I.

Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára… Iju vőlegény és ifju szép menyasszony állnak oltár előtt, kéz kézben és esküsznek egymásnak szerelmet, hűséget.

A pap kiterjesztett kézzel áldást mond reájok, és mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még szebb pár soha nem állt oltár előtt.

A menyasszony szép szemeit lesütötte a földre, ha fölemelné őket, hónál halaványabb orczája pirosabb lenne a hajnal rózsájánál, mert kedvese szemeivel találkoznék, ki őt kéjelegve nézi elandalgó szemmel.

Ah mint dobog mindkettőnek szive, midőn e szót «szeretem» kimondja. Milyen szép, a mit az ember évek óta titokban érzett, először az Istennek vallani meg.

Az orgona sípjai megszólalnak, andalító hangjuk bejárja a boltozatokat, az ifju pár távozik. És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még boldogabb pár nem távozott innen.

Elől megy halványan, hófehér ruhában, fehér koszorúval a boldog menyasszony.

Utána vidám, mosolygó arczczal, szemeit szerelme leányáról le nem véve a boldog vőlegény…

A boldog menyasszony boldog vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…

* * *

A vidám zene szól, a bor poharai csengnek, a sarkantyú peng.

Vígan folyik a menyegzői lakoma.

Tánczol az ifjuság, gyönyörködnek benne az öregek, s ha egy elkiáltja: «három a táncz!» mind beleegyeznek s ismét újra kezdik.

Kedvese mellett ül az ifju. Gyönyörrel öleli őt magához. Csak félnap óta az övé, s csak félnapig lesz még az övé. Megöleli, megcsókolja.

Most tánczba viszi szende menyasszonyát, megforgatja, megrepkedteti, magához öleli, ismét elbocsátja, körül-körül járja, mint planéta a napját, s újra magához ragadja; lejtésük, mint az egyszerre kimondott szó, mint a találkozó gondolat.

Minden őket nézi.

És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy tánczban nem látott szebb párt soha senki.

Mint a mosolygó nap, oly vidám a vőlegény, mint napsütötte felhő a menyasszony.

A vidám menyasszony vidám vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…

* * *

Elcsendesült minden, végéhez közelg az éj, hajnali álmát aluszsza a vidék.

A csillagok sáppadnak, csak egy ragyog fényesen, mint a gyémánt, fényesen, mint mely legközelebb van a naphoz, a hajnalcsillag, a szerelem csillaga.

Hallgat minden madár, csak egy dalol édesen, fájdalmasan a virágos kert orgonafái közt a magányos szoba ablakánál, a csattogány, a szerelem dalnoka.

Csillagsugárnál, csalogánydal mellett alszik nyugodtan az ifju férj. Fejét kedvese keblére hajtotta s a szép hölgy jobb karja nyaka körül fűződött szerelmesen.

A szép nő ajkán most is látszik, hogy csókolva aludt el, a férj arcza álmában is mosolyg.

Oly nyugodtan, oly boldogan alszanak, egymást átölelve, egymás lehelletét szíva, egymáshoz oly közel.

Egy óra mulva az ifju nő férje csatába fog menni, talán vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…