26. Az Én Galambom Nem Vált Porrá.
Somberek felsőmagyarországi falu; még a mappán is úgy el van rejtve erdők, hegyek közé, hogy alig vehetni észre.
Nem is venné észre senki, ha két nevezetessége nem volna: egyik egy kis kék patak, mely a hegyoldalból fakad, másik pedig a völgyi hűs levegő.
Az a «kék» melléknév pedig nem valami közönséges epitheton, a minővel a költők meg szokták tisztelni a kisebb és nagyobb vizeket, hanem valóságos színe annak a pataknak; olyan szép világos kék, hogy indigo helyett festeni lehetne vele. Hanem azt persze senki sem teszi, mert az a fonálneműnek nem válnék egészségére. Azonfölül pedig az a tulajdonsága van a kis pataknak, hogy a mi vasdarabot belevetnek, pár nap alatt annak a felszíne egészen rézzé változik.
A patakocska olyan hegyek menedékein szivárog keresztül, a mikben sok rézgálicz termelődik, ettől kapja szép ultramarin színét, s a belevetett vas metamorphosisa is e természeti erőktől ered.
A másik nevezetesség, a völgyi saját hűs levegő ismét annyiban méltó a följegyzésre, hogy soha annyi kedélyháborodottat, őrültet, monománt egy-egy vidéken nem találni, mint ebben a kis faluban. Lehet, hogy a levegő az oka.
A szép világos kék patak, mely gálicz-kristályokkal körülrakott medrében zöld mezők, szürke sziklák között szalad végig, sötétkék tócsákat képezve, a hol mélyre talált s zöldre festi a sárga virágot, mely a ráhajló fákról beléhullt, s az a sok ödöngő alak, a ki úton-útfélen búskomoly arczával, érthetlen szavával megállítja a szemközt járót, nagyon meglepő lehet az idegenre nézve; az ottlakók már ezt nagyon megszokott dolognak tartják s meg sem állnak a keskeny fahídon, hogy lebámuljanak abba a kék víztükörbe, a mi olyan csodálatos kék emberképeket mutogat a belenézőnek, vagy hogy feltartóztassák magukat ama furcsa vén anyóka bohóságaitól, a ki ott az út mellett üldögél a Jézus-kép alatt és fonogat, fonogat magában, nem is szól senkinek, csak ha valaki megszólítja, annak felel annyit:
«Az én galambom nem vált porrá!»
Az aztán mindegy neki, jó napot köszöntött-e valaki, vagy azt kérdezte, merre az út? ő mindenre azzal válaszol: «az én galambom nem vált porrá!»
A falubeliek persze nem sokat törődnek vele: az ő galambja akár vált porrá, akár nem; hanem egy idegen utazó (mi lehetett volna más, mint vándor diák?) kiváncsi volt egyszer megtudni, hogy mi szüksége van erre a vigasztalásra a világnak, a mit amaz öreg némber jó időben, rossz időben elmond boldognak, boldogtalannak?
Ez volt a mese.
Az a vén anyóka tulajdonkép nem is anyóka, hanem csak vén leányzóka, a ki valahogy elkésett a férjhez menéssel, azután mindig kiebb-kiebb ment az időből, míg egyszer azon vette észre, hogy megőszült.
De nemcsak megőszült, hanem meg is őrült; fekete haj szálankint úgy lett fehérré, gondolat szavankint úgy lett háborulttá, hogy maga sem vette észre; bele jutott, benne volt – vénségben és tébolyságban; a míg utoljára nem maradt hajában egyéb szín, mint fehér, fejében egyéb gondolat, mint «az én galambom nem vált porrá».
Régen-régen, fiatalsága idejében, két kérője volt a leánynak; szép leány volt, azt mondják; – ki tudja? Az egyiket szerette, a másikat nem.
A melyiket szerette, az jó, szelid fiu volt; a másik szilaj, hirtelen haragú legény. A leány mindig féltette vőlegényét elutasított vetélytársától, s kérte nagyon, hogy mindenütt kerülje ki.
Már ki volt tűzve a menyegző napja, előtte való este elvitte a jegyajándékot menyasszonyához a vőlegény, egy tarka kendőt, egy sor kláris gyöngyöt, egy pár pillangós czipőt, meg négy ezüst tallért egy tulipános ládába elzárva.
Hanem azt még akkor a menyasszonynak sem volt szabad tudni, mi van abban a ládában? a vőlegény megmutatta neki a kulcsot, s ismét visszadugta mellényzsebébe; majd felnyitja holnap, – s azzal elvált a leánytól, s hazament a szomszéd faluba, a hol anyja lakott, másnap a násznéppel visszajövendő.
Másnap a násznép helyett a vőlegény anyja jött el kérdezni, hogy hová lett a fia?
Innen elment, haza nem érkezett, egy-két ember még találkozott vele az úton, a falu végén, azontúl nem látta senki. Elveszett nyom nélkül.
Keresték erdőn, mezőn, sehol sem találták; semmi vérnyom, vagy elveszett öltönydarab, vagy újon ásott föld nem árulá el: ha megölték-e? s hol ölték meg?
Mikor aztán megunták a keresést, akkor felhagytak vele, s látott minden ember egyéb dolga után.
Csak a menyasszony nem tudta őt elfeledni. Mikor már az ismerősök letettek a keresésről, ő még akkor is bolyongott erdőn, mezőn, falevelek között, pázsit alatt keresve kedvese nyomait, a ki oly hirtelen eltünt, a ki valahol fekszik a föld alatt és lassankint válik porrá s talán nem is tudja, mikor kedvese elmegy fölötte.
Mikor már ez így tartott vagy esztendeig, egyszer kedvesének vetélytársa találkozik vele, s nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:
– Ne keresd olyan nagyon, a te galambod nem válik porrá soha.
Ezen a szón vesztette el a leány ép eszét.
Elébb csak magában mondogatta azt; azután mások előtt is, utoljára egyéb szót sem mondott, csak ezt.
Kivitte azt a ládát, a mibe jegyajándéka volt zárva, oda a legutolsó gunyhóhoz, a hol vőlegényét utoljára látták, ott kiült rá az útfélre s ott fonogatott ingrevalót kedvesének, hogy majd mikor visszafelé jön az úton, őt munkában találja; mert vissza kell annak jönni, hiszen ő nem vált porrá.
Ott fonogatott azután egyik évről a másikra; azzal a fonállal, a mit ujjai közt keresztül bocsátott, ha hetedhét országban lett volna is, utol lehete már érni vőlegényét.
Sokszor volt éhes, sokszor volt rongyos; abban a tulipános ládikóban kellett ruhának, pénznek lenni, de azt soha fel nem engedte nyittatni: az ő galambjánál van annak a kulcsa, majd előjön az és kinyitja, mert ő nem vált még porrá.
Ezen aztán sok idő elmúlt; más ember egy-ivású korból régen elhalt a vén menyasszony mellől, hanem az őrültek sokáig élnek.
Egyszer a kék patakon átvezető híd is megadta magát az időnek, gerendái elporhadtak, s újat kellett helyette csinálni, hogy az új tartósabb legyen a mostaninál, egy hídlábat akartak közepén leverni, s e végett a patakot nehány napra felszorították gátakkal a hegyek közé, hogy tócsáit lecsapolhassák.
A mint a kék gáliczos víz lassankint leszivárgott a mederből, a híd alatt, a mély sötétkék tócsából egy hosszú tuskó kezdett kimeredni, egészen köröskörül bevonva szögletes gálicz kristálykákkal.
– Nézzétek, mondának a munkások, ez a tőke egészen olyan, mint egy ember.
És nagy oka volt neki emberhez hasonlítani, mert az egy hulla volt, ki tudja, hány év óta a víz fenekén, mely idő alatt a csodahatású víz kék jegeczczel vonta be külsejét, sajátszerű mumiát csinálva belőle.
Derekára egy nagy kő volt kötve, az tartotta lenn a víz fenekén. Bizonyos volt, hogy ezt meggyilkolták, s úgy rejtették ide, úgy maradt meg épen annyi idő óta. Az érczes víznek nincsenek férgei, halai.
Az arcz vonásai is mind kivehetők voltak még, olyan jól megmaradtak kristály borítékuk alatt, csak a haj és a bajuszszálak voltak csodálatos kék kristályvirágokkal borítva; hanem a ki ez arczra ismert volna, olyan ember már nem élt.
Csak egy nyomorult teremtés sikoltá el magát öröm és ijedtség miatt, midőn a különös mumiát targonczára téve, négy férfi végig vitte az úton: a vén, balga leány ott az útfélen.
Még ő ráismert e vonásokra, ilyen kéken kristályzott ragyogvány alatt is. Talán ilyennek is képzelte őrült fejében a túlvilágról hazajövőket; kék mennyországból, kék orczával, kristály zúzmarával bajuszán, üstökén.
– Ez az én galambom. Az én galambom nem lett porrá!
Nem akartak hinni az őrültnek, hanem ő benyult a mumia mellényzsebébe s megtalálta benne a ládakulcsot. Most már rézkulcs volt az; egészen átváltozott más érczczé. Hanem a láda zárába most is tökéletesen beillett, s felnyitotta azt.
A ládában most is ott volt a tarka keszkenő, piros papucs és a négy tallér.
Az a kristályos hulla csakugyan az őrült leány vőlegénye volt. Jól mondá, hogy nem vált porrá.
A vetélytárs, a ki számot adhatott volna erről, ő maga rég megadta magát a sírok férgeinek, vált igazán porrá, s ki kérne számot a portól?
A másikat is eltemették, hogy végezze vele munkáját a természet.
Az őrült leány azóta nem szól semmi szót mást, csak ezt az egyet:
– Az én galambom nem vált porrá.
