8. A Koldus-Gyermek.
Karácsoni történet.
Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis fiu egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.
Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában: «már most ki fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?»
A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, a kiknél, ha megjelent a kis fiu, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: «mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!»
El is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő-menő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. A ki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utána szalad a czifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos czondráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, a ki csak sírni tud, meghalhat éhen.
Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a melyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiu ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: «nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!»
A kis fiu hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s a hogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.
Akkor pedig már este volt és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiu úgy elsirdogált magában, a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; ő reá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.
Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: «édes anyám».
Éjszaka is sokszor fölébredt, mikor úgy fujt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!
Másnap megint fölkereste a jó kofaasszonyt, a ki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét neki adta ételmaradékát.
Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.
A kis árva fiu végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):
– Hol van most a jó néne?
– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.
– De hát miért van ünnep?
– Mert ma született a Jézus, látod, kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.
A hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a minél szebb háza senkinek sincsen, nem utasíiják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.
Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.
Úgy elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.
Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utczán maradt.
Annyi ablak ki volt világítva, az utczákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, czukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.
A kis árva úgy el tudta azokat nézni.
Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.
Olyan szép a kis Jézus születésnapja!
Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha mellett édes anyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!
Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:
– Édes Jézuska, – a ki úgy szereted a gyermekeket, – ha volna szükséged olyan kis szolgára, a milyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…
S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a mennyországban…
Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokról, a kik éheznek és szomorkodnak!…
