II.

Kissé reszketett a szívem, midőn ajtómat fölnyitottam; egy perczig nyugtalanított a kétség: ha valjon igaz-e az? De hogy tudtam kételkedni? Van-e nekem józan eszem, hogy azt ne higyjem, a mit látok?

Ott feküdt az én kedvesem most is, fehér ágyában és aludt; csendesen léptem oda, hogy fel ne ébreszszem; arcza befelé volt fordulva és könnyű pirosság ömlött el rajta; fehér karja kívül volt a takaróján, szépen lehúztam hálóköntösének csipkeújját kezefejéig, hogy meg ne hűljön. Erre feltekintett és rám mosolygott. Kérdezém tőle, hogy jobban van-e? Sokkal jobban. A mióta betegsége megfordult, sebesen tér vissza életereje; hanem orvossága elfogyott, azt újra meg kell rendeltetnem. A cselédnek mondtam, hogy siessen a gyógyszertárba, s mondja, hogy a tegnapelőtti reczipét újra készítsék el. A cseléd nemsokára visszajött és azt mondá, hogy a gyógyszerész bámulva kérdezé tőle: mi szükség már arra az orvosságra? – A bolond! Mit kérdezi ő, hogy mi szükség az orvosságra, ha én úgy kivánom; az ő dolga elkészíteni azt és nem okoskodni. Az van még hátra, hogy a patikárusok is okoskodjanak. Hozd az orvosságot!

Óh az én kedvesem igen jó beteg; pontosan, a mint az óra üt, maga kéri az orvosságot; én szoktam azt neki kanalába tölteni. Igen jó orvosság; az Isten áldja meg azt az orvost érte, a ki azt rendelte.

Mintha jelszóra jönne, épen itt lép be az orvos; a derék ember, meg kell őt ölelnem.

Úgy-e hogy nőm most már minden veszélyen kívül van? Tapintsa üterét; nem ver már lázasan, szemei is egészen tiszták. Köszönöm önnek figyelmét. Ime húsz aranyat készítettem itt ön számára, szegény ember vagyok, ez minden pénzem most; de örökre lekötelezett adósa maradok.

Az orvos nem tudom miért nézett rám olyan zavarodottan; a pénzt nem fogadta el, s hogy rá erőszakoltam, a cselédemtől küldte vissza, nekem pedig azt mondta, hogy siessek mentől elébb e városból; utazzam egy ideig, vagy menjek rokonaimhoz, keressek szórakozást.

Én? jelenleg? Midőn feleségem betegen fekszik. No ez szép volna tőlem. Nekem úgy látszik, hogy ennek az orvosnak valami kerék hiányzik a fejéből. Az igaz, hogy tudományos ember, hanem raptusai vannak; már sokszor vettem rajta észre. Sajnálom szegényt.

Majd meg ismerőseim kezdenek terhemre lenni; odajönnek csoportostul a nyakamra s elkezdenek vigasztalni, mintha nem tudom micsoda nagy baj ért volna. Emlegetik sajnálkozva szegény nőmet. Csitt! az Istenért! Itt a beteg előtt; hiszen mindent meghall; gyerünk inkább a mellékszobába. Olyan zavartan beszél minden ember, mintha az öt érzéke közül valamelyiket elvesztette volna.

Úgy hivogatnak magukhoz s ajánlkoznak, hogy éjjelre ott maradnak nálam. Én meg nem foghatom, hogy lehetnek az emberek olyan tolakodók?

– Engedelmet, uraim; betegem szavát hallom, sietnem kell hozzá.

– Itt vagyok, kedves Emelkám! leráztam minden embert a nyakamról, most már egyedül maradhatunk: mi ketten.