(Egy öreg anyóka meséli unokáinak.)
Üljetek mellém leánykáim; te, Lisette, ide jobbról, emide kis Ninon.
Megint itt volt Margot asszony, a libapásztor, a részeges tehénpásztor felesége; láttátok, milyen haragos volt?
Sokszor kérdeztétek tőlem, miért haragszik mindig Margot asszony, akár jó, akár rossz idő van, akár esik, akár fagy? Miért káromolja mindig az Istent és az embereket? miért tud olyan rossz lenni, hogy mindenkivel összevész, s az urával rendesen minden este összeverekedik?
Megigértem ugy-e, hogy ha majd megnőttök, a mikor meg fogjátok érteni a tanuságot, akkor majd elmondom nektek az egész történetet; hát már most hallgassatok rám, nagyok vagytok már, megérthetitek.
Margot igen szép leány volt, olyan idős korában, mint te Lisettem; – no ne nevess rajta kis Ninon, – a legvénebb asszony is volt valaha tizenöt esztendős, s tizenöt éves korában minden leány szép, – te is az vagy; és mind szeleburdi, – te is; s mindennek megjön az esze, ha megvénül: – neked is.
A milyen fehér most Margot haja, olyan fekete volt akkor, s a milyen fekete most az arcza, olyan fehér piros volt az akkor; szép gyöngysor foga volt neki, úgy fénylett, mikor nevetett: kettőt kiütött belőle a tehénpásztor házasságuk első esztendejében. Szemei olyan kékek voltak akkor, mint a búzavirág; – azóta megártott nekik a sok sírás; picziny fehér lábacskáit elrontották a faczipők s termete féloldalra görbült, minthogy untalan a vödörrel van dolga, a mint a csordát itatja.
Akkor legszebb leány volt a faluban.
Fiatal katonák voltak itt sokáig állomáson, azok közt egy nyulánk sergeant, a kit Jánosnak neveztek. Most is emlékezem még rá: milyen komoly, szelid fiu volt; soha sem vett részt társai mulatságában, hanem olvasott, mikor üres ideje volt, vagy kinn a mezőn sétált, a helyett, hogy a korcsmában ült volna.
Margot libapásztor-leányka sokszor találkozott vele a kis pataknál, meg a liliomos tónál, a hol lúdjait őrizgette; őt pedig senki sem őrizte egyéb a vén gunárjánál. Árva volt, sem apja, sem anyja.
János könnyen elbolondíthatta volna a leányt, mert szép fiu volt; de ő azt nem tette, hanem csak azért járt ki hozzá a mezőre, hogy megtanítsa őt olvasni és irni, hogy majd mikor ő elmegy a háborúba, hát akkor tudjon neki levelet irni, s irja meg, hogy szereti-e még? és ha ő is küld neki vissza levelet, azt el tudja olvasni; mikor aztán majd János nagy úr lesz, hadnagy, őrnagy, tán ezredes, akkor majd eljövend érte, ezüstös hintóban, négy fekete lóval, s elveszi őt feleségül s nagyságos asszony lesz belőle.
Ezt beszélte a fiatal sergeant mindig a leánynak és olyan szépen, gyöngéden bánt vele, hogy akármely marquis sem bánik úgy eljegyzett úri mátkájával.
Egyszer kiütött a forradalom, s az egész ezrednek vonulni kellett máshová, János is búcsút vett a szép Margottól, sírtak mind a ketten; el is kisérte Margot a sergeantet a szomszéd faluig, s ott megfogadták egymásnak, hogy ha tíz esztendeig nem fogják is egymásnak hírét hallani, hűségük megmarad; akármilyen nagy úr lesz is Jánosból valaha, visszajön Margotért, s Margot sem hallgat semmiféle kérőre tíz egész esztendeig.
Azután nem is hallottak egymás felől semmi hírt sokáig.
Az a hadsereg, melyben János volt, átment Olaszországba, s akkor nem igen jó idő volt a levelezésre, akármilyen kedve volt is az embernek hozzá.
Margot ez alatt deli hajadon lett, elmúlt már húsz éves, s kezdett csüggedt fővel járni. Az a huszadik év olyan kinyilt virág: az embernek azt juttatja eszébe, hogy már most következik a hervadás.
Ekkor jött a Kancsal Miska és megkérte a leányt feleségül.
Margot elgondolta magában: ez most itt van, ehez most férjhez mehetek; igaz ugyan, hogy kancsal, és nagyon issza a pálinkát, de tisztességes keresete van, mert a tehénpásztorság nem olyan hivatal, a mi valaha kimegy a divatból; – az a másik ugyan szebb legény volt, gyöngédebben is tudott bánni a leánynyal, de hát ki tudja él-e még? nem lőhették-e azóta százszor is agyon? nem foghatták-e el? Igaz ugyan, hogy János azt igérte, majd egyszer négy lovas hintóval fog érte eljönni, de hátha mankóval talál jönni, mint nyomorék koldus? Aztán ki tudja, nem feledte-e el az is őt régen? más város, más szerető; – ki bíznék a katonák szerelmi hűségében? Jobb lesz mostan kezet adni, ha van kinek, mint a nagy várakozásban hajadon fővel maradni vén leánynak.
Úgy tett Margot, kibeszélte, kiokoskodta szívéből a szép sergeant emlékét, s kezet adott Kancsal Miskának; az el is vette, meg is verte az első nap mindjárt, hogy jókor megszokja.
No, hanem hát azért ha az embert minden nap megverik is, csak elmúlik az esztendő; így múlt el három esztendő; mindössze tehát nyolcz attól fogva, hogy János sergeant elhagyta a falut.
Akkor egy napon pompás ezüstös hintó hajtatott be a faluba, négy fekete paripával, aranypaszomántos kocsis a bakon; benn a hintóban egy egyenruhás katonatiszt, széles háromszínű szalag a vállán keresztül kötve.
A hintó a maire háza előtt állt meg, ott a tiszt kiszállt belőle és a biró után kérdezősködött.
A mairenek épen valami panaszos asszonynyal volt dolga, a kit az ura a múlt éjjel meg akart fojtani, mikor a tiszt belépett hozzá.
– Én Bernadotte János tábornok segédje vagyok, szólt a katona a mairehez, vezérem azért küldött, hogy tudjam meg, vajjon ama Margot leányzó, kit ő e faluban laktakor, mint sergeant eljegyzett, él-e még, hű-e hozzá, és kiván-e neje lenni.
A panaszos asszony erre a szóra összeroskadt egy álló helyében. Ő volt az a Margot.
A bolond Margot, a ki eldobta magától a gyöngyöt, hogy felvegye a kormot, a ki megveté a hű, ifju, deli szeretőt, s kezet adott egy iszákos, fertelmes embernek, ki csak azért vett nőt, hogy legyen, a ki megitassa helyette a csordát, s a kit megverhessen, mikor rossz kedve van.
A hű sergeant pedig akkor már tábornok volt!
Ő volt az, a ki a Rénuson átvitte a sereget az ellenség tüze mellett, ő nyerte meg a rivolii diadalt.
És mikor már olyan nagy úr és olyan híres ember lett, akkor elküldött régi jegyeséért, a libapásztorért a liliomos tó mellett, hogy nevét, dicsőségét, gazdagságát megoszsza vele. Az pedig már akkor a csordáshoz ment férjhez.
És azután mindig fentebb hangoztatta a hír a nyulánk sergeant nevét; friauli kormányzó lett, majd hadügyminiszter; később tábornagygyá emelkedett, az austerliczi nagy napon ő vezényelte a hadközepet; azután Ponte Corvoi herczeg lett belőle, harczolt princzekkel, fejedelmekkel; elfoglalt városokat, elfogott hadseregeket s parancsolt sok ideig egész Felső-Németországnak.
Margot asszony pedig őrizte a libákat és itatta estenkint a falu csordáját.
Még itt sem állt meg a sergeant, utoljára király lett belőle; Svédország megválasztá őt trónörökösnek, s a király halála után ő ült fel a trónra XIV. Károly név alatt, lett belőle bölcs és boldog király, szerencsés országnak áldott fejedelme.
Margot pedig őrzi most is a libákat, s viseli a részeg csordás ütlegeit kék foltokban a hátán.
Ezért olyan keserű mindig, ezért káromlás minden harmadik szava, ezért nem jó neki, akár nap süt, akár eső esik…
Ha elgondolja, hogy ő egy koronát dobott el magától, a mit most a fején viselhetne; – hogy ha hű lett volna, most egy királynak volna felesége!…
Leányok, szeleburdi leányok! tanuljátok meg, hogy a hűség mindig jutalmaz, a hűtelenség mindig megver.