II. A Dictator.

Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy gazdag kereskedő M’ Brion egész vagyonát feláldozá a közügyeknek, kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a spanyol flotillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat, Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor a derék skót partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát.

Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a hazafiak vezetői Venezuelába.

Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált óriás, ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte; maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére; – ide hozatta magát zsellyeszékében a vak San Sol Esteban is, kisérve leányától és don Gideontól s több venezuelai tekintélytől.

Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az első diadal utáni mámort kipárologtaták fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard Bermudez kihivó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt:

– Nos öreg bajtárs, mit szólsz a mi Bolivárunkhoz?

Az öreg összeránczolá homlokát fénytelen szemei fölött s kelletlenül dörmögé:

– Nem tudom, hogy értetted? Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk Boliváré? Láttam őt…

– Te láttad? kérdezé Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak.

– Igen. Láttam szavaiból.

– No, és milyennek láttad őt szavaiból?

– Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harczból, nem visel pánczélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetlennek higyjék, kinek küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk erőteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják őt. Soha sem mondja azt, a mit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért nem fordítja arczát a felé, a kivel beszél, hogy szemeiből ki ne olvashassa az, a mit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a spanyollal.

– Ej, szólt az öreg Bermudez, Esteban barátom, ha már vakon is ennyit látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél.

A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát s átment a másik oldalon álló csoportozatokhoz, a hol Bolivárt magasztalták. – A jó öreg a rendes katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy a vezér iránt mást is lehet érezni, mint hódolatot.

Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harczosok mindig birálgatják vezérük magaviseletét s az nem jól van.

Pedig ezúttal is nagyobb számmal vannak jelen, mint a rendes guerillák, ezeknek egyszerű sárga kék egyenruhája, a lovasoknál fekete bivalybőr pánczéllal fedve, alig tünik fel a tarka caballerok phantastikus öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az öltözetkülönczségnek iparkodnak magukat feltünővé tenni. Még don Esteban is skarlát köpenyét kivánta feladatni; pedig rá nézve mindegy az, akár zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a színkülönbséget az öltözeten s haragszik, ha megcsalják; don Gideon pedig épen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyem dolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek, hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélczegebb.

Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el fogja halaványítani valamennyit megjelenése pompájával. Oh Bolivár nagy színjátszó, mint don Esteban mondta róla.

Bolivár jön! hangzik kívülről. A bejárást elálló néptömeg élteti a Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje fordul s minden ajkról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harczosok viselnek, minden vezéri jel, minden feldiszítés nélkül. Még csak az a kerek medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek, Libertadores felirattal s melyet minden guerilla, caballero és Llanero visel szíve fölött.

A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt.

Mindenki várta, hogy beszéljen.

– Hazafiak, szólt a hős, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van ez azzal, a mit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa rosszul illenék szavaimhoz. – Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük azt; erőnk megnövekedett; a hol egy spanyol áll, két libertador áll vele szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan! győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért, mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk s ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én letettem a vezéri aranyalmás botot, mert valóban nem vagyok egyéb a haza egyszerű harczosánál és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet, mert én nem szabadítottam meg semmit.

A gyülekezet aggodalmas figyelemmel hallgatott Bolivár szavaira.

– Le fogunk győzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn legjobban fölemelkedtünk s akkor veszünk el, midőn azt hiszszük, hogy megéltünk; és ellenségeink túl fognak bennünket élni, mert náluk van egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végczéljukat, mi nem. Hadviselésünk egy véres chaosz, a hol nem hallgat senki vezényszóra, hanem megy a merre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön hadjáratot visel, egy közös czél utáni küzdés nélkül s a mit ma nyert, megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hová lett Rivas tábornok az uricai diadal után, melyben Bovest megölte? túlnyomó erő közé rohant s az elfogta őt és kivégezteté. Miért nincsen itt Sanjago Narino, a popayai győztes? mert diadala után két nap múlva Aymerich kelepczéibe rohant s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal, átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott. Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk engedelmeskedni.

Az öreg Bermudez élénken csörtetett kardja végével e szavakra, mint a ki már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége s türelmetlen azt elvárni.

– Hazafiak, szólt végül Bolivár. Háborúban csak egy embernek szabad felül lenni, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell megfogni a kormánybotot és nem kimélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egy évi rabszolgaságot kérek tőletek. Válaszszatok magatoknak saját kebeletekből egy zsarnokot, a ki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni és a ki forrón tudja szeretni hazáját. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk; ha ez azt mondja: előre rohanjatok! ne kérdje senki, mi vár ott ránk? hanem rohamra menjen; ha ez azt mondja: álljatok meg! ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem álljon meg, ha mindjárt a halál arczával néz is szembe, s ha ez azt mondja: fussatok innen! ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását, hanem fusson, a hogy ő parancsolja. Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a hazát, s egy évi önkénytes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot magatoknak.

Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gyűlésterem közepén don Gideon s mutatta, hogy felelni fog neki.

– Ellenmondok neked Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól, Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, a melyet kimondtál. Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket, mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harczol, mi küzdünk lelkesülésből s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies hadsorokat, a hol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben viszszük a vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi elnémítni magát a csata hevében. – A mi harczosaink nem zsoldért, hanem szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint szabad emberekkel. Mikor Venezuela köröskörül volt véve ellenséggel, csak egy jelszó volt az ostromlott sánczokon: «hazafiak, ez az utolsó pont!» és ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött a vérbiróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchoi ütközetet vívtuk, csak egy szót mondék harczosaimnak: «emlékezzetek a varinasi gyilkosokra!» és ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az ellenség leverésére; nem észszel, nem hideg megfontolással, hanem csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harczban győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigúnyolnak minden hadtudományt, miket semmi strategia kiszámítani nem tudott volna. Mi úgy is odaadjuk vérünket az utolsó cseppig; mi úgy is odaadjuk vagyonunkat az utolsó falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önkényt adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, épen azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én, mint férfi, gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér, visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan urrá engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném tenni azt a féltett kincset, a mit korlátlan hatalma mellett elejthet, ha karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid és eladhat, ha szíve rosz. E szó «dictator» előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla, hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló?

Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva Gideonhoz és megszorítá annak kezét és törülgette homályos szeme könyeit:

– Jól van fiam, nagyon jól van! mondá.

A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei elsötétült arczokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arcza nem változott.

– Ifju bajnoktárs, szólt don Gideonhoz, úgy feleltél nekem, mintha csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb siker. Igaz, hogy Ayacuchonál kisded csapatoddal keresztül törtél az ellenségen, s bámulatos körútat tettél a Cundinamarcán keresztül és ezt csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben, a hogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, mig ez Narinoval együtt az ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchoi hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha dictator vagyok, főbe lövetlek. Hanem ezt most ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Ime ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek épen kezét szorítod; ennek az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában, és ne hajtson semmire, akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása haditervünk csomója; e helyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a veszély helyéről s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta menteni. Ez jó mentség lehet ott, a hol a szabadakarat érvényét vitatják, de ha én dictator vagyok, Piart főbelövetem azonnal.

Don Gideon kivonta kezét Piaréból.

– Midőn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve nyilt harczmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhivást intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel rabszolgáikat. Ha dictator vagyok, ezt parancsszóval teszem; így mert könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az útat küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások arczpirulásában; nem don Gideon, nem a te vitézi heved a főbűn, a miért dictator kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kiván maga fölé.

E szóra haragos zugás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg ennek híve, Paez, ijesztő arczával előlépett, kihivóan tekintve a felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Sol leány, a szép Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szeliden békítve az összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, a mit a férfiak kemény, erőszakos hangja már ketté törött.

A venezuelai leány szólt:

– Barátim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak kifejezéseiben fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt mondod, hogy szabadságod becsesebb, mint hogy azt egy ember kezére bízzad, s félsz, hogy a kit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint a kit elűztél. – Te neked is igazad van. – De hát egymással összeférhetlen két gondolat-e az, a mit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon boldog helyzetünk adva Istentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? nem mutatott-e ujjával a sors azon férfiura, ki választva van, hogy bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors, hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra készített: «kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan urunk?»… E férfi Bolivár.

Paez és társai a meglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem birt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Esteban állt fel székéről s vakon beleszólt leánya beszédébe.

– S ki mondá neked azt, gyermek, hogy e férfi Bolivár? Nő vagy, megveszteget a szív, a mit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak hiszi. Ki áll nekünk jót a felől, hogy Bolivár valóban azon csodalény fog lenni, a ki ma még az egész országnak határtalanul parancsol, kinek szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a tanácsszolga egyszerű jelentésére le fogja tenni és engedelmesen szót fogad? Ki biztosít bennünket e felől?

– Én! kiálta felcsattanó hangon a leány.

– Te? hebegé don Esteban, s megvakult szemei előre meredtek, mintha erővel látni akarná, bámulni azt, a ki beszél.

– Igenis, én, szólt a leány, kinek vére arczába gyűlt e szóra. Nem illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak előtt; de a percz hatalma kényszerít többször láttátok véremet harczban tépett öltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arczomon, s vegyétek azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam, szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett, hogy egy évig, a míg ő dictator leend, neje nem fogok lenni; azon pillanatban, melyben a nemzet által dictatori hivatala alól föl lesz mentve, oltárhoz lépek vele. Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én ime kezes maradok a haza előtt, az ő igaz szíve felől.

A patrioták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek lábainál hódolva térdelt e perczben a hadsereg legbüszkébb hőse, Bolivár, gyönyörteljes arczczal fogadva el a jegygyűrűt a leányka kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziának és Bolivárnak, a dictatornak.

– És most esküszöm az egy élő Isten színe előtt, szólt a venezuelai leány, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha és Laurenzia egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!

Bolivár remegve zárta a büszke delnőt dobogó szívére, s elfogult hangon monda neki:

– Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg, hogy mindkettővel te neked tartozom.

E jelenet elvevé a honfiak haragját; e délamerikai faj oly könnyen megy át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava; ő is odament Bolivárhoz, kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn nehány szót rebegett hozzá:

– Tehát légy dictator; – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta: – legyen úgy. De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád lesz, a ki náladnál nagyobb úr, a ki te neked parancsol… Nem én,… hanem hazád…

Don Gideon is kezet fogott Bolivárral, Laurenzia volt vőlegénye az újjal.

– Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, a hol valakinek szívesen föl kell áldozni életét, – arra a helyre én épen jó leszek.

Bolivárt ott megválasztá a nemzetgyűlés dictatornak egy évre.

Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi vezérek térdeiket meghajtva előtte, nyilváníták hódolatukat a korlátlan úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá Bolivár kezét és sírt, mint egy gyermek, örömében.

Legvégül jött Laurenzia. Bolivár szerelmesen tekintett a leányka szemébe és azt sugá neki gyöngéd érzelemmel:

– Oh bár lefolyna tőlem gyorsan a hatalom éve!