én hajtanám azt a négy szürkét; én parancsolnék kocsisnak, inasnak, engem süvegelnének a vendégfogadókban; én utánam néznének a szép konteszek az ablakokbul, ha az anyám ilyen szörnyű módon meg nem károsított volna. Képzelje, már ki voltak hirdetve, gyűrűt váltottak, a vendégeket összehívták a lakadalomra; meg volt irva a moring-levél; csak egy hajszálon múlt, hogy nem én vagyok most nagyságos Cserependy Perghő Boldizsár úr örököse; akkor egyszerre a lakodalom napján, egy órával az esküvő előtt elmegy az anyám a háztól egy német muzsikamesterrel, s megesküszik vele.

– Hát aztán?

– Hát aztán. Lehet ennél nagyobb baj én rám nézve? Ha a földesúrhoz megy, most egy dominiumot öröklök, úgy pedig örököltem egy hegedűt, meg egy halom hangjegyet.

– Ez igazán eredeti, hogy valaki ne legyen megelégedve az apjával.

– Igen uram, de mikor válogathattam volna benne. Hiszen én tisztelem az apámat, jó ember is volt, de minek vette el épen az én anyámat? Ha meggondolja az ember, az igazán rettenetes dolog, hogy a fiak, a kiknek leginkább érdekükben fekszik, hogy ki fiai legyenek, ebbe épen nem szólhatnak bele; mennyi ember változtatna a sorsán ez által.

– Az igaz. Báró Sinának egyszerre annyi fia lenne, hogy számát sem tudná.

– Nem úgy van; de hogy legalább azok közül, a kik az embernek az anyját nőül kérték, ment volna ahoz, a kinek fiává lenni legjobban esnék az embernek; a sors lám jót akart velem tenni, kezemben volt a szerencse, candidálva voltam, s a hol van ni, egy könnyelmű lépés miatt elestem minden javamtól; nem az lett belőlem, a kinek kellettem volna lenni. (Ki ne igazítsa valami philologus «kellett volna lennem»-re.)

– Ön tehát személyével sincsen megelégedve.

– Ugyan hogyan volnék, mikor minden héten háromszor eszem krumplit. Szeretném látni, hogy ha ön volna én, mit csinálna?

– Hát legelőször is megmosdanám.

– Ne bántson engem. Lássa én egészen elhagytam magamat, mert nincs olyan porczikám, a mivel meg volnék elégedve. Haragszom a kezemre, mert olyan ügyetlen, haragszom a fejemre, mert semmit sem tudok megtanulni, haragszom még a hajamra is, mert nem birom simára fésülni, s mert tudom jól, hogy a képem nem szép, azért meg sem mosdom; én nem adnék magamért, a hogy itt állok, egy hajító fát, s akármit csinálok, tele vagyok ezzel a gondolattal; irigykedem minden emberre, irigylem a nagy urak szép ruháját, a tudósok eszét, a költők hírét, az arszlánok daliás alakját, a napszámosok izmos karjait, a kereskedők bolond szerencséjét; irigy vagyok a feleséges emberek boldogságára, a zsidó gyerekek jövendőjére; irigy vagyok minden emberre, a ki tud, tesz, és bír valamit, minthogy én magam semmit sem tudok, semmire sem vagyok képes és semmim sincs. És már most azután legyen gondom magamra; de bizony sokszor, ha elfáradt a hátam a sok körmölésben, elgondolom magamban, hogy minek dolgozom én? mit iparkodom ezt a silány egyéniséget dédelgetni? nem jobb volna, ha úgy elhagynám magamat, hogy a csizma leszakadna a lábamról és hétszámra ki nem gombolnám a kabátomat s nem enném egyebet káposztatorzsánál, a mit a zöldségpiaczon elhánynak; van is nekem mért becsülnöm magamat, mikor semmi okom sincs rá.

(Különös neme a monomaniának, hogy az ember magát valami olyan idegen embernek nézze, a kit ki nem állhat.)

Kezdtem átlátni, hogy ebben a jelenetben több a szomorúság, mint a tréfa.

– Tehát voltaképen mi czél vezette önt hozzám? mert azt csak nem gondolnám, hogy ön magát «váltott gyermeknek» hiszi, s velem akarja magát elcserélni.

– Nem ám, hanem épen csak azt akartam önnek megmondani, hogy miután semminemű ember nincsen ezen a nagy Pesten, a kibe valami úton beleköthetnék, öntől kérdezem meg, hogy ha a sors furcsa szeszélye úgy rendelte volna, hogy megfordítva essünk: ön az én helyembe, én meg az önébe, mitévő lenne akkor ön?

– Hát jőjjön vissza hozzám egy hét mulva, majd akkor megmondom.

Az alatt a hét alatt irtam egy jó ismerősömnek, a ki gróf X. jószágigazgatója, ha nem tehetné-e meg a kedvemért, hogy egy jóra való tanult fiatal embernek valami szerény állomást adhatna a gazdasági tisztség körül.

Az én furcsa prætendensem egy hét mulva helybe volt állítva.

Két évig azután nem láttam; mint hallám, azóta ispánságra promoveálódott. Egyszer a napokban megint betoppan hozzám. Képzelhetni, fel volt frizérozva, s keztyű volt a kezén.

– Ejnye bajtárs uram, de kicsipte magát!

– Elhiszem azt, felelt ő ragyogó orczával, melynek nagyon használt a falusi levegő; mert jegyben járok! még pedig egy gyönyörű szép leánykával. A kasznár leánya. Aztán szeret…

Azt a hangot nem lehet leirni, a mivel ő azt mondta: «aztán szeret».

– Hát cserélne-e most Cserependy Perghő Boldizsár úr általános örökösével?

– De még a chinai császárral sem.