(Egy öreg báró fecsegéseiből.)
Nemde, kedves barátocskám, ismeritek gróf Repey Stefinét? az ifjabbikat, nem az öreg asszonyt, azt a kis creol princeszt, azt az én fekete szemű coboldomat: – nem az enyimet, dehogy az enyimet, csak úgy szavam járása ez. Mind ismeritek, te is, ő is, én is; sohajtoztatok utána eleget: te is, ő is, én is; de olyan szerencsés egyitek sem volt, mint én, hogy vele egy kocsiban utazhatott volna éjjel. No persze a társalkodóné is ott volt. De mind a mellett is nagy szerencse. Hanem köszönöm én az ilyen nagy szerencsét.
Egyszer Kerékváron, a kastélyában eszibe jut neki késő este, hogy holnap casinó-bál lesz Aradon, ő neki okvetlen ottan kell lenni; azonnal befogat; nem volt más nála, csupán csak én: «kérem kedves báró, legyen szíves, kísérjen el Aradra.»
No kedves báró! Mit mondhatok neki? Grófné, ma déesse! sötét van, felfordulunk, kitörjük a lábunkat, hogy tánczolunk aztán kitört lábbal? Három Körösön kell keresztül mennünk, egynek a hídja okvetlenül el van romolva, ez napirend; belefulladunk; Szalontánál átkozott nagy erdőn kell keresztül mennünk, az tele van zsiványnyal, én meg nem védelmezhetem egyedül. Aztán mi szükség ma elindulni? holnap reggel szépen thea után kocsira ülhetünk, délutánra a négy holdas pej beröpít bennünket Aradra, s estig elkészülünk a toilettel.
Beszélhettem én annak. Ismeritek, mentől inkább beszéli le az ember valamiről, annál inkább akarja. Hogy ő bizony lóhalálába nem akar sietni. Ki akarja magát pihenni az út után; csak nem mehet azon törődötten, echauffirozva, brizirozva, maltraitirozva a hintóból egyenesen a bálba. Meg hogy ő mennyire szeret este utazni, hogy az milyen szép, milyen ideális: a csillagok, a békák, meg más mindenféle; pedig semmi sem volt benne, mint egyedül az ő szeretetreméltó capricea, a mi az ő mignon fejecskéjében született s a minek teljesülni kellett, ha mindjárt az ég, föld összeszakad is.
Enfin mi választásom maradt? vagy vele menni, vagy ott maradni egyedül a kastélyban; én természetesen az elsőbbre resolváltam magamat, a miért ő megengedte, hogy átellenében ülhessek a hintóban.
Hiszen az igaz, hogy az pompás élvezet volt; a grófné lassankint egészen elhalmozott kegyeivel, először egy skatulyát adott az ölembe, azután egy muffot, később egy úti necessairet akasztott a karomba, azután még egy pár darab collit; végtére pedig elkezdett aludni. Én kérdezhettem tőle, a mennyit akartam; legfeljebb, mikor néha nagyot zökkent a kocsi, és ő felébredt, akkor kérdezett sorba, megvan-e a necessaire? hol a táska? hol a ridicule? nem feküdtem-e rá a kalap-skatulyára? azután megnyugtatva aludt tovább. Később a társalkodóné kezdett el fohászkodni, hogy Herrgott! milyen migraineje van; akkor aztán én is úgy tettem, mint a ki alszik.
Egyszer arra ijedünk fel, hogy a kocsi nagyon féloldalra fordul és megáll, mintha valami árokpartnak ment volna neki.
Az én grófném is fölébred s nagy álmosan kérdezi, hogy mi baj?
Az inas leugrik a bakról s odajön a hintóablakhoz.
– Nagyságos asszonyom, aligha el nem tévedtünk.
– Nos aztán! – kérdi a grófnő; – azért nincs mit megállnunk, ha út van előttünk, valamerre csak eljutunk rajta.
– Igenis, de…
– Mit igenis de? valahová csak visz az út.
– Visz ám, de attól tartok, hogy nem jó helyre.
– Bolond vagy. Van is nem jó hely a világon. Hát mi tájon vagyunk?
– Instállom, a szalontai erdőben.
– No biz a szalontai erdő nem rengeteg, akár szélében, akár hosszában megyünk rajta végig, két óra alatt szélit érjük.
– Igenis, kérem, de attól fél a kocsis…
– A kocsis? Hát az van a conventiójában, hogy féljen?
– Igenis, hogy valami baj éri a nagyságos asszonyt.
– Hát mi köze hozzám a kocsisnak?
– Vagy pedig a lovakat.
– No már azokhoz van köze.
– Mert hogy ebben az erdőben szoktak lenni szegény legények.
– De bolond az a kocsis; hát ő nem szegény legény?
– Igenis; olyan szegény legényeket gondol a kocsis, a kik a lovakat elveszik az embertől.
Erre én is közbe szóltam:
– Grófné, ma déesse, ez nem tréfa. Lássa, minek jöttünk el éjszaka hazulról, most itt hálhatunk az erdő közepén; elvehetik a lovainkat, az életünket és még más egyebünket is; bárcsak a revolverem itt volna.
– Hogy még azt is elvegyék, úgy-e? – tréfált a kis dæmon kaczagva; azzal, mielőtt gátolhattam volna, kinyitotta a hintó ajtaját s kiszökkent belőle.
– Ah, minő pompás éjszaka! Milyen illatos az erdő, hogy ragyognak a fénybogárkák a fűben. Nézze csak, báró.
– Nézzem? Mikor három lépésnyire nem lehet látni a sötétségben.
– Dehogy nem lehet. Hát ott a fák közül nem csillámlik elő valami világosság?
Bennem meghült a vér. Valami haramiabarlang közelébe jutottunk.
A kocsis a bakról olyan hangon felelt, mint a kiknek a torkát szorongatják.
– Igenis, nagyságos asszony, az a vendégmarasztó csárda.
– Vendégmarasztó! Ah, bravó. Ez hát épen nekünk való. Térjünk arra.
Én kétségbeestem: – Az Istenért, grófné, mit akar? Az ott egy hirhedett haramiabarlang, a hol mindnyájunkat megölnek, egy rosszhirű gyilkosverem, a minek a korcsmárosa egyetértésben áll a vidék minden rablójával, a hol már számtalan embert megöltek.
A gonosz lény még kaczagott rajtam; azt mondta, hogy én mindezeket a rémdolgokat csak a Valterländischer Pilger-ből olvastam, a mik soha sem történtek meg; és hogy aztán, ha volna másik vendégfogadó, abba szállnánk, de minthogy csak ez az egy van, tehát nincs válogatás. Azzal meghagyta kocsisának, hogy szép csendesen hajtson utána, majd ő előtte megy gyalog, s mutatni fogja az útat.
Minden sopánkodás, ellenkezés haszontalan volt; mennünk kellett czakumpak az elátkozott csárda felé; mert ő azzal fenyegetett, hegy egyedül is oda megy, ha mi félünk.
Már az igaz, hogy ez a kis rossz tündér nem is fél semmitől.
A mint közelebb értünk a csárdához, egyszerre víg kutyakopogó zene ütötte meg füleinket, mely az ablakon keresztül hangzott.
– No mon Dieu; most épen tele van zsiványokkal.
– Lássa! – szólt kötekedve a grófné, – bálba indultunk s bálba jövünk; sorsát senki sem kerülheti el. – Azzal vakmerően sietett az ajtó felé.
Én egy perczig azon gondolkoztam, hogy megfordulok, ott hagyom és elszaladok; de ez még sem illett volna, meg nem is tehettem, mert mamzell Cesarine, a társalkodóné, úgy bele csimpajkozott a karomba, hogy nem menekülhettem tőle. A jámbor személy már félig meg volt halva, csak félelevenen követte grófnéját.
Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj tánczrobajt s a víg rikoltozást, a mit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném mind ettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a csárdába.
Csúnya nagy hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy ötven embert láttam ugrálni, tánczolni; később azután, hogy megszámláltam őket, tünt ki, hogy csak kilenczen vannak, azok közül is egy a korcsmáros, a ki nem tánczol, és három czigány, a ki muzsikál. Hanem hiszen az öt is elég nekünk.
Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a mestergerendát, rettenetes széles vállu ficzkók; mind az öt puskája oda volt támasztva egy szögletbe.
No mi jó helyre jöttünk. A ficzkók, a mint megláttak bennünket, egyszerre abba hagyták a tánczot s bámulni látszottak merészségünkön. Az én grófném azonban hódító mosolyával mondá nekik:
– Megbocsássanak, jó barátim, hogy mulatságukat zavarjuk. Eltévedtünk erre utazva, s minthogy odább nem mehetünk a sötétben, betértünk ide, ha szállást adnának.
E szóra egy karcsú nyalka ficzkó kivált a többi közül, egyet pödörintett a pörge bajuszán, levette betyáros kalapját, össszeüté bokáit s meghajtva magát a grófné előtt, azt mondá neki, hogy épen nem találja megjelenését alkalmatlannak, sőt inkább nagyon szerencsésnek érzi magát. Ő most itt a gazda, neve Fekete Józsi (az a híres zsivány) hát a nagysága kicsoda?
Mielőtt megránthattam volna a grófné mantilleját, hogy meg ne mondja, kinek hiják; már ő felelt is: «én gróf Repeyné vagyok innen Kerékvárról.»
– Óh van szerencsém. Ismertem az öreg grófot; egyszer utánam lőtt dupla puskával, de nem talált. Tessék leülni, grófné.
Kellemes ismeretség!
A grófné leült a lóczára; a ficzkó melléje; engem nem is kinált.
– S hová tetszik utazni ilyen éjszaka?
(Meg ne mondja! inték neki szemeimmel.)
– Aradra megyünk a casino bálba.
(Adieu, báli ékszerek!)
– Óh akkor hát nagyon jól jött az eltévedés: nem kell nagyságtoknak tovább menni, mi is épen bált adunk; ha nem vetnék meg meghívásunkat. Igen jó czigányaink vannak, szalontai banda. Pompás csárdásokat húznak. More, azt a szép asszony nótáját! Láb alatt legyen a szemed!
A semmirekellő nem is kérdezősködött tovább, hanem a mint rárántották a csárdást, félvállra vetette gombos dolmányát, derékon kapta a grófnét s kipördítette a középre.
Egy másik kamasz meg szinte odaugrott mamzell Cesarinehez, azt félájultan, egész őrülten felragadta; annak azután soha sem kellett magáról gondoskodnia, mert egyik kézről a másikra adták, hogy soha sem érte a lába a földet.
Hanem az én grófném kitett magáért. Mintha csak Aradon a vixolt padimentomon járná, oly kedvvel és tűzzel lejtett. Soha sem láttam őt csábítóbbnak, kedvesebbnek, mint ez órában. Máskor is láttam én már magyar tánczot, s akkor legfeljebb is furcsának tetszett előttem, de így meg nem értette még velem senki, hogy mi az? mint ez a semmirekellő betyár.
Eleinte nagy délczegen jártatta körül tánczosnéját, mintha neki volna legtöbb oka a világon mostan kevélynek lenni, csak úgy félvállról büszkén tekintve le rá, majd meg bele rikkantott a zenébe, mikor már sok volt, a mi sok, s kiállt a középre, maga előtt járatva tánczosnéját, a ki szemérmesen húzódozva lejtett előtte, mint valami lepke, mely minden virágot megérint, de egyre sem száll le: igazán mondom, nem látszott, hogy ér-e a lába a földhöz? A legény nagy nyalkán oda-oda hajlott hozzá, mintha mindjárt át akarná ölelni, azután csak megállt, egyet dobbantva lábával s a fejét fölvetve büszkén; a bűbájos kis tündér ide-oda csalogatta maga után, néha egészen oda futott hozzá, mintha keblére rohanna, azzal egyet pördült, megint messze volt tőle, csak a szemeik nézése mutatta, hogy összetartozó pár. A legény utóbb, mintha neheztelne, elfordult tánczosnéjától, oda állt a czigány elé s annak járta a maga daczos haragját, mikor aztán kitánczolta a boszúját, egyszerre visszapattant, elragadta tánczosnéját, megforgatta maga körül, mint a forgó szél; a grófné úgy tánczolt, mint egy villi.
Én a nagy gyönyörködés mellett csak azon aggódtam folyvást, hogy ez a vad ficzkó nagy hevében nem engedi-e magát valami illetlen demonstratióra ragadtatni a grófné ellenében? Tudjátok, a kisértés nagy volt. A grófné egészen az ő hatalmában; a ficzkó úgy is régen halálfia, egy gonosz tettel több, vagy kevesebb sem árt, sem használ. El voltam rá határozva, hogy a mint a grófnét csak egy illetlen érintéssel is megbántja, odaugrom a lerakott puskákhoz, felkapok egyet s agyonlövöm a gaz ficzkót. Becsületemre mondom, hogy erre egészen el voltam szánva.
Azonban erre nem volt szükség: a tánczosok eljárták a három a tánczot, a zsiványvezér szépen helyére vezette a tánczosnéját s tisztességgel kezet csókolt neki; megköszönte szivességét s azzal odalépett hozzám s kegyesen vállamra veregetve kérdé:
– Hát öreg uracskám, nem tánczol?
(Én per öreg uracskám!)
– Köszönöm, nem tudok tánczolni.
– No, jól van. – Szólt és visszament a grófnéhoz.
– Bocsánat, nagysád, hogy nem vagyunk illendően elkészülve ilyen díszes vendégek elfogadásához, s vegye jószívvel, a mink van; nem sok az, de jó.
Érté alatta a báli lakomát.
Pompás banquett volt, mondhatom. Egy nagy bográcsban pörkölt borjúhúst tettek fel a hosszú asztalra s azt körülülték.
Tányér nem volt a világon, kiki a körme közül falatozott, egy darab kenyeret fogva kezével s bicsakkal szedve ki a konczot a bográcsból.
Az én grófném úgy evett, mintha három nap óta koplalt volna. A zsiványvezér maga saját csillagos bicskájával szedegette ki számára a legpirosabb húsdarabokat (úszott minden a paprikás lében), s úgy rakta fehér czipójára. Azt mondta, hogy valami fölséges!
Egyszer eszébe jutott a ficzkónak észre venni, hogy én nem eszem.
– Egyék, öreg uracskám; ettől hízik az ember, mert lopott jószág.
Szépen vagyunk.
– Köszönöm, nem ehetem, mert nagyon paprikás.
– No hát jól van. – Azzal ismét békét hagyott.
A bort persze kulacsba adták fel; pohárról nem lehetett szó. Fekete Józsi paraszt szokás szerint elébb maga ivott a kulacsból, azután megtörülve annak száját bő inge újjával, a grófnéra köszönté: az elfogadta és, lelkeim! lelkeim! ivott belőle. Bámulatos egy asszony ez!
Ekkor megint felém fordult a gazember, s megkínált.
– Igyék hát, öreg uracskám (megint öreg úr!) mert biz elalszik itten.
– Köszönöm, nem ihatom; homœopathiával élek.
– Ahá! – kaczagott a ficzkó. – Similia similibus. (Még deákul is tud a kópé.) Én is homœopathiával élek, s minthogy tegnap megártott a bor, ma borral gyógyítom magamat.
Szentül meg voltam győződve felőle, hogy majd mikor lerészegesznek, akkor azután agyon vernek bennünket. Megittak öten egy hordó bort. Mikor felálltak az asztaltól, még csak nem is tántorgott egy is.
Míg a czigányokat traktálták, a zsiványvezér megint odajött hozzám.
– Ejnye, öreg uracskám (ördög vigyen el öreguraddal), hát se nem eszik, se nem iszik, se nem tánczol? Mivel mulatja hát magát? Szeret-e kártyázni?
Azzal egy tuczat kártyát vont elő a zsebéből.
No most ez azt akarja megtudni, mennyi pénz van nálam?
– Nem tudok semmiféle kártyát.
– No majd mindjárt megtanítom én egyre. Könnyű azt megtanulni nagyon. Nézze, egy kártyát kiteszek ide, a másikat emide. Erre tesz maga, arra teszek én, a melyikünknek hamarább kijön a figurája, az behúzza a másikat.
A gazember elkezdé nekem formaliter magyarázni a landsknechtet: mintha nem azon vesztettem volna el Újfalut és Ófalut. Kénytelen voltam megtanulni tőle.
Mit volt tennem? le kellett vele ülnöm kártyázni; a zsebemben volt egy csomó rézpénz, gondoltam azt rárisquirozom, s kitettem az asztalra.
– Micsoda? csak nem akar itten rézpénzre játszani? Nem vagyunk mi a malom alatt. Itt a bank. – Ezzel kiterített az asztalra egy rakás új húszast és aranyat.
Erszényemben volt egy nehány húszas is. Nagy félve föltettem belőle egyet az első lapra. A kártya fordult, s én megnyertem a tételt. A zsivány fizetett. Világért el nem mertem volna tenni a pénzét; ott hagytam az egészet. Másodszor megint megnyertem. Megint nem vettem el. Negyedszer, ötödször hatodszor, folyvást nekem járt a szerencse; én izzadni kezdtem. Rettenetes helyzet, mikor az ember egy zsiványnyal kártyázik s annak egyre nyeri a pénzét. A hetedik tétel megint az enyim lett. Már akkor egy egész határ húszas állt előttem. Nekem hideg veríték csorgott alá a két halántékomon. Mért nem tudott ez a szerencsém lenni Pozsonyban az országgyűlésen? Ismét ott hagytam az egészet, magamban imádkozva: óh uram Isten, engedd már, hogy elveszítsem ezt a pénzt. Hiába, nyolczadszor megint én nyertem meg. De már halál fia vagyok. A ficzkó nevetve mondá: «Öreg uracskám, maga aligha nem szerelmes ebbe a szép grófnéba, mert gyalázatosan nyer.» A semmirevaló még példálózni mert velem. Én reszkettem minden porczikámban, mikor a kilenczedik forduló következett. Ott van! az is az én részemre ütött ki. A zsivány nagyot ütött az öklével az asztalra s kaczagva mondá: «No, öreg uram, ha maga igy nyer, akkor én elveszteném itt egy óra alatt Biharvármegyét!» azzal összeszedte a mi pénze maradt és felállt az asztaltól. Én remegve bátorkodtam őt megkinálni az általam nyert pénzzel. A ficzkó büszkén, mint egy hidalgó nézett le rám: «kinek néz az úr engem? eltegye a pénzét, mert kilököm vele együtt az ajtón.» Uram Isten, mit csináljak már most ezzel a pénzzel? olyan pénzzel, a miért már valakit agyonütöttek, s a miért engem is agyon fognak ütni. Fogtam az egészet, odaadtam a czigányoknak. Akkor láttam át csak, hogy milyen bolondot cselekedtem! Hisz ezzel legjobban elárultam magamat, hogy pénzes ember vagyok.
A gaz czigányok aztán körül fogtak, hogy elhúzzák az én nótámat, mondjam meg, melyik az én nótám. Azzal vágtam ki magamat, hogy a grófnéhoz utasítottam őket, húzzák az ő dalát.
A grófné nem sokat kérette magát; elkezdte az ő gyönyörű szép syréni hangján dalolni a «Télen, nyáron pusztán az én lakásom»-at, olyan szépen, olyan bűbájosan, hogy én elfeledtem magamat, azt gondoltam, Pesten vagyok a casinó-páholyban, s elkezdtem neki tapsolni.
A zsiványelnök szintén tapsolt; hanem már most ő tanítja egyre a grófnét, ez az ő nótája.
A vad gazember aztán fújt valami mezei rithmust, a mit én bizony nem tanultam el tőle.
– No már most öreg uracskám, önön a sor, énekelje el ön is a magáét.
Én rettenetes zavarba jöttem. Én énekeljek? Ebben a halálos szorongattatásban énekeljek, a ki egyéb nótát sem tudok, mint «Isten hozzád, te csöndes ház».
– Én egyáltaljában nem tudok énekelni. (Ez a gonosz lidércz asszony mindig rettentőket szokott kaczagni rajtam, mikor egy operarészt öntudatlanul elkezdtem dudolni, gyalázatos, rút, rekedt hangom van, mint egy pávának.)
A grófné ekkor francziául szólt hozzám, hogy énekeljek, ha azt nem akarom, hogy vonakodásom miatt valami insulteot tegyenek mindnyájunkon.
No még ez a biztatás kellett az én talentumomnak, hogy semmit se tudjak. Mit tehettem? Szivemben a rettegés nyilaival, torkomban a halálos félelem anginájával rá kezdtem az «Isten hozzád»-ot s eresztettem magamból nagy keservesen. A közepéig nagy ájtatossággal viselte magát a grófné; de a mint a «csak benned lehettem boldog»-nál fölfelé erőlködve, egy kegyetlen gixert találtam ejteni, kitört belőle a kaczagás; utána az egész zsiványhad elkezdett rajtam nevetni; míg utoljára magam is nevettem, pedig tulajdonképen egy csepp okom sem volt rá.
Azután megint tánczolni kezdtek, a grófné kifáradhatlan volt. Ott járta kivilágos kivirradtig. Mikor a nap besütött az ablakon, akkor azt mondá a zsiványnak, hogy már most köszöni a mulatságot, elég volt, fogassa be a lovait, hadd menjen odább.
No most lesz mindjárt agyonverés.
A haramia kiment, felköltötte a kocsist, az inast, befogatott rendén, s visszajött jelenteni, hogy felülhetünk.
Bizonyosan az úton akarnak bennünket leöldösni.
Nagyobb félelemmel, mint leszálltam, ültem fel megint a hintóba. Gyanus volt előttem nagyon, hogy a tárczámat nem kérik el tőlem.
A ficzkó maga is lóra kapott s hintónk mellett nyargalva elvezetett bennünk az országútig, ott útba igazított; kalapot emelt, jó mulatást kivánt és visszafordult.
Én csak akkor mertem hinni, hogy élek, mikor Zerindre értünk. Csak itt kezdtem el azután szemrehányásokat tenni a grófnénak, hogy micsoda szomorú kalandba keverhetett volna bennünket, ha ezek a gaz ficzkók tőlem nem félnek, mi mindenféle sotiset követhettek volna el rajta. Hiszen így is elég volt. Kivilágos kivirradtig betyárokkal tánczolni a csárdában.
A kis hamis végig hallgatta szemrehányásaimat, s akkor azt mondta:
– Apropos, kedves báró, nem álmos ön?
– Nem biz én. – Felelék neki bosszúsan.
– Úgy elénekelhetné most azt a dalt, a minek a végével adós maradt.
– Már most hát álmos vagyok.
Egész Aradig azzal a gondolattal kecsegtettem magamat, hogy mennyi kegyre lesz a grófnénak szüksége, hogy a detestabel kaland titokban tartását tőlem megvásárolja. Hat órakor értünk Aradra, a míg a fogadó ajtajától szobájáig fölmentünk, három ismerősének mondta el ő maga, hogy mi történt vele. Mire a bálba jutottunk, már minden ember tudta. Még ettől a profitomtól is megfosztott.
Azért mégis ő volt a legszebb asszony a bálban. És ezt ő jól tudta, különben minek is ment volna oda; hiszen egy lépést sem tánczolt! azt felelte mindenkinek, hogy halálba el van fáradva. El is hiszem. Tizennyolcz csárdást tánczolni éjféltől reggelig. Én nem tánczoltam, mégis alig álltam a lábamon.
Magam a játékszobába siettem. Most ölelkezik veled a szerencse; most szorítsd, gondolám magamban. Egy asztalnál landsknechtet játszottak. Félre innen, ma dühödt szerencse van velem. Igen biz az; elvesztettem netto ezer pengőt. Csak akkor üldözött a jó szerencse, mikor látta, hogy félek tőle.
Félesztendő múlva egy hírlap akadt a kezembe, melynek hivatalos rovatában (egyebet nem is olvasok) azt találtam, hogy Fekete Józsi, a hirhedett haramia, a szegedi rögtönitélő bíróság által halálra itéltetvén, felakasztatott.
Elvittem Repey Stefinéhez az érdekes hírlapot s mutattam az újdonságot neki.
– Ejnye, – szólt ő, végig olvasva az itéletet, – pedig milyen jó tánczos volt.