VII.

Most beteg vagyok, igen nagy beteg. Azt mondják, ideglázam van, félre is beszélek néha.

Tehát elférünk-e ott mind a ketten?

Emelka itt ül ágyam mellett, s ápolgat és szemeit le nem veszi rólam.

Hogy meghalaványodott nehány nap alatt, keze olyan hideg, mikor kezemre teszi, mint a jég és szemeinek alig van valami fényük.

Néha úgy tetszik, hogy nem egyéb már, csak egy árnyék.

Magam is ily árnyék fogok lenni.

Lám – harmadszor virágzik azóta az ákácz!

Nem sokára bátran mondhatják az emberek szobámban minden székre, hogy az üres szék; nem fog azon senki ülni, mikor ők nem látják.

Halványulsz, reszketsz ágyam mellett, szelíd alak; a mint életem lángjai lohadnak, úgy enyészik a te alakod is; az utolsó lobbanásnál eltüntél velem együtt. Tedd a kezedet kezembe. Nem sokára majd megtudjuk: mennyi hát igaz a halálból?