29. Karácsonyi Dolgozó.

Földmíves, napszámos elhagyja munkáját szent karácsony napján; kovács pőrölyétől, szabó ollójától pihenést ad magának; gazda nem hajtja e napon munkára cselédjét, kereskedő bezárja boltját, hivatalnok szünetet tart országos dolgokban, s mennek mind a templomba, az Isten színe elé, imádkozni, számot adni, ki mint teljesíté, mire hivatva volt? földmíves, napszámos, kézműves, kereskedő és hivatalnok.

Ismertem egy embert Pest városában (mások ismerhetnek többet is ilyeket), a kinek nem volt karácsonya soha. Mintha ő érte nem is született volna a Megváltó e napon, mintha az ő kedvéért nem nyilt volna meg az ég, midőn alászálltak abból az angyalok, halandókhoz zengedezve: «ime lássátok az utat a mennyországhoz!»

Csalavérinek hítták az embert, nagy-kereskedő volt, a mi annyit jelent, hogy ő nem szokott boltban rőffel mérni kelmét, itczével eleséget, hanem mindent csak szekér- és hajószámra adott és vett.

Sokat eladott és sokat vett egész esztendőn át, hitelbe és készpénzen; itt nyert, amott vesztett, sok dolga volt mind adósaival, mind hitelezőivel; s ezt a sok összebonyolódott állapotot mind felirta egy nagy könyvbe, a minőt minden kereskedő tart magának, mindenik lap egyik oldalára felirva a mivel tartozik, a másikra, a mivel tartoznak neki mások. Az ilyen kereskedői könyv nagy szentség, olyat csak szilárd hitelű, nagy becsületű embernek adnak, keresztülhuzva minden lap hatóság zsinórjával s megerősítve pecsétjével és abban nem szabad sem törlésnek, sem vakarásnak, nem hogy hamis irásnak lenni, mert az a kereskedő tanúbizonysága, a minek bizonyítékára ha megesküdött, az annyit ér, mintha két élő tanú szólna mellette.

Minden esztendőben készít minden rendes kereskedő, e könyv szerint, saját tudomására egy összevetést, a miből megtudja: nyert-e, vesztett-e ez esztendőben? adóssága több-e, mint valódi birtoka? Ezt az összevetést hivják kereskedői mérlegnek, mintha egyik serpenyőjébe volna téve a készpénz, másikba az adósság, melyik nyomja le a másikat? a mi természetesen a kereskedők titka.

Ezt a mérleget szokta rendesen karácsony ünnepein keresztül készíteni az a nagykereskedő, a kiről beszélek. Hja! az ilyen munkát nem lehet megtiltani; kapát, ásót, kalapácsot ki lehet parancsolni az emberek kezéből, de a ki tollal dolgozik, ki kényszerítheti azt az ünnep tartására?

Ha néha mondák ismerősei: miért dolgozik karácsony napján? miért nem megy ő is templomba, mint mások? rossz tréfával felelt nekik:

– Én nem szoktam koldulgatni sem embertől, sem Istentől. Saját eszemmel szerzem vagyonomat. Hát a pap nem dolgozik-e karácsony napján? ő akkor prédikál. Hát a harangozó nem ünnepnap dolgozik-e legtöbbet? Egyházfi, orgonista mind ekkor robotol. Még sem szólja meg őket senki.

Ily gúnynyal szokta kifizetni embereit és tovább lapozott és irt, abban a nagy két oldalú könyben. A közel templomból áthangoztak ablakain az ájtatos énekhangok, alig dolgozhatott miattok nyugodtan.

Míg az emberek áhitatos része énekelt és imádkozott, Csalavéri odahaza irt és irt a nagy pecsétes könyvbe és azok a számok, a miket oda irt – hamis számok voltak.

Az a munka, mit ő karácsony ünnepén tett, rossz munka lett volna az év bármely napján; hamis bukásra készíté ő magát.

Becsületes családapák igaz keresménye, özvegyek és árvák keserves pénze ment veszendőbe átkozott kezei között; hamis hitelezők, egyetértő gazczimborák voltak előre elkészítve, a kik lefoglalják vagyonát, hogy a később jövőnek semmi se jusson. A martalékon majd azután osztozzanak együtt.

Egy gazdag gyámleánya volt Csalavérinek, kinek minden pénze az ő kezére volt adva; ezt a leányt nőül kérte egy szegény, de becsületes, szorgalmas ifju, s a leány megszerette őt, neki adta kezét, épen most hirdetik ki esküvőjöket harmadszor a templomban.

Az árva gyermek öröksége is rendbe volt hozva szépen; egy fillér sem maradt abból; a kereskedő bevégezte karácsonynapi munkáját, s azután kinézett az ablakon s gúnyosan dörmögte magában, a mint látta a sok embert egyik templomból a másikba menni:

– Milyen boldogtalanok, hogy úgy sietnek a templomba!

… Másnap híre futamodott a városban, hogy a nagykereskedő Csalavéri megbukott több százezer forintig. Számtalan család jutott tönkre miatta. Nála veszett jámbor emberek pénze, saját gyámleánya is koldussá lett általa!

Pedig Flórának, ez volt a leány neve, épen ma kellene esküdni vőlegényével, ki őt mint gazdag leányt kérte meg, mint koldusleánynyal van eljegyezve most.

De az ifju megmutatta, hogy igazán szerelemből és nem pénzért választa nőt; azt mondá a leánynak, midőn az minden vagyonát elveszté:

– Most már te is szegény vagy, én is az, legalább jobban fogjuk szeretni egymást, s boldogabbak leszünk együtt. A jó Isten, meg az én két munkás kezem majd csak megsegít az életben.

És oltárhoz vezette őt, megesküdött vele, s elvitte őt magához – szegény házába, – gazdag szerelmébe.

* * *

A csalárd kereskedő ellen nagy pert indítottak hitelezői, kemény büntetést kértek fejére, azt kivánták, hogy a törvény legyen iránta szigorú és büntesse őt gyalázatos fogsággal.

A bukottnak hajh sok pénzébe került, hogy e büntetést elhárítsa magáról, a hamis fillér magával vitte az igazat is; – és mégsem sikerült magát megmentenie a büntetéstől, gyalázattól. A birák szigorúak voltak és igazságosak.

Szent karácsony napja újra; harangoznak minden toronyban, a hívek ünnepi öltözetekben siettek a templom felé; a templomokban énekhang és orgona szólt, az utczákon gyermekek mutogatták egymásnak karácsonyi ajándékaikat, – vármegyeház rácsablaka előtt szuronyos fegyverrel jár alá s fel az őrtálló drabant, s az ablak vasrácsozatán keresztül a gonosz kereskedő néz ki az utczára s a mint látja az embereket a templomba sietni, sóhajtva szól magában:

– Milyen boldogok, hogy úgy mehetnek a templomba!

Oda van már a becsület, oda a jó hir-név, a szabadság is egy időre: hat évet kell a börtönben kitöltenie. De azért mégis van valami a minek örülni tud. Megvan a pénz. Az elcsalt, az elrabolt pénz. Kiadva gazdag kamatra, rábízva hűséges czimborákra, kik vele egy kézre játsztak. Ha a fogság ideje letelik, ő ismét gazdag ember fog lenni, s a gazdagság megint becsület.

Történt azonban, mint akárhányszor történik a világban, hogy az ember saját vermébe esik bele, a börtönben ülő kereskedőt nem sokára ugyan azon csapások érték, miket ő szerze másoknak. Egyike azon czimboráknak, kik eldugott pénzeit kezelték, mindenestől megszökött az országból, több adósa megbukott s ő ott veszté náluk titkolt összegeit; rablott, csalt kincsei úgy szétolvadtak, mint a hó. Most már igazzá vált, a mit esküvel állított elébb, hogy pénze nincsen sehol, senkinél. Lőn neki az ő szavai szerint.

De mégsem egészen. Mielőtt bukását kihirdette volna, összeváltott sok aranyat, több ezer forintot érőt, azt egy vas szekrénybe rejtette; egy sötét éjszakán kivitte magával hintóján a városligetbe. Ott hintóját hátrahagyva, megkerülte a pávák szigetét, s a hol egy nagy szomorúfűz hajlik a tóba, ott a kiálló partoldalba elásta azt. Ez a pénz legalább megmaradt számára, mehet tán harminczezer forintra, ha uraságot nem ad is, de legalább meg lehet belőle élni.

* * *

Letelt a hat hosszú esztendő. Azóta Csalavéri bűnét, baját elfelejtették, előjöhet már a világba, tán rá sem fognak ismerni. A börtönlég nagyon vénít. Talán a gyalázat még jobban.

Ismét karácsony napja volt. Este későn kinyitották a fogoly előtt az ajtót, s mondák neki, hogy elmehet, idejét kitöltötte, ma van karácsony ünnepe.

Ah, miként örült a rab: nem a magasztos ünnepnek, hanem a rég óhajtott szabadságnak! hogy futott végig az utczákon, nem a templomba hálát adni az Istennek, kibékülni önlelkével, hanem egy rossz zsibárushoz, ki boltját ez ünnepnapon is meg szokta nyitni a vásárló előtt, s utolsó néhány garasán kapát vásárolt tőle. Hisz egy óra mulva aranyokkal fogja tömni zsebjeit.

Azt várta csak, míg egészen besötétült, az emberek haza mentek. Minden háznál öröm és jó kedv van ilyenkor; barátai, szeretettei körében tölti mindenki az estét, egymást keresi az ember; a mezőkön nem barangol senki.

Szép nyugodtan végezheti munkáját az ember, ki karácsony éjszakáján elásott kincset siet felvenni. Meglelte a nagy gyászfűzet, könnyen ráakadt a helyre, mit megjegyze, a földbe vágott kapa éle megkondult a vasládában.

Ah, tehát itt van! sóhajta könnyebbült szívvel és sietett azt kiemelni. Milyen nehéz volt! A szekrény zára rég berozsdásodott a föld alatt, úgy kellett tetejét a kapával felfeszítni. A vas zár végre felpattan, az ember oda kapott kezével – és íme rossz kavics és kődarab volt, a mit kezébe markolt arany helyett.

Az ember őrült dühvel kaparta ki két kezével a ládában levő kövecset, kábult esztelenségében azt gondolva, hogy talán a pénz felső része vált kővé, a mit a víz ért, az alja most is arany; fenékig kavics volt abban; rossz, haszontalan föld és nyirok.

A világ egyet fordult vele, tele markolta mindkét kezét azzal a kavicscsal és elkezdett futni vele, és futott, futott sokáig, a míg el nem esett valahol, ott fekve maradt, ott találták meg másnap reggel azon járó falusiak, félig megdermedve.

Bevitték őt a kórházba. Hosszas ápolás után testi ereje lassanként visszatért, de lelke örökre háborult maradt.

A mint elbocsáták, rögtön elment a városligeti tóhoz, ott teli válogatta zsebjeit azokkal az apró lapos kövecskékkel, a mik úgy hasonlítnak a pénzhez s azután visszament a városba és eljárt házról-házra, megkérdezve mindenütt, nem tartozik-e ő ennek meg amannak? Ha valaki pajkosságból ráhagyta a kérdést s azt mondta, hogy «tartozik», akkor ő azt válaszolta, hogy fizetni jött, és zsebébe nyult s előszedte a kavicsokat és fizetett velök, számlálgatva: «egyszáz, kétszáz, – ezer forint, – tizezer, – százezer forint», a mennyit kértek tőle. Volt nála százas és ezeres elég, – mind szép gömbölyű kavicsok!

Azt a pénzt, a mit ő elásott, tulajdon kocsisa vette fel onnan, ki azon éjjel, hogy őt a városligetbe vitte, kiváncsiságból utána lopózott, s megleste, s azután a pénzt elvéve onnan, abból megtartott magának annyit, a mi esztendei fizetetlen bére volt, kifizette ura nevében több cselédtársait, a többit felosztotta urának azon hitelezői között, a kik épen semmit sem kaptak, a jó Flóra is így jutott vissza vagyonának tizedrészéhez, a mi jobban esett neki akkor, mintha korábban az egészet kapta volna meg. A becsületes kocsis még azonfelül azt a gonosz büntetést is gondolta ki csalárd gazdája számára, hogy a vasládát megtölté apró kavicscsal, s úgy tevé vissza előbbi helyére.

* * *

Esztendők multak el ezután; a vén eszelős koldus multjáról mindenki elfelejtkezett már, csak arról ismerték őt még, hogy eljárt a hol ennivalót látott vásárlani, és nem kért semmit ingyen: fizetett mindig – kövecscsel; oh gazdagon fizetett, marokkal adta és olvasatlanul. A szánakozó emberek hagyták őt azon hiténél, hogy megadta az árát annak, a mit ők alamizsnakép adtak neki.

Csupán egy nap az esztendőben nem járt «vásárlani»: karácsony ünnepén. Ez nevezetes nap, mondá, akkor nem szabad adni és venni, – ekkor csak alamizsnát szabad osztogatni.

És ő osztogatta az alamizsnát a koldusoknak: szép síma kövecseket; egyet a fiuknak, kettőt az öregeknek: «ez az ezüst, ez az arany».

Este pedig olyan soká elbolyongott az utczákon és nézte, hogy robognak a hintók, hogy sietnek az emberek. Mindenkinek van valahová menni, csak ő neki nincsen.

Ilyenkor azután elszomorodott, s kezdett emlékezni rá homályosan, hogy valaha ő neki is volt hová menni ezen a napon, volt csendes, nyugalmas háza, meleg szobája, butorai, terített asztala, asztal körül vidám vendégei, mosolygó ifju arczok…

Hm, mosolygó ifju arczok! Hová lehettek azok mind? Olyan régen-régen volt az, hogy senki sem tudná már megmondani.

Egy karácsonyeste valami földszinti ház ablakából úgy ragyogtak ki a gyertyák az utczákra, két kis árvafiu úgy el tudott gyönyörködni abban, a mi ott az ablakon volt kirakva mindenféle szép. A vén koldus oda ment hozzájok, vajjon mit néznek úgy?

A kis földszinti szobában fel volt állítva a karácsonyfa: gyermekek öröme, angyalok példája. Egy szép fenyőfa, mindegyik ágán apró ajándékok, bábok és czipőcskék, fakardok, falovak és czukorangyalkák, miket jó fiuk, jó leányok számára szerető szülők kötöztek oda tarka szalagokkal, s minden kis faágra egy szál viaszgyertyát gyujtottak meg.

A karácsonyfát négy gyermek állta körül, az ötödiket az ifju apa tartotta kezében, kinek vállára a szép ifju hölgy támaszkodott. A hatodik angyalfejecske az anya ágyából mosolygott elé, míg helyét a bölcsőben nagy czifra játékbáb foglalta el.

Milyen áldás van e házon. A gyermekek mind oly szépek, oly épek, a szülők oly vidámak; fény, gazdagság nincs házukban, de van jólét és megelégedés.

A vén koldus úgy elnézte mindezt az ablakon keresztül. Emlékezett rá nagy mélán, hogy ezt a két arczot ismerte ő valaha, mikor még azok nem voltak meg e hat apróbb másolatban. Volt egyszer egy gazdag ember, annak volt egy gyámleánya; azt megcsalta, kifosztotta; szegény ember vette férjül; ilyenforma mese jutott eszébe.

Flóráé volt ez a boldog család!

Az ajándékokat megkapták a jó gyermekek, mindenik ajándékban volt még valami rejtve is, egy-egy kis ezüstpénz, a minek a gyermekek úgy tudnak örülni; azt sem tudják még: mire való?

Ketten-hárman összesúgnak: mit tegyenek e sok pénzzel? Nyalánkságra minek adnák? Jó gyermek azt nem szereti, van mit enni otthon az elégig. Eltegyék és számlálgassák? Ez zsugoriságra szoktat, s abból támad szívtelenség… Ott künn áll az ablak előtt koldusgyermek, kettőcske is; azoknak nincs karácsonyfájok, tán fájok fűteni sincsen, tán szobájok sincs, hol fűtsenek; adjuk nekik ez ezüst pénzdarabkákat.

Engedelmet kérnek reá; apa, anya örömkönynyel adja azt meg; két legnagyobb gyermek kimegy pénzt osztani koldusgyermekecskéknek.

Mikor mindent odaadtak már nekik, akkor veszik észre, hogy rongyos koldusember ott ül a szegletkövön a ház előtt s néz bánatos szemekkel reájok.

Visszamennek szülőikhez és kezdenek könyörögni: «odakünn ül koldusember, úgy fázik, úgy éhezik, hadd hívjuk be, hadd egyék, hadd melegedjék itt benn; úgy is nekem sok az étel; Károlyka sem akart enni, Jolánka, Piroska, mind ad a magáéból enni neki; jóllakhatik vele».

A szülők megengedik, hogy bevezessék a koldusembert a gyermekek.

Jön az tántorogva a szobába, mindkét kezén egyik gyermek fogja. Nem tud szólni, csak maga elé bámul. Leültetik a jó meleg kályha mellé, adnak elé ételt, italt s körülülik gyönyörködve: milyen jól esik az neki.

A két szülő borzalommal tekint ez arczvonásokra; a borzalom szánakodássá válik, a mint ráismernek lassan… a szív elfacsarodik keblökben e látványra.

Midőn jól evett és ivott az ember, oda mennek hozzá, megfogják kezeit s nyájas, vigasztaló szóval mondják neki, hogy innen már most ne is menjen tovább; a hol ennyien elférnek, még egy ember számára is lesz elég hely. Maradjon itt, a míg csak él.

Az ember rebegve hagyja rá, hogy ott marad náluk, a míg él.

A férj előszedi ruháit s felöltözteti őt ócska rongyai helyett saját meleg köntösébe, a gyermekek vánkost, párnát hordanak össze számára; a hol annyian alusznak, könnyű ott még egyre ágyat készíteni; a szomorú ember nem megy már most odább.

De az még szomorúbb leszen. Arczán a sűrű könyek hullanak végig. Most már emlékszik jól mindenre: annyi ember ellen vétett, de senkinek sem annyit, mint ő nekik.

Megrabolta gyámleányát, épen menyegzője napján, épen szent karácsony napján; és íme újra itt van szent karácsony napja, s a megrontott család asztalt terít, ágyat vet a koldus számára.

– Itt maradok, itt maradok, rebegé előttök, csak előbb kimegyek megnézni az égen: feljött-e már az a csillag, a kit én keresek?

Azzal kiment; csillagot nem talált az égen, hanem talált egy száraz akáczfát a kertben, arra felakasztotta magát…. szent karácsony napján!

Isten legyen irgalmas szegény nyomorult lelkének!