II.

Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.

Messze, messze síkon csatához készülnek, nagy nehéz harcz lesz ott. Sokan meg fognak halni benne.

A seregek föl vannak állítva, nagy nehéz sánczokat kell majd megmászniok, mindnyájan közelről látják most a halált, de egynek sem halványul el arcza.

Kívül a napsugár, belől a harczvágy pirosra festé az arczokat, a vakmerő bátor vonások égni látszanak.

De legjobban ég arcza a hajduság vitézeinek, s köztük ama fiatal hadnagynak, ki sorra járja egyenkint vitézeit s gyujtogatja azoknak bátorságát önlelke tüzénél.

– Ne féljetek! előttetek fogok menni a csatában, messziről meglátják aranyos csákómat, rám fog mindenki czélozni, titeket egy golyó sem ér, ne féljetek!

Az egész zászlóalj éljent kiált neki, az ellenséges sáncz viszhangja kényszerítve adja vissza az éljen-kiáltást. Hangokat most, egy óra múlva golyókat fog visszaadni.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.

Csata előtt hadi tanácsot tartanak.

A harczterv kivitele sok vérbe fog kerülni, merész férfiak kellenek a rohamok élére. Ki fog vállalkozni?

Egy vizárkon kell keresztülgázolni. Lehet hogy a vizárok mély, a rohanó ott vész; a túlparton ellenség, annak golyói megrontják a közeledőt. Ki fog oda menni?

– Elmegyek én! szól a hadnagy, és átmegyek az árkon, vagy nem jövök vissza.

A vénebb katonák tisztelettel tekintenek reá, mert a mit ő igér, azt meg szokta tenni.

Egy utczába kell berontani, szétverni a torlaszokat, az ellent kiűzni belőle, a házak jó lövőkkel vannak megrakva, az ellentálló tömeg túlnyomó. Ki fog oda menni?

– Elmegyek én! szól a hadnagy, s vagy győzök, vagy ott esem el.

A vén katonák le akarják beszélni; minden napnak elég egy teher. Ő nem enged, menni fog, s ha egy csapatnál győzött, átmegy a másikhoz és azzal is osztozik a küzdelemben.

Egy jól elárkolt sánczot kell megmászni, a sáncz kapui előtt erős őrtorony van, az őrtorony ágyúkkal megrakva, oda kell a férfi, oda kell a halállal szembenéző férfibátorság. Ki fog oda menni?

– Mindnyájan ott leszünk! zúgnak mindnyájan a sereg jobbjai, a legvitézebbek, a leglelkesebbek. A kardok csörögnek, mintha ki akarnának repülni hüvelyeikből.

Ég, hevül az ifju hadnagy arcza: «első leszek köztök», gondolja magában, s vágyva várja a riadó hangját, keble feszül, szíve remeg, – de az öröm miatt.

Mint fogja mindenütt keresni a dicsőségosztogató halált!

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.

* * *

Hull a golyózápor, bömbölnek az ágyúk, foly a vér… Tombol a paripa, csattognak a kardok, az összeütött szurony döfése peng, foly a vér… A harczkiáltás eget ver, a haldoklók nyögése nem hallik tőle, a zászlók lobognak a fehér füstfellegben, foly a vér…

A halálnak nevenapja van ma!

Ki az, ki ott elől vérrel festve rohan egyik vészből a másikba? úgy siet, úgy vágtat, csapatja alig bírja utolérni. Nem néz hátra, hogy jön-e valaki utána? csak mindig előre, hogy van-e még, a ki ellent tud állni?

A hajdu-hadnagy az, merész csapatjával. Előtte rémület, nyomában pusztulás, zászlóján győzelem.

A mély árokhoz érnek, meg sem állnak nála, fegyverrel kezökben beléje rohannak, egy-kettő elmerül, a többi átúszik. Azután a vízből a tűzbe! Azt is elgázolják, az ellen hátra áll.

Ki az, ki ott a védett utczába beront? hol minden ház egy-egy megvédett vár, melyet külön kell megostromolni. Az ellen ablakokból, kerítések mögül lövöldöz. A halálnak hosszú keze van; fusson tova, a ki ki akarja kerülni, menjen közel hozzá, a ki le akarja győzni. Közel mennek. Az ellenség elfogy, az utcza be van véve.

A harcz dühe tetőpontját éri, ember ember ellen harczol, az ágyúk az élő tömegbe tüzelnek, nem fáj már a seb, a halálnak nincs félelmes arcza többé, nincs gyáva sem túl, sem innen.

Ki az, ki a harcz dühében egy kezébe ragadja a háromszínű zászlót, más kezébe a vérrel festett kardot, s tettre hivó hangon kiáltja: «utánam!» és rohan oda, hol legtöbb a veszély, a sáncz derekának, az ágyúk torkának, a rettenetes halál királyi székének?

Utánam, utánam, kiáltja míg oda ér. A zászló kilátszik a kékellő füstből… most egy ölnyire fölemelkedik… a vitéz a sánczra fölugrott vele… Legelső volt rajta… A zászló egy ölnyire fölemelkedik az ágyúfüst közül,… azután eltünik,… egészen eltünik… A honvédek vitéz hadnagyát lelőtték.

Lerogyott térdére, egy perczig a zászló nyelére támaszkodva fentartotta magát… Még csak egy szót szólott: «előre!» és meghalt, az elejtett zászló lobogója harczi szemfedőül borula reája.

Percz mulva riadó éljen-kiáltás hangzott a sánczokban, az ifju hős bajnok feküdt lobogója alatt. A nap diadalában neki volt legtöbb része.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… Hervatag levelek hullanak ölébe.

* * *

A csaták mezején sirt ásnak az elesett vitéznek.

A csaták zenéje, a pörgő dobszó és a riadó trombita, az tompán, ez sírva, szomorúra válva kisérik a hősnek koporsóját.

Egy kard van rá téve, egy kard, mely annyi útitársat szerzett neki a túlvilágra, és egy piros csákó, a hadi érem legegyszerűbb polgárkoszorúja.

Sírnak bajtársai, az egész hadsereg szemét törülgeti, a piros csákósok búsan aláhajtott fővel kisérik legjobbik hősüket. A vezér szótalan.

Leteszik a sirba; az üdvlövés dörög; a gyászzene elhal; maguk a zenészek a zokogás miatt nem bírják folytatni.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.