17. Velezke

Krisztus urunk után a nyolczadik században történt az a hallatlan eset, hogy a nők terhesnek találták a férfiak uralkodását a földön és azt mondák egymás között: «miért nevezzük mi a férfit uramnak? miért nincs megfordítva a dolog, hogy a férfi nevezné így az asszonyt?»

Csehországban egy fiatal, tizenhat éves leányzó, kit Velezkének neveztek, támasztá legelébb szivében azt a visszás eszmét, hogy nem lehetne megfordítani a világ eddigi rendjét, hogy a nők, kik addig férjeik rabjai voltak, lennének ezután az urak és a férfiak az ő szolgáik?

Egyszer csak elkezdték a nők a kalákákból kizárni a férfiakat; ha legény jött oda, azt kilökték, nem tűrték maguk között, csak asszonyt és leányt.

Ott azután egész éjjel elsugdostak; a szép Velezke tartott háborító beszédeket közöttük, a mit áhitattal hallgatott a többi.

– Miért van mirajtunk a férfiaknak hatalma? Nem olyan emberek vagyunk-e mi is, mint ők? sőt szebbek, jobbak náluknál. A nő jobban szereti gyermekeit, mint a férfi, a nő szemérmesebb, tisztább, érzékenyebb és mégis azok irják nekünk a törvényt, azokból telnek ki birák, papok, vezérek és irástudók. A leányokat készakarva gyöngéknek és tudatlanoknak nevelik; a férfigyermeket oktatják és erősítik. A gazdagságot, jószágokat csak a férfiak öröklik, a leány kegyelemkenyeret eszik. Fiak, testvérek dorbézolnak, pazarolnak; leányok, anyák otthon ülnek és dolgoznak értük. A nő bilincsbe-vert rabszolgája a férjnek, az őt megverheti, megvetheti, szerelmét gyalázattal oszthatja, senki sem mondja érte, hogy becstelen; ha egy leány egyszer vét életében, azt a templomajtóhoz térdeltetik, tollszárral koszoruzzák, haját levágják, s még az álnok csábító is sárt vethet rá; ha pedig a nő szeret mást, azt a férj meggyilkolhatja, s csak Istennek számol érte…! Isten rendelte-e ezt így? A férfiak szerezték ezt. Minden dolgukat úgy intézték, hogy rajtunk hatalmasok lehessenek, hogy a legutolsó koldusnak is legyen egy rabja, a kin uralkodjék: felesége; s az ország legelső asszonya, a királyné is csak olyan rab legyen az ő palotájában, mint mi gunyhóinkban.

Ilyen ádáz beszédekkel tartotta társnéit Velezke: és a beszéd elszivárgott szájról-szájra, egy faluból a másikba, az egész kerületbe; a férfiak, ha meghallották, nagyokat nevettek rajtok, legfeljebb akadt egy-egy, a ki jól megverte értök a feleségét.

Velezke szép, deli hajadon volt, szőke, kékszemű, telt arczú. Kinek jutott volna eszébe, hogy tőle féljen? sőt inkább gondolt arra, hogy szeresse, a ki sokáig nézett rá.

Sok szép ifju volt a környékben, elegen jártak utána, de ő egyre sem hallgatott; arra gondolt: a leghizelgőbb vőlegény is durva, erőszakos férj lesz egykor, ma megcsókol, holnap megver, s nem akart férjhez menni.

Az anyja nem erőtette, hanem az apja egy napon véget akart vetni a helytelen kényeskedésnek s erőnek erejével rákényszeríté a leányt, hogy egy fiatal molnárt vőlegényül elfogadjon, ha nem teszi, agyoncsapja, s hogy az agyoncsapásból előre kóstolót is adjon neki, megverte irgalmatlanul; az anya engesztelni akarta, szegény, csak ő is osztozott a verésben.

S ezzel el volt határozva, hogy Velezke pünkösd másodnapján megy feleségül a molnárhoz.

Velezke és édesanyja megmutogaták a fonóban testeiken a kék foltokat. Olyan emlékjeleket pedig a többi asszonyok is tudtak mutatni eleget.

Ott elpanaszlák egymásnak, hogy a nők sorsát ime így szokták intézni, adják, veszik, mint a barmot, a kitől nem kérdik: akarja-e ezt vagy azt gazdájának látni?

Hat hét volt még pünkösd második napjáig hátra, minden hétfőn, még a vasárnapi mámortól ködösen, megkérdezé Velezkét az apja: van-e kedve férjhez menni? a leány mindig azt mondta «nem»; apja pedig, hogy rá emlékezzék a hétfordulóra, megverte őt újra.

Az asszonyok hat hét alatt suttogtak és tanakodtak, a férfiak nevették őket. Asszonyharag – libaméreg.

Eljött végre piros pünkösd másodnapja, a leányok, az asszonyok ilyenkor az erdőkön koszorúkat fonnak, egyet kiválasztanak a szűzek közől, s azt megteszik királynénak, pünkösdi királynénak.

Pünkösdi királynénak tették meg Velezkét pünkösd másodnapján s körülhordták a leányok, vállaikra felemelve, zöld ágakból font trónusban s énekelték, hogy «eljött, eljött piros pünkösd napja; itt van, itt van szabadulás napja».

A férfiak hagyták őket bohóskodni délutánig. Délután a pünkösdi királynét leszállíták trónusáról, s elvitték erővel, megeskették vőlegényével.

Mikor ez megtörtént, azt mondá Velezke a templomban lévő asszonyoknak és leányoknak: «hogy ha éjszaka lesz, minden asszony, minden leány emlékezzék meg felőlem.»

A nők sírtak, a férfiak nevettek e szóra; mentek sátor alá, ittak késő estig; éjszaka, éjfélkor tért haza minden férj ittasan, haragosan a mérges erős sertől.

És azon az éjszakán háromezer férfit gyilkoltak meg tulajdon feleségeik, testvéreik, leányaik, az anyák is megölték fiaikat, hogy az egész környéken nem maradt egy férfi élve.

Velezke is meggyilkolta vőlegényét a menyegző éjszakáján; a legelső csókot késsel fizette vissza neki.

És akkor felvették az asszonyok a férfiak fegyvereit, puzdráikat, kardjaikat, feltették a sisakot fejükre, a pánczélt kebleikre, megválaszták Velezkét vezérüknek és megindultak a király ellen. Premizláv volt a király, annak megizené Velezke, hogy szálljon le trónusáról és adja azt át nejének, és a főhivatalnokok mind jelvényeiket nőknek adják, mert ezentúl azok fognak uralkodni a világon.

Izenetét a rémítő hír követte, hogy a fellázadt nők tábora megveré az eléje küldött seregeket, elfoglalá az egész megyét, a nők mindenütt hozzájuk csatlakoztak, az őrült eszme terjedni kezd; egy férfi sem biztos alvó ágyában többé, minden házban benn van az ellenség!

A férfiak sok helyütt előre kifutottak az erdőkre, ott hagyva a falvakat az asszonyoknak, azok a férfi gyermekek jobb szemeit kiszurdalják, s hüvelyk-ujjaikat lemetszik,1) hogy a kéz-íjjat megvonni, s a nyillal czélozni ne tudjanak, ha megnőnek, a helyett a leányokat tanítják kardforgatásra, czéllövésre, dárdahajításra. A király az első veszély zavarában várába zárta magát, a zendülő nők oda is utána mentek, körülfogták a várat, s minthogy ostromszereik nem voltak, hogy azt bevehessék, az átelleni dombon egy másik várat építettek fel ellene.

Onnan izent hadat az egész férfivilágnak a vér-ittas asszonyhad vezére, Velezke, s felhítta a némbereket, hogy rázzák le a férfiak jármát széles e világon; ezentúl a férfi legyen otthon ülő szolga, a nő parancsoljon!…

És talán felfordítja az egész világot ez az egy őrült leányzó, ha a királynak egy hatalmas vezére hirtelen fel nem ülteti a nemesi hadakat, s egyszerre négy oldalról nem támad a nő-táborra.

Akkor mégis megsajnálta: ennyi szép ragyogó szemet halállal lezárni, ennyi szép dobogó keblet vassal átszúrni, ennyi édes piros ajkkal a föld porát csókoltatni, s felszólítá Velezkét, hogy rakják le a fegyvert együtt, vegyék fel újra a guzsalyt, válaszszanak férjet maguknak ismét és legyen minden feledve.

De a leány azt izente: «csak te ölj meg bennünket, ha tudsz, mert különben mi ölünk meg téged».

Ekkor azután megfuvatta a vezér a trombitákat, s jelt adott a seregeknek, hogy kezdjenek el nyilakkal lőni a körülfogott táborra; nehéz egy nöt megölni közelről, karddal.

A nők sokáig állták a harczot, az ő tegzeik is elröpíték a nyilat oly messze, mint a férfiaké, s a vezér kétszer érzé pánczélján koppanni a nyilat, a mit Velezke külde számára.

Végre kifogytak az asszonyok a lőszerekből; ekkor Velezke két sorba állítá a csataszekereket, azokon kaszákkal felfegyverzett nők állottak, maga a többiekkel lóra ült, kezébe vette a zászlót és a kardot és azzal kirontott az ostromló férfihad közé.

A szekerek sok jó férfit eltiportak, a bárdok, a kaszák sok bajnokot elvesztének csúf halállal, kinek asszonykéz által kell elveszni; s csak késő éjszakára birták a férfiak elfogyasztani a nők táborát. Egyet sem fogtak el élve; a nő harczolt, a míg egyet birt mozdulni és nem kért kegyelmet egy is. Estefelé csak egy maroknyi csoporttal vergődött még a sík közepén Velezke; társnéi szorosan körül, s felemelt pajzsaikkal védték; úgy elhullottak azután egyenként, egy domb támadt a helyen megölt szűzek holttesteiből, utoljára csak egyedül harczolt az őrült szűz, jobb kezét is levágták már, balkézzel forgatja kardját; nincs mit tenni, keresztül kell szivén ütni azt a dárdát; úgy fekszik le a többiek közé.

A nőlázadás ebben érte végét, s többé nem lett ismételve a történetekben.

Más eszközökkel, más tudománynyal vitte azt ki azóta az emberi nem szebbik része, hogy az erősebben uralkodjék; nekünk hagyta csak a nevét, a látszatát az uraságnak; voltaképen ő parancsol, mi vagyunk, a kik engedelmeskedünk és azt mondjuk rá, hogy jól van az így…