IV.

Nagyon elszoktam már az emberi társaságtól. Nála nélkül nem tudok sehova menni. Ha egy óráig kinn vagyok valahol, olyan nyugtalan leszek, futnom kell haza, hogy meglássam: nem történt-e neki valami baja? ő pedig úgy nem szeret emberek közzé menni; ha hozzám jönnek is mások, félre ül az ablakhoz és nem elegyedik a társalgásba; alig veszik észre, kogy jelen van. Legtöbbször szobájába távozik, ha valami profánus ember jön hozzám s nem kérdezősködik tőlem, hogy ki volt itt?

Nem engedem őt a háztartás gondjaival vesződni; minden után magam látok; én pörlekedem a cselédekkel is, épen ma kergettem el a szobaleányt; a szemtelen! mikor Emelka ledült hálószobájában aludni, ez rányitogatott ajtót, ablakot, elkezdett porolni, s még danoláshoz fogott. Milyen ez a cselédség!

A fehérneműt is magamnak kell számbavennem. Olyan tisztán marad minden ruha, a mit levet, a hogy fölvette és soha sem szakad semmi rajta.

Én nem is tudom, hogy ő miért nem tesz úgy, mint más nő, a kinek oly sok pipere kell; soha eszébe sem jutna, ha én meg nem lepném néha egy-egy új divatú mantilleal, új kalappal; azok is mind olyanok maradnak hónapok múlva is, mint új korukban voltak.

Különben én nagyon szeretem, hogy így van; egészen elszoktatott a kávéháztól, most este is odahaza ülök, s ha abbahagytam a munkát, előveszszük a sakkot s eljátszunk késő éjfélig; különös, hogy ő csak a feketével tud játszani, én meg csak a fehérrel; ő többször megver engem, mint én őt, mert sokszor igen szórakozott vagyok.

A múltkor eszembe jutott, hogy arczképét még nem bírom; ő soha sem akart senkinek ülni; kértem, hogy tegye meg nekem, valami keveset tudok festeni, fiatalabb koromban sok arczképet rajzoltam mulatságból. Ez különösen jól sikerült. Barátaim, a kiknek megmutattam, a bámulattól alig bírtak magukhoz térni. Azt mondták, hogy ez csodálatos. No bizony, nagy csoda kell ahhoz, valakit, a ki elénk ül, vonásról-vonásra lerajzolni! – egy kis technikai ügyesség az egész.