18. Kinek A Halottja?

Szobránczi Tódor épen Pesten volt menyasszonya számára ékszereket vásárolni, midőn levelet kap gyászszegélylyel, melyben tudtára adják, hogy menyasszonya, kivel két hét mulva meg kellene esküdnie, már nem az övé többé, mert meghalt; el is temették nagy pompával, a félváros bámult a koporsóra. Igyekezzék magát vigasztalni.

Tódor erre a hírre vett magának egy jó öblös pisztolyt, azt megtöltötte három golyóval, s rögtön utazott haza azzal az eltökélt szándékkal, hogy ki fog menni kedvese sírjához s ott magát agyonlövi.

Haza érkezve szülővárosába, barátai, rokonai mind részvevő szomorkodással fogadták, néhányan megkisérték a vigasztalást is, a mi nagyon rosszul sikerült nála.

Hagyta őket beszélni, nem hallgatott rájuk, nem sírt előttük: tudta már, hogy mit fog cselekedni?

Kivezetteté magát nappal a sírkertbe, megmutattatá magának a frissen felhantolt sírt, mely elé le volt tűzve az egyszerű keresztfa, ott nem csinált semmi zajos jeleneteket, nem sírt, nem tombolt, hidegvérrel adott rendeleteket aziránt, milyen sírkövet emeljenek majd a fakereszt helyébe? hová ültessenek virágokat a sír körül s jól megjegyzé magának a helyet, hogy majd éjszaka visszataláljon oda.

Ismerősei azt hitték, hogy hidegvérrel tudja venni a dolgot, – s dicsérték érte.

Ő pedig csak azt várta, hogy éjszaka legyen.

Kis városban korán elalszik minden ember, még a lámpások is, a ki sötétben szeret járni, van módja benne.

Szobránczi egy élő lénynyel sem találkozott egész a temetőig, ott pedig – ki volna élő? A hold még fenn volt a láthatár felett, könnyű volt megtalálnia az utat, mely mátkája sírjához vezet. Messziről fehéredett eléje az új hányású halom.

Oda talált; ismerte már azokat a fákat is, a mik körüle voltak.

És a mint a sír tövéhez ért, visszadöbbent; egy férfi feküdt ott, arczczal a sírra borulva.

Talán mégis eltévedt?

Odalépett halkan a keresztfához, s menyasszonya nevét olvasá rajta. Azt kelle hinnie, hogy az ismeretlen alak valami részeg ember, ki ide tévedt s itt elaludt.

Hozzányult a kezével, hogy felköltse. Az riadtan ugrott fel fektéből s vadul kiálta rá: «Mit akar ön?»

– Tudni akarom, hogy mit csinál ön itt?

– Láthatja ön: imádkozom.

– S miért jött ön e helyre imádkozni?

– Mert ezen a helyen akarok meghalni.

– Mi joga van önnek e helyen imádkozni és meghalni?

– Mert ez itt menyasszonyom sírja.

Szobránczi azt hitte, hogy meg kellett tébolyodnia. Ő azzal az üdvtelen határozattal jön ide, hogy menyasszonya sírján megölje magát, s ime egy idegen embert talál itt, a ki ép oly marczona arczczal tekint ő rá, mint a milyennel ő arra vissza, épen úgy meg akarja magát ölni, mint ő, s épen úgy menyasszonyának nevezi a sírban fekvőt, mint ő.

– Kérem önt uram, monda Szobránczi, a tréfa nekem unalmamra van; menjen ön innen Isten hírével s hagyjon magamra.

– Én menjek el innen s hagyjam önt itt? S mit akar ön itt?

– Valóban semmi mást, mint a mit ön mondott; magamat megölni.

– Meg van ön tébolyodva?

– Lehetne rá okom. Menyasszonyom fekszik e sírban.

– Uram, ön engem boszant! ő az én menyasszonyom volt.

– Mi neve önnek?

– Az nem tartozik a dologra; én sem kérdem az önét. Ön rágalmaz egy nőt, a ki meghalt; gyanusítja, hogy csapodár volt: két vőlegényt hitegetett egyszerre. Ha ön azt állítja, hogy meg akarta magát ölni, lesz önnél pisztoly: nálam is van; nem kell messzire mennünk; a sír két végire állunk, s lőhetünk onnan.

– Önnek különös szerencséje van mindig azt mondani a mit én akartam; én is ezt készültem indítványozni.

– Nagyon jól van; lépjünk helyeinkre.

Felálltak, czéloztak, mind a kettő a másik szivének tartotta fegyvere végét.

– Egy, kettő…

Akkor egyszerre mind a kettő leeresztette a felemelt pisztolyt.

– Nekem valami ötlött eszembe.

– Nekem is, de ön mindig megelőz.

– Én azt gondoltam, hogy maga a halott legjobban eldönthetné, valóban melyikünk menyasszonya volt?

– Én is azt gondoltam; egy jegygyűrűnek kell lenni ujján; a melyikünk neve abba a gyűrűbe vésve van, ahhoz volt hű, a másik csak álmodta boldogságát.

– Helyesen. Fel kell ásnunk a koporsót.

– Itt egy félbehagyott sírnál van ásó és kapa.

– Jól van, lássunk hozzá.

– A melyikünk gyűrűje ujján van, az főbe lövi magát, a másik eltemeti őt menyasszonyával egy sírba s megy odább.

A férfiak letették egymás mellé fegyvereiket; ásót, kapát fogtak, feldúlták a sírt, meglelték a koporsót, lefeszíték a födelet és találtak benne – – egy viaszbábot, tökéletesen utánozott arczával a menyasszonynak; – az pedig – ki tudja hol járt egy vándor lovartársaság clownjával, megszökve mindkét vőlegénye elől? – – –