I.

Különös eszme az, nem bírom felfogni…

Ki jöhetett valaha arra a gondolatra, hogy az ember meghal? Itt ül mellettem, beszélek vele, kezét kezemben tartom, szemeibe nézek, s egyszer lehunyja szemeit, elhallgat; keze még itt van kezemben, és azt mondják, hogy ő már nincsen, mert meghalt.

Azt mondják, hogy el is fogják temetni; könyeznek fölötte és igyekeznek vigasztalni.

Nem tudják azt az emberek, hogy mi összebeszéltünk egymással, hogy ez a sok halotti készület mind hiába történik; koporsó, szemfödél, gyászkoszorú, fejfa, mind csak tréfa, és játék. Mi tudjuk, hogy mit végeztünk együtt.

Úgy-e kedves Emelkám, emlékezel reá, hogy mit igértél? Nem maradsz ott, vissza jösz. Nekem kedvesem maradsz! soha el nem távozol tőlem, mindig ott fogsz lenni mellettem. Nem, nem küldelek el többet mellőlem, mikor dolgozom; nem fog engemet ottléted zavarni, belenézhetsz írásomba és olvashatod, az engemet nem háborgat. Egy perczre se távozzál el tőlem többet. Ha sétálni akarsz menni, félbehagyom munkámat és veled megyek.

Eddig is szerettük egymást, ezután még jobban fogjuk szeretni. Megvénülünk szépen együtt; milyen szép fogsz lenni fehér hajjal; hogy fogjuk majd egymást nevezni «édes öregemnek».

Csak már vége volna ennek a szomorú harangszónak.

Ha ezt a harangot és ezt az énekszót hallom, még magam is elszomorodom. Alig állhatom meg, hogy ne sírjak. Pedig hogy megbántanálak azzal! Hogy neheztelnél rám érte, hogy hát nem hittem igéretednek? tudtam kételkedni benned.

Nem, kedves Emelkám. Vigyétek már azt a koporsót; minek ez a hosszas tartóztatás? úgy sem igaz ebből semmi: valami csalárd kigondolta s az együgyűek elhitték. A kiknek nincs hitük, a kik még tán örülnek annak, hogy egy halottat eltehetnek a föld alá.

Indul már a menet: hogy döczög a szekér fekete terhével! Az emberek megállnak és olvassák az aranyos betüket: «meghalt húsz éves korában» s úgy sajnálkoznak rajta. Én pedig úgy nevethetném az arczom elé tartott kendő mögül: a bolondok, azt hiszik, hogy ő meg van halva; pedig ő jól tudja, hogy mi történik itt? Ha ezen át kell esni, legyen meg, azután elvetettük a gondját.

Megint énekelnek és harangoznak; már ez örökké így fog-e menni? Mennyi nézőnk van! Érdekes tragœdiát játszunk! húsz éves nő koporsója után gyászoló férj tántorog. Láttam ilyent a színpadon is, akkor is csak így sírtak rajta, pedig tudta minden ember, hogy a mint legördül a függöny, halottak és gyászos felek mennek haza karöltve, vacsorálni.

Végtére valahára eljutottunk a czélhoz; hányják már a földet a koporsóra. Ez mégis kellemetlen hang, mikor így kong a hantoktól ütött deszka, mindig tompább a zuhogás, utoljára rátaposnak a földre s egy egész halom támad fölötte; ha az ember azt gondolná, hogy ott csakugyan maradt valaki odalenn, a kivel még tegnapelőtt beszélt, a kinek szemei reá mosolyogtak, a kinek keze melegen szorítá az övét, képes volna megőrülni bele. Én bámulom, hogy az emberek, a kik ezt elhiszik, képesek hazamenni a temetőből és ott hagyni egyes-egyedül azt, a kit ide hoztak.

No de siessünk innen; Isten hozzád fehér virágos akáczfa; engem várnak oda haza. Köszönöm, hogy olyan szépen virágzol itt a sír mellett.