27. Mit Beszél Rólunk A Világ.

Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak esztendőkig egy utczában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, a nélkül, hogy egyik szomszéd tudná: a másikát kinek híják? miből él? boldog-e vagy szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? kálvinista, vagy pápista? kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? hányt font húst hordat ebédre? jól él-e feleségével? tanul-e a fia, vagy sem? tud-e a felesége vasalni? stb. stb. stb.! a mit kisvároson mind meg kell tudni a szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből minden ember a más bajával törődvén, és senki sem a magáéval.

Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy hol? mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek együtt mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kis leányuk is volt.

A férj szelid kis alacsony emberke volt, síma szőke hajat viselt, középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés, félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kis leány milyen kicsiny volt azután.

A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és ismeretlen volt a városban.

No de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a nő pedig oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, a kiből a férfi asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét.

A két kis ember, meg a harmadik soha sem járt sehova; a férj nem ment kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem mutatták magukat, a kis leányt sem küldték sem varróba, sem kötőbe, sem más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.

Ez már elég ok volt arra, hogy a világ beléjök kössön.

Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? hogy úgy el vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vad emberek.

A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni, azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ.

A férj nagyon megütődött rajta, s hazamenve feleségéhez, azt mondá neki:

– Feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli rólunk, hogy mi vad emberek vagyunk.

A kis asszonyka elkezdett rajta nevetni.

– Mi vad emberek? Te, meg én, azután meg ez a kis baba itt ni?

Azzal fölkapta kis leánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös fejecskéjét, olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő kicsi férje azzal a szelid ábrázattal vad ember, ő pedig vad asszony: vadember-család, a ki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s az erdőkön kurjongat.

– De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem bántunk senkit.

– Épen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.

– No hát beszéljünk ezután minden emberrel, s járjunk mindenüvé.

Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen párosan, hármasan; eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellett ültek, egymás tányérjából ettek, egymással tánczoltak, egymást húzták ki a kútból: egyszóval botrányosan viselték magukat.

A férj egy napon megint megütődve ment haza.

– Kis feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a társaságokban.

– Mi viseljük magunkat illetlenül? Hiszen inkább…

– Épen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással tánczolunk, egymással csókolózunk.

A kis menyecske összecsapta tenyereit.

– No hát ezután beszéljünk mindig mással, tánczoljunk mással és csókolkozzunk… nem, azt már mégis ne tegyük – mással.

Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a kártyázó-szobákba, a kis nő ott maradt az ifju emberekkel a társalgási teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jó akaratát.

Egyszer még szomorúbban jött haza a kis férjecske a világból.

– Asszony! (már nem is feleségecske) tudod-e, mit beszél rólunk a világ?

Az «asszony» czímtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit.

– Azt mondja a világ, hogy te kaczér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba fölszarvazott férj.

A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt: – nem vétett ellene soha, hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.

A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szivű akart lenni. Megmutatta, hogy ő vele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy kis ezüst feszületecske, arra meg kellett esküdni a piczi, piczi asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtelen.

Milyen bohó gondolat, egy kicsi-kis colibrival esküt tétetni le arra, hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították.

Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy hozzá mindig hű volt.

És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt tartja feleségét s puskával lesi az embereket, a kik a ház előtt elmenve, az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akar inni.

Egyszer aztán meghalt a kis leányuk; azt eltemették, elsiratták.

A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kis leány, mert az anya gyermeke életére esküdött, és ime betelt rajta.

Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, a hol az emberek nem törődnek a szomszédjaik állapotával.

A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserű mandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott; akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket nyeldesett el.

* * *

Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk a világ? Azaz, hogy elmondta ő azt mindennap valakinek, de a ki nem hallgatott reá. Kijárdogált naponkint a temetőbe, elálldogált ott a kis sírocska előtt, a mi sírnak is kisebb volt, mint más nagy emberé, s a min még ideje sem volt megéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy mikor nem sejt közellévő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt alvó porokhoz:

– Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk a világ, hogy én üldöztelek téged a sírba, hogy én előlem siettél ide; pedig ugy-e mennyire szerettük mi egymást? ugy-e még most is szeretjük egymást? te odalenn, én idefönn. Pedig ugy-e még most is meglátogatjuk egymást? Én nappal téged, te éjjel engem.

A kiváncsi emberek azt is kihallgatták, tovább adták szájról-szájra, s megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal.

Ezen azután végkép elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztül hűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg lett.

– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.

Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták, hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen halt meg a kis ember! még a harangok is negyvennyolcz óráig mind arról discuráltak.

És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra, de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt életük, csodálatos a haláluk…

Annak, hogy mit beszél rólunk a világ? még a halállal sincs vége: azért biz annak a kedveért se ne élj, se meg ne halj.