15. A Fejedelem Buzogánya.

(Történeti adoma.)

Történt volt azon időben, a midőn Apafi Mihály uram ő nagysága atyáskodék Erdélyországban, hogy török szultán ő felsége megszorulván pénznek dolgában, sürgetni kezdé az ő minisztereit, hogy látnának valami olajos korsó után, a melyből még lehetne valamit – ha ugyan nem kitölteni – de épen kicseppenteni.

Nagyvezér Küprili Mehemed uram ő kegyelmessége no ugyan jó helyen kereste a kifogyhatatlan olajos korsót, a mikor Erdélyre vetette szemeit, a holott már akkor nagy szeme vala a dénárnak, s ökröt, lovat lehetett venni egy aranyért.

Csak százötvenezer tallért kért ő nagyságától, ki tudná mikor hátramaradt adó fejében.

Magyar ember fizetni soha sem igen nagyon szeretett, s ezen tulajdonsága által úgy hiszem, legtöbb rokonságot tanusít sok más egyéb nemzetekkel, melyek a fizetést szinte nem számítják a hét fő virtusok közé.

Ezt a jó tulajdonságunkat tanulták el tőlünk legelébb a mi érdemes atyánkfiai, a körültekintő szász uraságok is, melyet mindjárt példával is bebizonyítának.

Ki tudná mikor hátramaradt török harácsot semmi sem födözhetett olyan jól, mint ki tudná mikor hátramaradt adóbeli tartozása a becsületes nagyszebeni közönségnek; annakokáért parancsot adott a jámbor fejedelem Naláczi István uramnak, hogy szólítaná meg ez érdemes hazafiakat, hogy emlékezzenek csak vissza: ekkor meg ekkor, hogy elfelejtették az adót megfizetni, nem késő ám még most is, sőt inkább elfogadtatik minden időben.

Cibinius, másként Szebeni uram, ki akkori szokás szerint szinte három nevet tartott, egyet a magyarok, másikat a szászok, a latint pedig hivatalos okiratok számára, lévén akkor épen Nagy-Szeben polgármestere, közlé az érdemes tanácscsal az izenetet, az érdemes tanács megkeresé miatta a becsületes czéheket, a becsületes czéhek pedig azt felelték, hogy nem addig van az, hanem:

mivelhogy fejedelem ő nagysága azt a kettős kegyelmet osztá ki, – nem tudván senki kérését megvetni, – hogy a míg a szebeni becsületes fehércserző czéhnek kizárólagos szabadalmat adott fehér és színes bőrök árulhatására, viszont pedig a becsületes timár czéhnek is adott szabadalmat mindenféle bőrök eladására, e miatt most az érdemes czéhek egymással hajba vannak, mind a kettőnek igazsága levén és felszámíthatlan kárai ebből az igazságból:

tehátlan: méltóztassék a nagyságos fejedelem legelőbb is ezt a difficultást megemelni, mert addig az ideig a belső villongások miatt, melyek napról-napra nagyobb kiterjedést nyernek, a vargák a timárokat, a szűcsök a fehér cserzőket pártolván, sőt már a lutheránus és pápista diákok is ezen tárgy fölött véresen összekoczódván, a tanácsteremben a senátorok egymást kalamárissal fenyegetvén, az egész város fölfordulván, – a kívánt adót beszedni nem lehet.

Ezt a választ szépen megiratta Cibinius uram, s felküldte a fejedelemnek; Apafi gondolt még hozzá valamit, s megizente a nagyvezérnek, hogy ezúttal mindent egyebet küldhet neki, csak pénzt nem.

Az izenetvivővel nem tudom mi történt, hanem annyi bizonyos, hogy a mi levelet Apafi a nagyvezértől ezen tárgyban kapott, abban a legelső sor ezen kezdődött:

«Te kutyahitű!»

A fejedelem nem hagyhatta magán száradni ezt a nevet, hanem tovább adta a «kutyahitűt» Cibinius uramnak, Cibinius uram pedig kiosztotta azt a timárok és fehér cserzők s azoknak pártfogói között, a min azok csak még jobban hajba kaptak; s megint csak az lett a véghatározat, hogy fizetni épen nem lehet. Ezt felelték a czéhek Cibiniusnak, Cibinius a fejedelemnek, a fejedelem a nagyvezérnek, a nagyvezér a szultánnak, a helyett, hogy kiki fizetett volna a hozzá intézett kérdés szerint.

Még egyszer megtette ugyanezen kérdés és felelet az útat Stambultól Kolozsvárig és Szebenig, és vissza; ekkor azután megdühödött a nagyvezér, s azt irta Apafinak mérgében, hogy: «ha énnekem még egy mivelhogyot és tehátlant küldesz levélben pénz helyett, magam megyek hozzád, s azokat hajtom el, a kiket legjobban szeretsz.»

Apafi is hasonló haragba jött Cibinius ellen, mint ő ellene a nagyvezér, s azt izente neki, hogyha eljön a nagyvezér, azt fogja mondani neki, hogy a szebenieket szereti legjobban.

Cibinius haragja nem volt kisebb a timárok és fehér cserzők ellen, kiknek tudtul is adá menten, hogy ha a fejedelem kezesül akarja adni a város legtekintélyesebb férfiait, ő a timárokat és fehér cserzőket liquidálja, mert azok csinálnak most legnagyobb lármát.

Erre a szóra kissé meghökkentek az illető czéhek, s megkérték szépen Cibiniust, hogy ne haragudjék, hiszen majd kiegyenlítik a dolgot.

Cibinius uram is megnyugtatá a fejedelmet azon izenettel, hogy legközelebb egy egész küldöttség élén fog nála megjelenni, s szépen rendbe hoz minden követelést.

Apafi följegyzé a kalendáriumban a napot, melyen meg kellett nála jelenni a küldöttségnek, s megiratta a nagyvezérnek, hogy ez s ez napon meg fogja küldeni a kívánt harácsot.

A nagyvezér már azt jelenté a szultánnak, hogy a pénz már útban is van.

A kérdésben forgó naptól olyan sok szépet és jót várt mindenki, a czéhek új kizáró, bezáró szabadalmakat, Cibinius uram nemesi oklevelet, Apafi kegyelmi kaftánt, Küprili palotát, lovat, a padisah talán egy pár szép hollandi tulipánt, melyek láttára a halavány szultána elmosolyodjék, s egy ilyen mosoly nem érne-e százötvenezer tallért, melybe néhány hollandi tulipán kerül?

A kívánt napon már várta a fejedelem Cibinius uramat, s nagy megelégedésére szolgált, midőn Naláczi István bejelenté előtte a nagyszebeni küldöttséget.

Tehát hozzák a pénzt.

Az érdemes polgárok beléptek egyenkint a fejedelmi hallgatás teremébe, helyet foglaltak az ajtó mellett szépen, ki hogy következett, ünnepélyes komolysággal.

A fejedelem egy kicsinyt izgatottnak látszott, hihetőleg azért, mert nem tudta kivenni, hogy melyik a sok közül hozta a pénzt? Talán azt kívül hagyták.

Cibinius uram azonban előlépett, s magát mélyen meghajtva, üdvözlé a fejedelmet, s torkát köszörülve, mondá:

«Nagyságos fejedelem!»

A képéből, a neki fohászkodásából, még a mentezsinórba akasztott ujjából is kilátszott, hogy ez most egy olyan hosszú beszédhez készül, hogy ha én azt mind el hagynám mondani, nem maradna a Dekameronban hely a következő novellák számára.

Maga a jámbor fejedelem is sejteni látszott e jelenségeket, mert kétszer is megmondta Szebeni uramnak, hogy: «csak siess fiam azzal a szóval, aztán térjünk a tárgyra!» a mire a derék polgármester megigérte, hogy rövid fog lenni, a mi tőle elég szép ajánlat volt, ha elgondoljuk, hogy fejével majd a gerendát verte, s még hozzá olyan hosszú fekete mentét viselt, a melynek sehol sem volt dereka, de még a térden alul is volt gombolója.

Tehát: nagyságos fejedelem!

Itt azután elmondá Cibinius uram ékes mondásokkal, hogy miféle virtusok ékesítik legjobban a fejedelmeket átalánosságban, melyek kiválólag Erdélyországban; – Apafi közbe-közbe vágott: «tudom, tudom fiam!» végre bezárta a chriát azzal, hogy mindezen virtusok pedig egyesülten föltalálhatók Apaffi Mihály uram ő nagyságában: «de már azt nem tudom», mondá rá a jó úr.

Ez azonban még csak a kezdet volt.

Innen eredt a beszéd második fele, hogy im e virtusokból micsoda jók áradnak a fejedelmek népeire általánosságban és kiválólag a szászokra nézve Erdélyországban.

De már ezt sok volt végig hallgatni, Apafi hol felállt, hol leült, kinézett az ablakon, meg visszajött, Cibinius uram mégis beszélt.

– Elég lesz már fiam, térjünk már a tárgyra; kiálta közbe többször is, a mire a szónok mindig azt mondta, hogy: «igenis nagyságos fejedelem» és folytatta szépen, a mit elkezdett.

Apafi erre nyugtalanabb kezdett lenni; boszúságában egy kalamárist is feldöntött, a tinta szétfolyt a padlón; Cibinius beszédjének az sem szakította végét.

– Akartok-e már egyszer az adóról beszélni? kiálta végre a fejedelem a szónokra.

– Igenis, nagyságos fejedelem, monda Cibinius, és azután hosszasan bemutogatá, hogy micsoda nagy károk és hátramaradások származnak a fejedelmek gyöngeségeiből az ő népeikre általánosságban és kiválólag a szász községekre nézve Erdélyországban, s apródonkint kisült, hogy Apafi Mihály uram ő nagysága ezekben is mind bővelkedik.

– Elhoztátok-e az adót? kérdé végre minden körülirás nélkül Apafi.

Cibinius térdet, fejet hajtott és elkezdett beszélni a nagyszebeni fehér cserzőkről és timárokról, azoknak kettős sérelmeiről, hármas hátramaradásairól, sokszoros czivakodásaikról és örökös keserűségeiről, kordován és talpbőrnek az áráról, gubacsról és csáváról, szattyánról és kecskebőrről.

– Ne beszélj énnekem a te cserzőidről, vargáidról, hanem beszélj az adóról! ordított végre Apafi, kirúgván maga alól a széket, s öklözve az asztalt.

De Cibinius most még a szűcsökről, csizmadiákról is elkezdett beszélni, azoknak a szabadalmairól, országos és heti vásárokról és búcsúszentelésekről.

Apafi megerősíté szívét, nem dühösködött, visszaült a székébe, s lekönyökölt az asztalra, s várta türelmesen, hogy mikor lesz már a mézeskalácsosok, eczetfőzők, vászonfestők s egyéb becsületes czéhbeli polgárok keserveinek vége.

Ezek közben Cibinius uram mindig mélyebben merült az okiratok, országgyűlési törvényczikkelyek, szabadalmak és kegyelmek keresztül lábolhatatlan hinárjába, húzva maga után az egész hallgatóságot. Apafi még egyszer beleszólt, egy kíntszenvedett vértanu türelmes könyörgésével:

– Édes kedves fiam, kérlek téged igen szépen, beszélj már egyszer a tárgyról, elhoztátok-e az adót?

A mint pedig Cibinius uram még erre a szép könyörgésre is azzal válaszolt, hogy elkezdé a Kálmán király alatt történtek krónikáját, egyszerre csak fölugrik Apafi az asztal mellől, kapja az oldalán lévő buzogányát, s olyat sujt vele Cibinius mentéjére vagy hármat, hogy csak úgy porzik.

– Nesze neked lélek adta fia, a ki csúfot űzesz a fejedelmedből.

Naláczi ezt látva, ijedten veté magát a fejedelem elé, hogy haragjának e nem fejedelmi kitörését megakadályozza; de csak azt nyerte vele, hogy őt is úgy ütötte hátba a buzogánynyal Apafi, hogy minden kedve elment a további közbenjárulástól.

A derék szász küldöttek meglátva szónokuk veszedelmét, siettek őt körülfogva, saját termetükkel fölfogni a neki szánt ütlegeket, a miből az lett, hogy mindenki részesült valamiben, a miről e napra emlékezzék; Apafi saját fejedelmi kezeivel kiverte őket a teremből.

Egy óra mulva természetesen, hogy megbánta és restelte a dolgot, de már biz az megtörtént, s az ütlegeket csakugyan nem lehetett visszavenni senkitől.

A szász küldöttek azonban még azon órában kocsira ültek s elmentek haza Szebenbe, otthon megmutatták a kemény ütések foltjait, melyeket a közügyért nyerének, hozzá téve szomorúan, hogy ezeket olyan kéz osztogatta, melynek még a csapásait is türelemmel kell hordozni.

És határoztatott általános gyász az egész városra nézve; két hétig betiltatott minden zene és nyilvános mulatság, mint nagy bőjt idején, a templomokban engesztelő áldozatok tartattak, hogy az Úr szelidítse meg a fejedelem és jobbágyai szívét egymás iránt, s őrizze meg őket minden háboruságtól.

A pénzt pedig még az nap felküldték Kolozsvárra, ezúttal minden szónoklati mellékletek nélkül.