31. Még Egy Csókot!

Senor Esteban de Bandoz és senor Juan de Cavalor példás jó barátok voltak.

Mindenki elismeré róluk, hogy elválhatatlanok, hogy egymás nélkül nem is élhetnek s neveiket nem is lehet egymástól elválasztva kimondani.

Egy «közös üzlet» társai valának, a nélkül, hogy egymást megcsalták volna, vagy egymás szerencséjére irigyek legyenek.

Úgy éltek, úgy jártak együtt, mint Castor és Pollux, mint Orestes és Pilades.

Senor Esteban de Bandoz szolgáltatá az üzlethez a nyers anyagot, senor Juan de Cavalor pedig kidolgozá azt; s mindakettő szenvedélylyel űzé a maga mesterségét, s ha egy kancsó ó-xeresi mellett tűzbe jöhetett, ki nem fogyott annak részletezett magasztalásából.

Szükséges pedig tudni, hogy senor Esteban de Bandoz volt a toledói vérbiró, senor Juan de Cavalor pedig – a hóhér.

Az pedig kétségtelen dolog, hogy egy becsületes hóhérnak, ha tisztességesen meg akar élni, főszüksége van egy hivatását értő bűnvádi biróra, s viszont egy pontos és rendes bűnvádi biró, ha azt akarja, hogy minden illendő kerékvágásban menjen, nagyra lehet vele, ha egy derék kitanult hóhért számíthat ismerősei közé; mint vala ez az eset 1656-ban Toledóban.

Bámult azon az egész világ, milyen rettenetes gyorsasággal folytak le a perek e két férfiu idejében; milyen rövid szenvedése volt Toledo környékében minden tolvajnak, útonállónak, milyen pontos és rendes igazság szolgáltattatott a legrövidebb úton minden valahol felfedezhető boszorkánynak, ördöngösnek, eretneknek, káromlónak és házasságtörőnek, kik a hetirend változatossága tekintetéből a nagyérdemű közönségnek a seprűztetés, bélyegsütés, nyelvkivágás, nyakazás és megégetés látványát nyujthatni valának szerencsések.

Senor Juan de Cavalor minden seprűzésért kapott a várostól két ezüst durost, bélyegsütéssel összekötve négyet, egy egyszerű nyaklevételért két arany moidorest, valamely tag előleges levágása mellett még két dublont; egy teljes ornátusu megégetésért pedig tíz aranyat.

Azt tehát nem lehet tagadni, hogy senor Esteban de Bandoz részéről a gyöngédség legérzékenyebb nemének tekintendő, hogy ő tisztelt barátjának e jövedelmező foglalkozását soha megakadni nem engedé, sőt inkább figyelmét a körülfekvő vidékre is annyira kiterjeszté, hogy alig volt olyan hét, melyben don Juan de Cavalorért innen vagy amonnan szekérrel ne jöttek volna, hogy más városba elhordják, mint valami híres gyakorló orvost nagy epidemia idején.

De azonkívül is nagyon örömest dolgozott e szakban senor Juan; azt meg kell róla vallani, hogy nem annyira a várandó tiszteletdíj, mint inkább a művészetéhez lánczoló szenvedély sietteté őt a számos megrendelések pontos és lelkiismeretes végrehajtásában.

Mikor a tömérdek összegyűlt sokaság előtt felállhatott arra a magas szinpadra, a honnan igazi tragédiákat szoktak mutogatni, mikor felgyűrhette izmos karjairól kétfelől a veres inget, mikor kezébe vehette az ismerős szerszámokat, olyan boldog elégültség ült orczáján, s ha áldozatai netalán ordítottak, ő azt, mint művészete iránt tanusított elismerést és hódolatot fogadta azok részéről.

Különös kedve telt abban, hogy mikor pallosával egy fejet leütött, azt akkor hirtelen felkapta üstökénél fogva s annak túlvilági dühtől és halálkíntól vonagló arczába nézhetett; – ilyenkor vonásain valódi gyönyör áradt el. Igaz, hogy vonásai nem voltak kellemesek, de ettől a gyönyörtől épen irtózatosakká váltak.

Egyszer Toledotól félnapi járásra volt senor Juannak egy kis szereplése. Egy csoport szegény ördögöt kellett neki kivégezni, a kik alamizsnát kéregettek az utasoktól, – persze pisztolylyal kezükben.

A feladatot nem lehetett egy nap alatt elvégezni, sokan voltak és időt kellett nekik hagyni, hogy a mulatságot teljes mértékben élvezhessék.

A legelső elitélt volt egy Squirro nevű vásott siheder, ki, a mint meglátta a hóhért, vidáman kiálta rá:

– Eh, senor Juan, hát hogy érzi ön magát?

A nép kaczagott e kérdésre, a mi senor Juan büszkeségét nagyon ingerlé.

– Ostoba kölyök, én csak érzem magamat valahogy, de majd azt mondd meg, hogy mint érzesz te engemet?

Erre a tromfra megint kaczagott az érdemes közönség s senor Juan meg volt elégedve magával. A ficzkót leülteté a kis székre.

– Hát senor Juan, kérdé Squirro vigyorogva, hány fej van most a rováson?

– A tieddel együtt tizenkettő.

– Eltart az ma, meg holnap, ugyebár?

– De el is végzem, ha az idő kedvez.

Squirro röhögni kezdett:

– Hát a szép feleség, a kis senora Juanita, mit csinál azalatt odahaza?

A hóhér e bolond kérdésre mérgesen húzta össze szemöldeit s marokra kapta a pallost.

Squirro még egyet mondott neki:

– No hát tudd meg te vén bolond, hogy a míg te itt mást alacsonyabbá tész egy fővel, azalatt senora Juanita és senor Esteban de Bandoz otthon magasabbá tesznek tégedet egy pár szarvval.

A következő perczben lerepült a rabló feje.

A hóhér dühösen kapta azt föl a fövényről, hogy szokás szerint szeme közé nézzen s ime, most a leütött fő vigyorgott csufondárosan ő reá, pokoli gyönyörérzettől eltorzulva s a hóhér arcza rángatózott halálos düh és vesztő kín miatt, mintha az volna helyéből leütve s valami ördöngös szemfényvesztő kicserélte volna őket.

A nagyérdemű közönség rengeteg hahotában tört ki erre a tréfás jelenetre, a mi senor Juant annyira kihozta sodrából, hogy földhöz csapá a pallost, leszállt az állványról s összeszedvén szerszámait, öszvérre ült s ott hagyá a többi tizenegy nyomorult tolvajt; csináljon velük a nemes tanács, a mit akar. Ő szalad öszvérhalálában Toledoba vissza.

Most kezdett el előtte világosodni minden. Hát ezért az a rettenetes nagy barátság senor Esteban részéről! hát ezért iparkodik az egész Arragonia tolvajait mind rendre elitélni, hogy a míg a férj a status szolgálatában távol van, azalatt a szép menyecskét háborítatlanul vigasztalhassa!

A bakó késő éjjelre ért haza. Háza szokás szerint a városon kívül levén, észrevétlenül térhetett be; szobájának kertre nyiló ablaka ki levén világítva, azon betekinte s igen elevenen látta, hogy egy gazdagon megrakott asztal mellett ketten ülnek; az egyik a felesége, a másik senor Esteban; még pedig nem átellenben, hogy az asztal közöttük volna, hanem egészen egymás mellett, hogy az alcade karjával átölelhesse a szép Juanita karcsú derekát.

Annyira meg voltak pedig abban nyugodva, hogy senor Juan most és holnap délig hivatalos kötelességei által van elfoglalva, hogy még csak őröket sem állítának az ajtókba. A hóhér bejöhetett, a nélkül, hogy cselédei észrevették volna: azok bizonyosan aludtak, vagy részegek voltak már.

Senor Juan szerszámai között keresgetett. Szép volna ugyan pallossal egyszerre leütni mind a két fejet, mikor egymáshoz hajolnak, de annak nagyon hamar vége van. Ezt tudja a hóhér hosszas gyakorlat után. Mást gondolt ki. Elővette a bélyegvasat, a mivel a gályarabokat szokás megbélyegezni; egy akasztófa van rá vésve; azt a konyhán megtüzesíté a vacsoráról fenmaradt parázsban, aztán a félig nyitott ajtón keresztül belopózott nesztelenül szobájába; ott elrejtőzve hallgatózott a függönyök mögött.

A szerelmes alcade ölében tartá a rózsaarczú Juanitát, azokkal a kláris ajkakkal, azokkal a gránátszemekkel s kéjittasan suttogott hozzá:

– Még egy csókot, Juanitám.

Azt megkapta.

– Még egy csókot, szép Juanita.

Azt is megkapta.

– Ah, még egyet.

No még azt is.

– Nesze hát még ez az egy! ordíta senor Juan, előugorva s úgy nyomá a tüzes billogot az alcade képes ábrázatjához, hogy azt majd a nehéz nyavalya törte ki ijedtében. Azzal a hóhér kiugrott ismét az ajtón s elszaladt világgá. Hogy azontúl mi lett belőle? arról már nem értesültem; hanem hogy senor Esteban de Bandoz holta napjáig viselhette az akasztófa bélyeget a balpofáján – ez már bizonyos.