14. A Két Markov.

A Markov-család a mult század vége felé származott le Oroszországból Magyarhonba. Markov Demeter, e néven harmadik, már a magyar földesurak számát szaporítá, s oroszul beszélni sem tudott.

Harmadik Markov Demeter nevezetes ember volt a maga idejében; először azért, hogy akármiféle lovat agyon tudott egy nap alatt nyargalni, másodszor azért, hogy akármiféle poharat lélekzetvétel nélkül egy hajtókára ki tudott üríteni, azután azt megrágni és lenyelni, harmadszor azért, hogy akármennyi jövedelme volt, ő mindig kétannyit el tudott költeni és végtére azért, hogy akármiféle asszonyi állat megtetszett neki, azt ő meg bírta hódítani, ha másképen nem, feleségül vevés által, s azt egy esztendő alatt pontosan ki tudta üldözni a világból.

Mikor a negyvenyolczadik esztendejét tölté, épen akkor temette el a harmadik feleségét. Jó, áldott asszony volt, azt mondják: soha sem panaszkodott; csak úgy meghalt szép engedelmesen.

Első nejétől maradt egy fia, Markov Demeter IV. Ez lehetetett ezen időtájon huszonnégy esztendős. IV. Demeter nem sokban hasonlított az apjához, egészen félreesett annak virtusaitól. Csendes, takarékos ifju volt, szeretett olvasgatni, festett és muzsikált; rosszul lett a bortól és az erős dohánytól, s elpirult, ha valami asszonyféle nagyon a szeme közé talált nézni. III. Demeter haragudott is fiára e korcs tulajdonokért s nem is nevezte őt más néven, mint «ez a cretin». Azonban mégis egyetlen fia volt, hát csak nem tagadhatta ki.

A fiún nem fogott semmi jó példa; hiába vitte III. Demeter medvevadászatra, az ifju ott is tájképeket rajzolt; hiába adott kezébe pénzt, hogy költse el, a fiu képeket, meg könyvtárt vásárolt rajta; hiába vitte zajos orgiáiba, mert ott meg épen elaludt.

Egyszer azonban III. Markov Demetert azzal a váratlan hírrel lepi meg a fia, hogy ő házasodni akar.

Van a szomszéd megyében egy szép fiatal leányka, valami kisebb földesúr hat leánya közül a legszebbik; IV. Demeter azzal ismerkedett meg egy ménesi szüret alkalmával s azóta sokat ábrándoztak együtt a holdvilágnál, s beszéltek csillagokról és virágokról, a hogy tisztességes emberek szokták, mikor szerelmesek.

Biz azt a kis leányt Angelicának hítták.

Az ifjabb Markov Demeter tehát arra az egyre kérte az idősb Demetert, hogy ha nem restellené a fáradságot, rándulna át a szomszédba, s kérné meg azt a kis leányt fia számára feleségül.

– Szívesen, Demeter, szívesen. Aztán szép-e?

– Mint egy angyal,

– No mert ez az első. És nagyon szerelmes beléd?

– Már évek óta.

– No ez a második. És fiatal?

– Nem több tizennyolcz évesnél.

– Ez a legszebb idő. No ne félj semmit; elhozom őt bizonyosan, annyiba vedd, mintha már itt volna.

III. Markov Demeter azzal befogatott a hintajába öt arab szürkét, s vágtatott át a szomszédba. Odáig mind az öt szürke megsántult.

III. Demeter meglátva Angelica kisasszonyt, meggyőződött felőle, hogy csakugyan a legszebb hölgyet látja maga előtt, a kivel valaha találkozott; beszédbe ereszkedvén vele, a felől is bizonyossá lett, hogy Angelica kisasszony Demeter fiát valóban régóta és igen gyöngéden szereti. No ez fiatal szíveknél nagyon természetes.

És miután mindezekről meggyőződött, akkor megkérte Angelica kisasszonyt feleségül – nem IV. Demeternek, a fiának, hanem III. Demeternek, magának.

Angelica kisasszony fiatal 18 éves leányka volt, ilyenkor még a szív uralkodik az ész fölött, titkos sympathiák, magyarázhatlan magneticus erők működnek a lélekben. Ezek a magneticus erők és költői rokonszenvek azt mondák Angelica kisasszonynak: hogy öt lovon járni szebb dolog, mint kettőn, ezüst tányérról enni nagyobb boldogság, mint fayenceról; már pedig IV. Demeter még csak anyai birtokáról rendelkezhetvén, e tekintetben nem versenyezhetett III. Demeterrel, az apjával, ki reáliter bírta azokat a szép tájékokat, a miket fia csak olajfestésben tartott szobája falain; s biz a szép menyasszony az apának adta kezét a fiu helyett.

III. Demeter tehát csakugyan megtartá szavát, elhozá a szép hölgyet, a kit fia megkéretett, csakhogy nagyon meglephette, a midőn tudtára adá, hogy nem feleségének, hanem mostoha anyjának.

IV. Demeter e tréfa után nem maradhatott Magyarországban többé, a hol az egész világ ő róla beszélt; hanem kiment Oroszországba, apjának valami podoliai régi várába s onnan azután nem is jött vissza többet.

Beszéltek felőle idehaza vadnál vadabb meséket, miken III. Demeter úr víg tivornyáin jól elnevetgéltek a czimborák; hogy IV. Demeter ott ül naphosszant egy szögletszobában és azt nézi, mint szőnek be a pókok egy falra akasztott arczképet? Már évek óta mindig szőnek rajta, de biz az arczkép még most is keresztül látszik a pókszőnyegen, pedig Demeter azt fogadta, hogy addig ki nem jön a szobából, a mig annak egy szeme kilátszik. Mások meg azt beszélték, hogy méregkeveréssel tölti az időt; bolondnál bolondabb mérgeket összefőz s gyilkolja rakásra a próbatétül áldozatnak esett kutyákat, macskákat, de sem maga be nem meri venni, sem másnak be nem meri adni. Olyan is volt, a ki azt híresztelte, hogy kalugyernek állt be s lattal méri ki magának azt a száraz gyökeret is, a mit naponkint eszik; hanem hát ez persze mind csak mendemonda lehetett, mert hiszen a hírmondók közül egy sem járt Oroszországban, hogy tudhatta volna, mit csinál ott az ifjabb Demeter?

A minthogy nem sokára meg is czáfolá e meséket IV. Demeternek egy levele, a mit apjához irt onnan Podoliából, s a miből kisült, hogy biz ő egészen más életet folytat, mint a milyet ráfognak.

Mellékesen meg kell említenem, hogy a szép Angelica csakugyan egy esztendő alatt meghalt, ha jól tudom, egy olyanforma kis tréfa következtében, hogy egy tánczvigalom alkalmával III. Demeter részeg fővel puskát fogott rá, a miért egy fiatal katonatiszttel nagyon élénken beszélgetett, s a szép delnő rémültében elfutott, s a hogy a táncznak volt öltözve, fedetlen vállal, atlacz czipőkben akart télvíz idején a szomszéd faluba menekülni; szemközt jövő parasztok vették fel egy szánra félig megdermedve: ebbe aztán belehalt. No de czélt ért; mert ha az ifju Demeterhez ment volna nőül, meglehet, hogy sokáig élt volna, de nem feküdt volna olyan bársonynyal bevont aranyszeges koporsóban, nem vitte volna ki olyan nyolcz fekete ló a sírboltba, s nem lett volna olyan szép fehér márványkő emléke.

Az ifju Markov leveléből meg lehetett tudni, hogy biz ő nem lett sem kalugyer, sem méregkeverő, sőt inkább sokat javult a természete, mert nemcsak elfelejté régi Angelicáját, hanem ismét házasodni készül.

Tiz esztendővel később volt az idő; az idősb Markov számított ötvennyolczat, az ifjabb harmincznégyet. Ez a tiz év jogot adott az ifjabb Markovnak apjához ilyenforma stylusban beszélhetni:

«Édes apám, én megint házasodni készülök, megint a legszebb leányt szemeltem ki magamnak feleségül, a kit Podoliában találni lehet s megint tégedet hívlak meg násznagyomnak. Ezúttal nem félek, hogy arámat kezemről elüsd, mert tíz év alatt a mennyire előre mentem én, annyira hátrafelé mentél te a férfiui szeretetreméltóságban. Akkor én gyerek voltam, te pedig férfi, most én vagyok a férfi, te a gyerek. Azonkívül is menyasszonyom rendületlen szerelme biztosít. Ha tehát boldogságomat látni óhajtod, jőjj fel; a menyegzővel megvárunk.»

Ezek a szavak egészen lángba hozták az öreg Markovot; sértett hiúság, bizarr vágy, gavalléros negéd egyszerre támadt fel benne. «Milyen az lány, a kit urad elvesz?» kérdé a levelet hozó szolgától (mert IV. Demeter saját cselédjét fárasztotta azzal idáig).

– Gyönyörű személy, nagyságos goszpodu.

– Fiatal-e?

– Gyermek még, nagyságos goszpodu.

– Szeretik-e egymást?

– Mint két galamb, nagyságos goszpodu.

– No hát eredj vissza, s mondd meg uradnak, hogy ott leszek lakodalmán.

III. Markov Demeter nem is késett, fogatokat küldött előre egész Lembergig; s neki indult az útnak. Lembergben, a mint megérkezett, a véletlen ismét eléje hozta fiának postalegényét.

– Hát te mit keressz itt, Dimitru?

A cseléd tétovázott, a képe mutatta, hogy szeretne hazudni, hanem egy marék aranyért csak kimondta a kivánt igazságot, hogy biz az ő ura nagyon megszeppent arra a hírre, hogy III. Demeter úr nem restel Podoliába felfáradni s két nappal előbbre tette a menyegző napját; nem akarja bevárni veszedelmes vetélytársát; azért ő most bevásárlani van itten holmi magyar borféléket.

III. Demeter rögtön nyerges lovat parancsolt, a szekér nem volt neki elég gyors: sietni kellett, hogy el ne késsék: két paripa kidült alóla, míg podoliai őskastélyába megérkezett.

Épen csak hogy jókor jött meg: a násznép akkor indult a templomba, a mikor ő a várhídon végig robogott; a mint lováról leszállt, akkor kezdődött volna a szertartás. Megérkezése természetesen félbeszakítá azt; az apának és fiunak elébb üdvözölni kellett egymást. Kezet szorítottak; a menyasszony azalatt várt az oltár előtt, pedig már a szertartásos fátyollal is le volt takarva.

III. Demeter büszkén nézte végig fiát; egy nyomorék, összeroskadt férfi volt az; sorvasztó betegség színével beesett arczán, fénytelen szemeiből ki lehetett olvasni, hogy hány hónapig él még? Mellette ő még most is oly délczeg férfi volt.

IV. Demeter esdő tekintettel nézett apjára; mire ez elmosolyodott s azután odalépett a lefátyolozott arához s ezt súgta fülébe:

– Szép úrnőm, én vagyok Markov Demeter III-ik, az pedig ott a fiam; az ő keze reszketeg, az enyim hatalmas; az ő keze üres, az enyim kincsekkel teli; hasonlítsd össze s válassz e két kéz közül, melyik vezessen az oltár elé?

A menyasszonyt Diodorának hítták.

Diodora kisasszonynak nagyon rövid ideje volt a határozgatásra, biz ő III-ik Demeter kezét választá, azzal járult az oltár elé; annak lett nejévé, annak esküdött örök hűséget.

III. Demeter arcza ragyogott a diadaltól, midőn a szertartásnak vége volt; szemei keresve keresték IV. Demetert. Meg is találták azt egy oszlopnak támaszkodva; onnan nézte végig az egész ünnepélyt. Nem sírt, nem mosolygott. Mikor vége volt az esketőnek, azt súgá apja fülébe:

– Jó mulatságot Markov Demeter III-ik!

Midőn pedig Markov Demeter III-ik menyasszonyának arczáról leemelé a szertartásos fátyolt, látott maga előtt egy rút, görbeszájú, félszemű banyát; a legrútabbat, a minőt Podoliában lehetett keresve keresni.

És pedig ettől nem tudott olyan könnyen megmenekülni, mint a többiektől: ezt nem hagyhatta el, nem űzhette el magától, kénytelen volt vele élni halála napjáig. Ez nem ijedt meg haragos hangjától, jobban tudott káromkodni, mint ő; ha ő ivott, Diodora is azt tevé, s ha meg akarta verni, megverte az őtet; Demeter arcza mindig tele volt tanulságos karmolásokkal, s szakállát kénytelen volt vénségére borotválni, ha azt nem akarta, hogy kitépjék.

Eddig parádéra hordta szép feleségeit; most ez erőszakosan ment vele mindenüvé, s szégyent s nevetséget hozott rá a világ előtt; a legdíszesebb úri társaságokban összeveszett vele, ha bort ivott; úgy, hogy az öreg Markov utoljára nem mert sehol megjelenni, otthon ült, bezárkózott, és ebbe bele is halt. – Ő volt a Markov-család utolsó ivadéka, mert fia még ő előtte halt meg.

Ilyen csodálatos dolgok is történnek a nap alatt.