V.

Kezd már hozzá szokni, hogy eljárjon velem a világba.

Meglátogatjuk néha együtt a műtárlatot, a hangversenyeket, s rendesen eljárunk a színházba, akármit adnak. Bérlettem két zártszéket, egyet az ő számára, másikat magamnak; ott ülünk együtt az utolsó jelenésig. Egyszer valami csavargó jegyszedő, nem a rendes, szinte zavarba hozott. A mint átadtam neki mind a két jegyet, csak az egyiket akarta elvenni, azt állítva, hogy hiszen csak magam lépek be. Pedig Emelka is ott volt a karomon. Más ember, ha ittas, egyet lát kettőnek, ez meg kettő helyett egyet. – Ritka tünemény a világon.

A farsang kezdetén egy meghivó jegyet kaptam valami tánczmulatságba, a mit fiatal urak rendeztek. A meghivó jegyre csak az én nevem volt egyedül írva. Nagyon felingerültem rajta, siettem rögtön a rendezőhöz: «barátom, megbántás akar-e ez lenni, vagy mi? azt tudjátok, hogy nekem feleségem is van, tudtok tán valami okot rá, hogy őt kihagyjátok, midőn engemet meghívtok?» A rendező kimenté magát; tévedésből történt s utána írta a jegyre nőm nevét is.

Elmentünk oda.

Újdonat új bálköntöst varrattam Emelka számára a legutóbbi divat szerint, fehér csipkefodrok voltak rajta, zöld virágfüzérekkel. Olyan volt benne, mint egy tündér.

Az egész bálban nem volt szebb nő, mint az enyim; büszke is voltam reá. Nem tánczolt senkivel, csak mindig én velem sétált; valami gróf ** jött oda egynehányszor hozzám, a ki úgy tett, mintha velem akarna beszélni; pedig látszott, hogy nőm szépsége csalta oda: az igen kellemetlenül hatott rám; nem is maradtunk ott soká, a nyugóra alatt elhagytuk a táncztermet. Jobb minekünk otthon kettecskén.

Mikor az ember úgy szereti egymást, mint mi, s úgy nem tudja azt eltitkolni, mint mi, akkor csak kellemetlenül érinti minden találkozás avatatlan emberekkel.

Szeretnék valami puszta szigetben lenni egyedül ő vele, hogy senki se tudna felőlünk semmit. – Sértenek engem az emberek szemei.