7. Lám Megmondtam.

Genre.

Alföldön utaztak vándor-komédiások, velük volt a jó öreg Megyeri is: – még akkor fiatal Megyeri. Mikor ezt hallottam tőle, akkor volt már öreg, én voltam fiatal. Most ismét én vagyok az öreg, ő az ifju.

Orgonás zivatar behajtotta őket egy rozzant csárdába, a minőt csak úgy mellette elfuttában szokott máskor meglátni az utas ember, s valahányszor felé tekint, gondolja magában: de jó, hogy olyan messze esik az úttól!

Hanem hát most az egyszer nem volt mit válogatni benne: a fergeteg rossz utitárs, még oda is behajtja az embert, a hol nem akart megszállni.

A hosszú gerendás vendégszobában sötét volt már, este felé járt az idő, még sötétebbé tették azt a kárpitos felhők, annál rosszabbul esett a szemnek és szívnek az a világosság, a mit egy-egy pillanatra a szűk karikás ablakon át belövelt a villám, s utána úgy dörömbözött goromba ökleivel ajtón, ablakon.

Hanem a hosszú ivó-asztal végén ott pislogott egy kis olaj-mécses; a mellett ült két pásztorféle ember egymással szemközt a hosszú pad végén, s beszélgettek halkan, csendesen valamiről; észre sem is igen vették, hogy vendégek jöttek a csárdába, kaputos urak, a kik féltükben «jó estét» kivánnak az ittbenn levőknek.

A zápor neki eredt istenigazába, a színészek leteregették ázott köpönyegeiket, s leültek az asztal másik végére. Valami buglyos szolgáló hozott eléjük valami keserves italt, letette durczásan s visszabujt a söntésbe. A két pásztorember folytatta a csendes beszélgetést.

Régen itt beszélgethettek már, már fogyatékán volt mindkettő előtt a boros palaczk, s a pusztai ember nem szeret sietve inni, hiszen ráér.

Az egyik férfi szép fiatal barna legény volt, kondor fényes haján félre volt nyomva a pörge kalap, a mellett nagy bokréta hajladozott alá árvaleányhajból, kék és piros csinált virágok is voltak közte; azt nyilván gyöngéd kezek kötötték oda.

A legény igen halkan beszélt, nem is lehetett hallani, hogy mit mond? homlokát tenyerébe fektette, s merően az asztalra nézett.

A másik férfi idősebb volt: kemény, napbarnította arcz, sűrű szemöldeit érte magas karimátlan süvegének széle, hosszú, zsíros haja hátra volt csapva vállára, bajusza erősen megsodorintva kétfelé.

Úgy beszélt dörmögő hangon a legénynyel, két könyökét az asztalra fektetve.

Igen szép nyájasan beszélt hozzá:

– Látod Józsi szolgám, mondtam ugy-e? előre megmondtam. Nem jó lesz belőle, ha te nálam nélkül jársz be a városba, ha te olyankor jársz a házamhoz, mikor én nem vagyok otthon; mondtam ugy-e, hogy nem jó lesz abból?

A legény nem felelt semmit, a záporeső egyhanguan verte az ablakot, s valahol átszivárogva a rongyos tetőn, mint egy perczszámláló, csepegett szemenkint a nyirkos szobaföldre.

– Mondtam ugy-e szolgám, hogy nem jó lesz abból, fiatal, hamisszemű menyecske, te meg katonás legény vagy, megakad rajtad a szeme. Nem megmondtam-e előre?

Ha felelt volna is a legény, nem lehetett volna azt hallani a menydörgéstől, mit a lecsapkodó villám olyan közel hozott.

– Mondtam ugy-e Józsi fiam: nem vagy te arra való ember, hogy ha szép asszonyt látsz a szemedbe nevetni, félrefordítsd a fejedet, jobban ismertelek én már. Mondtam ugy-e, hogy ne menj oda?

Olyan szép nyájasan beszélt hozzá.

– Mondtam ugy-e, édes szolgám, hogy ez aztán nem marad titokban, mert én nekem azt megsúgják; a rossz hír jó lovon jár, hamar megtudom én azt. Mondtam ugy-e jó előre?

A szólongatott semmit sem felelt, egy szóval sem védte magát, pedig olyan jámbor hangon beszélt hozzá a másik.

Azután sokáig hallgattak; a zápor, zivatar, menydörgés lassankint odább takarodott, a vihar-okozta sötétség földerült, az alkonyodó nap egy utolsó búcsúfényt vetett a bibor ég széléről a sötét csárdaszoba ablakán át.

A vén pásztor kiitta bora utóját, megtörülte a bajuszát, azt hitték, hogy vége van már beszédének.

Akkor nagy meggondolt szóval ezt mondá ifjabb társának:

– Mondtam ugy-e édes szolgám, hogy ha én aztán megtudom, hogy az én fejemre ilyen szégyent hoztál: akkor én téged, ott, a hol előtalállak, – menten agyonütlek. – A legény némán billentett a fejével.

Akkor az öreg fölvette az asztalról czifra ólmosbotját, s olyat sujtott vele a legény fejére, hogy az rögtön halva rogyott le a padról.

Az öreg halkan utána mondá:

– Lám megmondtam.

Megyeri és a vándorcsapat riadtan futottak tovább a tanyáról, s a jó öreg arcza mindannyiszor elhalaványult, valahányszor e sajátságos jelenetet később elbeszélte.